Garamvári Vencel a feleségét a pezsgőnek köszönheti. A neje egy olyan cégnél állt vezető beosztásban,  amellyel Garamváriék kereskedelmi kapcsolatban álltak…

- Mai napig minden esténket egy pohár pezsgővel zárunk – mondta egy interjúban a jónevű borász és ennek már negyven éve…

Garamvári Vencel mindent megélt, minden látott és mindent is elért, amiről a borászok álmodoznak. 1966-ban a Törley pezsgőgyár gyártásvezetőjeként kóstolt bele a pezsgők buborékos világába, hogy néhány év múlva a Hungarovin kereskedelmi igazgatójaként már 700 ezer hektoliternyi bor exportjáért legyen felelős… Némi malíciával megjegyezhetnénk, hogy nem ez volt a kézműves borkészítés aranykora.

Amikor Garamvári úr 1990-ben borászati vállalkozásba kezd egy cimborájával, talán még nem sejtette, hogy egyszer a neve összeforr majd a megsüvegelendő, kézműves minőséggel is.

A főhősünk 1999-ben, még vásárolt szőlőből ugyan, de már Vincent néven állít elő pezsgőt, hogy 2003-ban a szőlő vonzásban, vegyen egy darabka birtokot is… És de jól teszi!

2006-ban a Garamvári Szőlőbirtok elnyeri az „Év pincészete” díjat, majd Vencel ugyanebben az évben a Magyar Borakadémiától a megtisztelő „Az év bortermelője” elismerést is bezsebeli.

A titka a szőlő, a bor és a pezsgő szeretete, az aprólékos, gondos munka, a szakmai alázat és a megbízható, kiegyensúlyozott minőség.

Lellén termel, Budafokon pincéz. Jót és jól alkot. Az összes interjúban egy kedves, szakmaiságot hangsúlyozó, joviális emberként tűnik fel, aki egyszerűen csak élvezi, hogy másoknak is ízlik a bora, pezsgője.

Amikor a pezsgőről beszél azonban még jobban mosolyog; „Még mindig sokan gondolják úgy, hogy a pezsgőhöz a rossz bor is jó. Ez azonban tévedés. Érdemes újra hangsúlyozni, hogy az alapbor minősége mindent meghatároz. Ezért hozattunk méregdrágán francia klónokat és ezért telepítettünk Chardonnay, Pinot noir, Pinot blanc szőlőt. Ezért változtattuk meg a művelési módot is.”

A 2018-as országos borverseny kiadványában az öt legjobb magyar pezsgőből, négyet Garamvári készített. Amikor erről kérdezik újból mosolyog, kiderül nemcsak magának, másoknak is szívesen készít pezsgőt; „Jelenleg hét borászatnak készítjük Budafokon a pezsgőit. Nálunk készülnek Sauska Krisztián, Légli Ottó, Bujdosó Ferenc, Frittmann János, Balla Géza, Demeter Ervin és Puklis János pezsgői, de tárgyalásban vagyunk más, országosan ismert borásszal is. A hét befogadott termelőnek jelenleg még több pezsgője is van, mint nekünk. A pezsgősítésre a külső partnerektől is kizárólag jó alapborokat fogadunk be. Ha az alapbort bemutatják, mi érzékszervi és laborvizsgálattal is minősítjük, s ha megfelelő, akkor elvállaljuk a pezsgősítést. Ha nem megfelelő, mert volt már ilyenre is példa, akkor nem vállaljuk el. Ez egyben kihívás is, amivel a cég kapacitásait is kihasználjuk. Évi háromszázezer palackra van kapacitásunk, de egyelőre még csak kilencvenezer palacknál tartunk, úgyhogy, van még hová növekedni.”

Bár a Garamvári brut nekem igazán kedves pezsgő, mégsem ezért kezdtem Garamvári úr dicséretébe… Idén ugyanis néhány best buy tétel miatt, végképp eldőlt az idei év borásza, a Bujtos-tenger partján Garamvári Vencel. Amikor ezeket a sorokat rovom, egy palack Roségold segít írni (by the way 849 forintért a hülyének is megéri, nemhogy nekem!), de a garázsban szépen sorakozik az utánpótlás. Syrah és Birtok Cuveé a prémium selection tételekből, valamint néhány egészen elképesztő áron, 649 forintért vásárolt Pinot Grigio, ami ennyiért és ebben a formában, ízben, illatban, nálam csont nélkül lett az év bora.

Úgy látom Garamvári, a LIDL sommelier csapatát is lenyűgözte, hiszen szinte minden évszakban lehetett a diszkontláncnál egészen elképesztő árakon a palackjaihoz jutni. Megjegyzem, hogy a Vencel-féle 1200 forintos Merlot is jól fogyott, és néhány jól sikerült pörkölt szerint is az egyik legjobb vörös, ha éppen főzőcskéznénk…

Sose bírom megjegyezni annak az angol mesterszakácsnak a nevét, aki 10-15 éve rendszeresen tűnt fel a Spektrum képernyőjén, majd minden „menüt” egy üveg bor felbontásával kezdett, és lassú de kíméletlen elfogyasztásával folytatott, hogy a remek étele már spicces fejjel készüljön el… Na ő jut mindig eszembe, amikor nyúlok egy palack Garamváriért és nyomom meg a kerámialapom érintőgombjait, hogy valami vidám estébe kezdjek a karanténármány idején.

Szóval egy ideje minden recept úgy kezdődik nálam; tekerjük ki egy palack Garamvári bor nyakát!

Az újév kijózanító csendje ül estére a bőrülőre. Hűvös és idegen lesz tőle a lakás. A tűzijátékok elmúltak, a lázas igyekezetet elnyomta az alkohol-fáradtság. A korhelyleves segít életben maradni, meg a bőséget zsákban hozó lencse. Másnaposan kóvályognak bennünk az álmok és remények, a bennünk élő gyermek gyermeteg hite, hogy lesz még jobb, hogy lesz még szebb, bőségesebb.

Néhány napja idéztem, hogy az ünnep azé, aki vár…

Most meg azt mondom, hogy az ünnep azé, aki mint Sziszifusz újból és újból nekilódul, nem vár, nem késlekedik, nem hezitál, hanem belecsap, nekivág, nekidurálja magát. Feláll és újból és újból megpróbálja. Gyermeki fürtökkel, vagy őszes szakállal, most mindegy. Csak az tud arany holnapot önteni, aki kibányássza és megolvasztja hozzá az a ércet, aki vállalja az ötvösség izzadságcseppjeit.   

Az ünnepi maraton után jön a kemény és hosszú január. Jön egy esztendő, ami egyelőre csak titkon meri azt suttogni, visszakapjuk a régi életünket…

Pedig az is gyalázat volt. Isten nélkül otrombán romboltuk a teremtett világot, kizsigereltük, csak a mának éltünk. Csak a pillanatnak. Mit számít, hogy megbolondítottuk az időjárást, hogy esőben és nem hóesésben vesszük meg, díszítjük a fákat. Mit számít, hogy szennyezzük a világot, a tengereket, óceánokat, de még a Soroksári-Dunát is… Még mindig csak az a legfontosabb, hogy az „én” jóllakjék, és ez a kisgömböc ego mindent megkapjon…

Még mindig rossz gazdái vagyunk a világunknak, még mindig csak az orrunkig látunk. És ostobbábak vagyunk a bolondoknál…

És nem figyelünk az idők jeleire, nem figyelünk a kortárs „szentekre”. Okosabbak vagyunk, rátartibbak bárkinél és még mélyebbre dugjuk a fejünk a homokba…

Ülök ebben az újévi csendben. Pötyögök. Halkan engedelmeskednek a lap-top billentyűi. Ülök, nézem a fényeket, amiket vízkeresztig biztosan megőrzök. Ülök és léleksimogató zenéket hallgatva újra és újra megálmodok egy világot. Újból és újból fénybe mártom, újból és újból bearanyozom. Leporolom, kifényesítem a hitem.

És közben mindenkinek boldogabb, ragyogóbb esztendőt kívánva, vadonatúj imádságokat szerkesztek a régiekből, hátha csak unja mára régieket a Jóisten, vagy inkább arra kíváncsi, hogy akik még élnek, akik még figyelnének rá, képesek-e megébredni, felkelni, képesek-e két lábra állni, még egy kicsit tanulni? Képesek-e szeretni, gyereket nevelni és hinni, remélni. Végtelenül. Kifogyhatatlanul.

Hogy ad-e, vagy elvesz majd 2021? Egy biztos, egy tenyérből osztogatja a jót és a rosszat is, neked kell eldönteni, melyiket veszed el tőle…

Hát legyetek jó, legyetek boldog, legyetek remek emberek az új esztendőben!

„A havasok látványa elveszi a világ bűneit…”

Egy ősrégi indiai közmondás szerint a fehérbe öltözött hegyek megszabadítják bűneitől a világot. A távolban tündöklő behavazott, pihenő gigászok képesek megragadni az őket bámuló lelkét és egy nagy kád gleccservízben jó alaposan megmosni. Úgy, ahogy Kazantzakisz Jóistene törli le a bűnöket a mennyországba, pucéron, remegve érkező lelkekről.

Korral jár – meglehet-, de valahogy úgy érzem, az üdvösség egyre kevésbé jöhet a bíborban született okoskodástól. Lehet az ember poeta doctus, az igazi kegyelem a természet felől érkezik. A teremtett világból. Nem kell nagy ész hozzá, hogy észrevegyük a világban a mérnöki pontossággal útjára indított életet. Nem kell babérkoszorús költőnek lenni, hogy anyaként tekintsünk a világra. Még jelesnek sem kellett lenni kémiából, hogy érezzük ez az élettől lüktető bolygó több a periódusos rendszer egyébként csodálatos tablójától.

Fura érzés kézbe fogni egy apró levelibékát, érezni a szíve lüktetését, a hűvös bőrét, vagy egy apró madarat. Megetetni egy sündisznót, vagy csak nézni, ahogy a rókák játszanak a hóban. Láttam már siklókat tekeredni nyáron, meg bolondozó görényeket csúszkálni, egy havas háztetőn…Mámorító érzés tudni, hogy a jelenlegi tudásunk szerint sok-sok fényév távolságba, csak Föld nevű bolygón van ilyen sokszínű, ilyen elképesztő tarka biodiverzitás. Egyszerűen nem lehet nem csodaként beszámolni arról, hogy itt ezen bolygón lett a szervetlenből szerves, az egyszerűből bonyolult. És ha most megállsz a tükör előtt, megnézed a szemed, a fehérjét, a szivárványhártyát, a pupillát és végiggondolod, hogy bejut rajta a napfény, ami 8 perce indult el a naprendszerünk középpontjából, hogy aztán a látóidegek segítségével képpé formálódjon, akkor talán egy örömkönnycsepp is remegni kezd a sarkában, mert élsz, mert részese lehetsz a lét csodájának... 

A havasok látványa… Amikor télen Lőcsét elhagyva, félúton Poprád felé kézzelfogható távolságba kerül a Magas-Tátra az ember akarva-akaratlan megáll. Nézi a csúcsokat, bámulja a fehérbe öltözött világot és hirtelen megérzi, felfogja, kicsinységét, apróságát. Semmik vagyunk ezekhez a szűzies órásokhoz képest.

És így van ez Svájcban is... Aki Zermatt utcáin sétál, megbűvölve csodálkozhat rá a Matterhorn szinte vésővel készített, éles formáira. Meglehet egy órás akart ebből kalapácsot készíteni, de elunta, félbehagyta a munkát. A csúcsa közel 4500 méter magasan karcolja az eget és a hozzáértők azt mondják, ez az egyik leglátványosabb ütközése az Európai és az Afrikai lemeznek. A hegycsúcs magasabbak fele igazából az afrikai, az alacsonyabb pedig az európai tömböt képviseli.

De most sem az számít, hogy honnan bukkant elő ez a roppant szikla, hanem a tény maga, hogy kiemelkedett és elvarázsolja az arra érzékenyeket…

Néhány nagy tél jut eszembe. A ’87-es, a 99-es, meg a 2002-es. Nagy hó esett. Nyírbátorban megtelt a templomdomb, Nyíregyházán a Robinson, meg Kabalás… Persze nagy hidegből jutott életem egyik legizgalmasabb, legemlékezetesebb évében 2017-ben is… Amikor a befagyott Tisza jegéről élőztem, amikor az egyébként csak fotózgató, szegény Fajta Janival együtt, a jég foglya lett a csegei komp, hogy aztán Nyíregyházán a legszebb április köszöntsön ránk.

Ebben az évben, januárban megmásztam a Swinicát… És akkor ott, az én világom tetején egy unatkozó angyal megsúgta a jövőmet…

Megsúgta, hogy egyszer Krétára utazom. Amikor még havasak a csúcsok, de a völgyekben már a feltámadásról dalolnak a húsvéti harangok… Elárulta, hogy nézem majd a hegyeket, kéz a kézben Veled. És utána fürödni megyünk, legyen bármilyen hideg is a víz, mert akkor is kagylót kell gyűjteni…  

Édesanyám szenteste elővette a végrendeletét. (Esterházy most kapná fel a fejét, hogy fiatalember; ez a mondat jó lesz kezdésnek.) Egy A4-es papír. Négyrét hajtogatva. 16 vagy 18-as betűméret. Csupa nagy betűvel, kuszán, nagyvonalúan, a  „sorkizártság” szigora nélkül. Komolyabb családokban ilyen esetben, biztosan kitörne a pánik. Lenne sírás-rívás, meg fogcsikorgatás. Nem úgy nálunk, ahol egészen más történt! Elolvastuk, de...

Egyszerűen nem lehetett komolyan venni édesanyám sorait. Olyan volt, mintha a Monty Python írta volna, felkérésre. Vagy Kőhalmi. Esetleg Bödőcs. Természetesen magyarul. Amikor elolvastam az utolsó sort, kacagni kezdtünk. Édesapámmal. Kacagni, és lett a nevetésünkből karácsonyi harangjáték. 

„Azért rendelkezem így, hogy Pistinek nem maradjon más, mint a szép emlékek, meg a vagyon…”

Szóval ne maradjon más, mint a szép emlékek, meg ráadásként a vagyon… Amikor a vizsgatanításon az abszurdot meg a groteszket tanítottam a Széchenyiében, akkor ezt a végrendeletet kellett volna felolvasnom…

És akkor megjött az asztalra a híres nevezetes bátori halászlé. A Pintye-féle. Édesapám egész napja ráment. Főzte passzírozta. Szerzett, vett hozzá vagy négy féle halat. Fantasztikus alaplevet varázsolt, majd két fazékra osztotta, az éhező etióp falut is felhizlaló mennyiséget és az egyikbe pontypatkókat helyezett, a másikba - a tápos fiának-, meg szálkamentes, hófehér húsú, balatoni harcsát. Hát mit mondjak? Nálunk nagy tisztessége van a halászlének. Apám apósa, a sokat emlegetett Kodácsi János is igen szerette. Amikor a tehenek déleltek vagy a Rudas-tón, vagy a Leveleki-víztározón igyekezett potykát, kárászt akasztani, hogy nagyanyám aztán nekiálljon főzni…

És bizony a az agyvérzése előtti estén is halászlevet falatozott. Nagyanyám könnyek között sóhajtotta;

„- Nem is értem, hogy lehetett attúl a jaó halászlétűl meghalni…”

Édesanyám a végrendeletével le sem tagadhatja, hogy nagyapám lánya. Le sem tagadhatná. A szemében ott bujkál "papó" tekintete, meg azok a klasszikus mondatok;

"-Nem ismertek engem, csak láttok! Mer' kutya ember vagyok!"

Hát így függ össze egy, ünnepi halászlevet felvezető végrendelet, meg egy agyvérzés előtti, egyébként jól sikerült hallé… Ez a paprikás csoda nekem az irgalom eljövetele, meg egy jó nagy fityisz az elmúlásnak. Egy hatalmas beintés a halál intézményének. Ha a halászlének van tisztessége előttem, az akkor bizonyosan azért lehetséges, mert az életről szól… Erről a keserédes, megunhatatlan, megismételhetetlen, sokszor mandulamag ízű életről... 

Még nem volt november, amikor az első „krisztmasz-pléjlisztre” rányomtam a you tube-on. Még éppen csak megérkeztek a karácsonyi dekorok a barkácsáruházakba, már vettem egy „tálra valót” belőlük. Talán mert a lelkem mélyén egy kisfiú vagyok. Egy durcás kisfiú, akit beparancsolnak a szobájába és addig nem jöhet ki, amíg nem szól a csengettyű, amíg nem csendül fel a Mennyből az angyal, amíg nincs Óllájvantfor, meg Ájmdrímingofevájtkrisztmasz…

Vannak mesés, és kevésbé mesés karácsonyok és ha arra gondolok, hogy az átlagember életében körülbelül 70 karácsony adatik meg, akkor csak a szépre emlékezem. Alig néhány éve is volt csodálatos, álomkarácsonyom, meg a közelmúltban is olyan, amire nem is számítottam…

Egy biztos, jó ideje már tudom, hogy jobb adni, mint kapni, és amikor Popovics Karolináék ma este megmutatták nekem, hogy milyen jó helyen laknak, milyen modern gyermekágyat (köszönik Anikónak!!!), íróasztalt kaptak, hogy a kiscimborám egy egészen jó laptopon játszhat, akkor arra gondoltam, hogy vannak még csodák, hogy az emberek rohanás, meg a kijárási tilalom és a vírushelyzet ellenére is empatikusak és lenyűgözően nagyvonalúak. És ilyenkor remeg a könnycsepp a szememben, mert tudom, hogy ez a Jóistennek is tetszik.

Hogy aztán nekem is berregjen a csengőm, mert éppen egy halomnyi édességet küldtek nekem a „futárral” a Dragée Patisserie-ből.

Tegnap pedig Groska Erika lelki ereje nyűgözött le, mert egy rendkívül nyomasztó, embert próbáló élethelyzetben is segített nekem egy forgatásban és még este volt annyi lélekjelenléte, hogy megkérdezze; - „Rendben volt?”…

A karácsony az összekapaszkodásról, a segítő kezekről is szól. Arról, hogy a Jóisten szociális lénynek teremtett bennünket. Arról, hogy Krisztus szerint csak a szeretet ereje emel fel, gyógyít meg, ez az egyetlen út, ami az üdvösséghez vezet…

És aztán, mert ilyen az ember… szeretet- és szereleméhes… Kell lenni ebben a világban valaki, aki a zsák a foltodról, aki képes befejezni a megkezdett mondatot, aki cinkos, aki társ, aki elvarázsol, aki megtart, aki kitart, aki akkor is, ha morcos, elviselhetetlen, ideges, szerethetetlen lennél…

Akkor is, azért is, ott is…

Áldott, békés, boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

Annyira tökkelütött lennék, hogy Drábiknak kellene felvilágosítani engem, hogy minden összeesküvés, szemfényvesztés, megtévesztés? Hogy minden arról szól, hogyan irtanak ki minket, veszik át felettünk a hatalmat és én vakon, egy barlangban élve semmit sem tudok az illuminátusokról, a bilderbergerekről és a rócsildokról… Annyira együgyű lennék, hogy Gődény & Co.-nak kell elmagyaráznia nekem, hogy mi a normális és figyelmeztetnie arról, hogy a maszkkényszer egyenes út az orwelli világ felé? A virusrealistának? Nekem, aki mindig is álmokat kergető, vasárnap délelőtt? Diétások magyaráznak híreket, részletezik a kormány és az ellenzék lambadáját. Itt mindenki tudja, hogyan éljek, mit egyek, hogy élnék örökké, itt mindenki tudja, hogyan leszek önbizalomtól és vitamintól duzzadó, itt mindenkit lát, tud, szakért és kioktat. Mindenki felettem, mindenki fenyegető ujjal. Belelátnak fejekbe, szívekbe. És a mindent is tudás önteltségével löknek félre útjukból. Mit tudhatok én, ahol  mindenkinek jobban vág az esze, kész tények elé állít, hánytat, kúrál, operál. Kimetszi belőle a lelkem, a szívem. Leszek áldozati bárány... De valahogy senki le nem hajolna, senki meg ölelne, senki nem mondaná, hát nem az összeesküvés, hanem a szeretet kényszere tart minket össze. Hogy kérkedhetnek kosok, állhatnak két lábra, attól még mindnek meg kellett születni és meg kell halni, majdan... S lesztek sírotok csendes, békés lakói, egyetlen, halhatatlan lelketekbe forrasztott bizalom-örökséggel, hogy talán eljön és maga köré ültet bennünket...

A világ zaján túl most is meleg, magvető hitünkről, komolyan gondolkodnak a földek, az újszülött pedig rügyező ágakkal rak lángot, fázó homlokunk mögé. De legfőképp bántja lelkem a nagy város durva zaja… Pedig a Bujtosi kiserdő csendes… halkan lépdelek, nehogy felébredjenek könnyű álmukból a jegenyék. Megvárom míg Attila és Bandi bátyám utolérnek és közösen mondjuk, mint gyermekek a mondókát;

Egy tehetségtelen senki vagyok. Ha írok, akkor a bennem szakadt Isten feszegeti a határaimat. De nem tudom, ha még egyszer megszületek sem vagyok képes elmondani, lefesteni, elmesélni, mi folyik ilyenkor bennem. Hogyan leszek kísérleti nyúl, hogyan igyekszek, küzdök minden sorért; malac a jégen.

Például Te, aki most mézes süteményt sütsz, látlak. Te, aki most egy ajándék után kajtatsz, segítek neked. Te, aki most vesztetted el a munkád, akinek most fekszik a hozzátartozója koronavírussal az intenzíven, veled vagyok.

Átölellek, homlokom a homlokodhoz szorítom és megfogom a kezed.

Egy tehetségtelen senki vagyok, aki albérletbe adta ki az Jóistennek a lelkét és mindig, állandóan azzal küzdök, hogy nem elég jó, nem elég otthonos neki ez a hely. Mindig attól tartok, hogy elmegy, hogy elhagy, hogy akkor ott állhatok, gyertyámnak is csak kormával, egymagamban.

Pedig csak arról lenne szó, hogy karácsony illatú percekben, hogy valami édes összebújásban, valahol, ahol elválik a por, a hamu, a múlandó belőlünk és ahol elkezdődik a szeretet, a jóság, a nekünk ajándékozott isteni lényeg, hogy ott kezdjek énekelni, táncolni veletek, hogy ott csendüljön fel a Mennyből az angyal…

Sőt mit bánom én… lehet a Last Christmas is… csak legyen, csak maradjon bennem az Isten, aztán segítsen megírni, segítsen üzenni, fogja a kezem, ha nem menne a sor, súgja a fülembe, adjon bort, mámort és könnyeket, adjon szerelmet, el se bírjam, küldjön a másik a partra, röptessen, kacagva, csak itt legyen bennem, hogy ha elbizonytalanodnék, akkor is higgyem, akkor is, ezerszer is…

Aztán te, aki csak némán állsz a ködben, még Te is meghalld, hogy szaval bennem a kisded, a most született, ártatlan, bűntelen, gyermek Isten…   

 ...a Kis-Szunda-szigetek legnyugatibb tagja, Jávától keletre, Lomboktól nyugatra fekszik...

Jávától keletre, Lomboktól nyugatra sose jártam még. Te vettél az öledbe, neked nőttem fel. Megtanultam hazudni, pedig erre sose tanítottál. Megtanultam verekedni, pedig mindig figyelmeztettél; - Beleszaladsz még egy nagy pofonba…  

Jávától keletre, Lomboktól nyugatra sose jártam még. Aztán egyszer elmentem hozzád a paradicsomba. Sose gondoltam, hogy a sok zöldség közepén egy nagy, magas toronyházban lakik mindaz, amiért érdemes élni. Aztán kiűzettem a paradicsomból. Így jár az, aki eszik a tiltott gyümölcsből, aki gyilkol, aki hazudik. Aztán maradtam, ahol születtem, ahol sötéten enyésznek el a gyilkos hiábavalóságok; az édentől keletre…

A középkorban élt egy szabály, ha gyilkos, gazfickó, tolvaj bemenekült a templomba, ott nem lehetett elfogni, meg kellett várni, míg önként kimegy a megszentelt helyről…

Hát most; fekete templomban fekete imát hej regő rejtem fekete templomokban fehér imádságot hej regő rejtem azt is megadhatja az a nagy úristen…

Bűnösöknek kell templomot építeni. Az Édentől keletre saját kezükkel húznak kápolnát, faragnak szárnyas oltárokat. Te tudtad, hogy a Jóistennek van egy nagy könyve? Bele van írva a neved és odafent lejegyzik a fontos dolgokat, ami történt veled. Aztán, amikor odarendelnek és megállsz előtte felolvassák a rád vonatkozó bejegyzéseket. De csak azt olvassák, ami miatt szégyenkeztél, amit megbántál, azok neveit, akiket megbántottál, akiket kihasználtál, akik miattad sírtak, akiknek fájtál… Szép lassan, egészen addig, amíg térdre nem rogysz, amíg zokogni nem kezdesz… Egészen addig, amíg porrá nem zúzzák a hideg szíved, a hiúságod, a konok önérzeted. És leszel kisebb a hidrogénatomnál.

Jávától keletre, Lomboktól nyugatra sose jártam még. Csak délen, ahol rekkenő hőségben is feketében járnak az asszonyok, ahol akkor is mesés a tenger, ha viharos…       

„Ahogy mindenki, én is megjöttem, Ahogy mindenki, néha én is elkéstem, Ahogy mindenki, néha én is nevettem, Ahogy mindenki, néha rosszat is tettem. Ahogy mindenki, néha én is elhittem, Amit mindenki, aztán mégis rájöttem, Hogy mi vagy nekem... Ahogy mindenki, én is csókoltam, Ahogy mindenki, néha én is jó voltam, Ahogy mindenki, néha én is loptam már, Ahogy mindenki, sokszor én is sírtam már. S ahogy mindenki, úgy én is felejtek, S ahogy mindenki, úgy én is elmegyek. Ahogy mindenki, én is elmegyek egyszer..."

 "...Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok." (O. Henry)

(fotó: Bezdán János, Nyírdrón)

Vasárnap késő este felsétáltam a nyíregyházi Kossuth térre. Aki már járt itt tudja, hogy annak idején Mádi László polgármester irányításával sikerült a város szívében megvalósítani egy darab századfordulót. Persze a díszletek adottak voltak; a 19. század óta csinosított városháza, a Takarékpalota, a gyönyörű és lenyűgöző, gótikát idéző, de száz évnél csak alig idősebb, római katolikus székesegyház, meg a pompás Kossuth szobor meghatározta, hogy ide sárgás fényű, klasszikus kandeláberek, makadám kockákat emlegető viacolor, meg legfeljebb Kopernikusz és más híres csillagászok előtt tisztelgő, díszesen megvalósított márvány-réz naprendszer hirdesse a megyeszékhely „nagyságát”.  A városháza maga a Nap és sugarai megvilágítják bolygóit, a településeit és persze a rajtuk élőket…

Ködös, novemberi, decemberi estéken, éjjeleken gyakran lehet itt Krúdy Gyulát megpillantani. Ahogy a város gyermeke hazatér. Prémgallérja sem tudja elrejteni arcát, keménykalapja meg oly feltűnő, hogy rögtön leleplezi. Gyula bátyámmal sokat beszélgetünk. Dicséri, hogy könnyű jó tokajit venni a városban, meg ezzel a kézműves forradalommal is megbékélt, bár a forradalom szó benne mindig fura érzéseket kelt, és ha már ehhez a fogalomhoz italt rendel, akkor azt a Gedeonban teszi meg…  

Krúdy szereti azt is, hogy a belvárost évről-évre ünnepi fénybe öltöztetjük. Szereti, hogy a sudár fenyőfa mellett jut fényfüzér a platánokra, hogy édes kis házikók nőnek ki a térből és azokban sok esetben réges-régi karácsonyok portékáit is meg lehet vásárolni.

Vasárnap este a Papok padja körül téblábolt Krúdy és láthatóan meghatódva nézte, hogy ugyan vannak a téren, de mégis minden oly üres, oly hideg, hiányzik a hömpölygő, mosolygó tömeg, az árusok, a forralt bor, meg a kürtős kalács illata…

• Nem könnyű ilyenkor a városnak – mondta és szomorúan grimaszolt egyet, majd a városháza felé tekintett, mint aki azt várná, hogy a polgármester felkapcsolja az irodájában a villanyt, kinézzen az ablakon és szóljon valamit, akár egy pap; - Lesz még itten színes-szagos, karácsonyi forgatag!

Abban megállapodtunk, hogy Nyíregyháza idén is csodás fényekkel készül a karácsonyra. A belváros ékszerdoboz, a fényfüzérek a település melegségét, jólétét sugározzák és ha nyolc után kijárási tilalom is vagyon előírva, akkor pedig nem az embereknek, hanem….

• Az angyaloknak, barátom! Idén az angyaloknak, meg a mennyei karoknak gyújtunk fényeket és jól van az így – majd egy lapos üveget húzott elő, amiben kubai napfény-rumot melengetett.

(fotó: Bezdán János, Nyírdrón)

Nyíregyháza mellett a megye kisebb településein is az angyalok élvezhetik az idei fényeket. A polgármesterek a Facebookon osztják meg, lehet itt járvány, korlátozás, meg szociális távolságtartás, a fénypostával küldik a szeretetet. Záhonyban a szökőkút köré épült adventi koszorú, Újfehértón Hosszú József polgármester úr csapata tiszteleg a hagyományok előtt, szép a fájuk és a csinos fehértói városháza is fényárban úszik. Ahogy szülővárosom, Nyírbátor is büszke lehet a megye legnagyobb körforgalmára, meg a benne állított, különleges, karácsonyi installációkra.

Nekem ezek a fények azt üzenik, hogy nem felejtettük el, jön a karácsony. Ezek a fények Máraival üzennek, hogy készülni kell az ünnepre, kitenni a fényfüzéreket, ünneplőbe kell öltöztetni a szívünket. Fel kell hívni azokat, akik fontosak nekünk, nevetni kell velük, írni nekik, digitálisan, vagy analóg módon üzenni, hogy figyelj, fontos vagy nekem. Valahogy össze kell gyűlni a családoknak, ha másképp nem megy a parázsló képernyők előtt és mondani, mondani, ezerszer is; szeretlek!!!

Soha még ennyire nem hiányzott a világból ez az elcsépelt, összekoszolt, megtépázott szó, soha ennyire nem volt még ennyire fogytán!

ui: amikor tegnap Szabó Tamás atyával beszéltem egy apróság miatt telefonon, megemlítettem neki, hogy az elmúlt napok, hetek történései miatt dűl, borul bennem minden, repedezik a hitem, és jó lenne egy nagyot beszélgetni… Azt felelte;

"- Amikor a világ a szeretetre készül, akkor bizony a gonosz sem lankad, dolgozik keményen, mert neki pont az a jó, ha nem tudunk megnyugodni, ha nem tudunk szeretni, ha valahogy jól meg tudja forgatni az életünket."

Én, aki botladozó katolikusként nem nagyon akarom elhinni, hogy minden bajunk-bánatunk mögött gonosz erők munkálkodnak, csak nézek magam elé. Nézem, hogy épp a hitetlenségem áldozata vagyok.

Aztán most, hogy ragyogni készül a Nap, újra végiglapozom a megye fényeiről készült digitális lenyomatokat és megnyugszom. Főzök egy kávét és üzenem; köszönjük a fényeket! A szeretet fényeit!