- Süssön nekem tököt! Aztán készítsen belőle levest – szólt Szindbád fel sem nézve és a telefonját kezdte babrálni.

- Süssön magának a hóhér – válaszolta a szép fehércseléd és nevetett, a hófehér fogaival.

Szindbád az asztalra dobta a telefont. Mélázott, andalgott, olyan volt, mint egy kígyó, amit táncoltatnak. Ha megcsípi a dér az úritököt, a nagydobosit, akkor megsérülnek a poliszacharidok és az így keletkező enzimek cukrot kezdenek termelni a tökben. A tökben, amit annak idején még Mexikóból hoztak az Óvilágba. És hogy szerette a kapros tökfőzeléket, meg a rántott cukkinit, patisszont. Hogy szerette ennek a zöldségnek a színeit, ízét és illatát.

- Az ősz maga a vénség. Az ősz emlékeztet bennünket, hogy odaát nincs fény, hogy véget ér a betakarítás, hogy nem lesz több sütőtök illatú este, hogy nem lesz több szerelem, hogy nem lesz több ölelés, csók, forralt paplan. Odaát csak a hosszú, kimerevített álom vár… - Miközben ezt fejtegette, az utazó semmire sem vágyott jobban, mint egy sütőtökös csókra, hogy valaki átölelje, átmasszírozza fáradt tagjait és szeresse. Szeresse még az életénél is jobban. Hogy egyszer, valakinek Ő legyen a feledhetetlen, a megismételhetetlen, az egyetlen, a könnynek hercege, az ölelések őre, a csókok smasszere, a kéj császára…

- Én magát akarom karácsonyi ajándéknak! – mondta a fehércseléd. Anyaszült meztelenül. Szép volt, akárcsak egy olasz múzeumból tért volna haza. Azt akarom maga horkoljon a fa alatt, maga egye meg a mézest, a bejglit, a rántott halat, meg a töltött káposztát, maga reszeljen szerecsendiót a húslevesembe és a maga kiszáradt sarka érjen a bársony vádlimhoz. Azt akarom, hogy maga legyen a férfi, akitől gyermekem születik, hogy mindezt, amit áldva átkozva szeretek magába, még pólya közt is ringathassam.

Szindbád elmosolyodott. Kanalazta a sütőtökből készült krémlevest és arra gondolt, hogy ha most meg kell halni, akkor már nem élt hiába…  

Délután a Hétszőlő lenyűgöző tőkéi között egy szürke alakra lettem figyelmes. Már-már azt hittem a csősz jön felénk, amikor kimért, imbolygó léptei, előnyösen, testre szabott szövetkabátja és a fejébe csak úgy vagányul odavetett, első osztályú gyapjúból, kézzel gyártott Boston-kalapja jelezte, vagy a borászat igazgatója sétálgat, vagy egy híresség követelte ki magának a lehetőséget egy mesés sétára. Ismered; a Tokaji-hegy november végén általában szélfúttán magányos, szürkén álmatag és kimérten öregedő, mint egy elmúlni készülő, nyugdíjas pedagógus. Ma nem így volt. Ragyogó, kacagó, csillogó fények jelezték, jövő ősszel is lesz majd szőlő, meg lágy kenyér! A tőkéken még maradt néhány mesésen arany levél. Tallózhattunk még néhány szem furmintot, vagy hárslevelűt, és olybá tűnt a TV-torony meg-megmoccant, pedig csak a felhők lebegtek körbe rajta és tréfálták meg a bambán nézelődőt.

- Ma van a születésnapom! – húzott elő egy laposüveget a jól öltözött "csősz", és felém nyújtotta, közben bólogatva biztatott, húzzam meg bátran.

- Francia konyak van benne. Nem pálinka, és nem is bor, de látott szőlőt – mosolygott. - Még Párizsból hoztam. Ám nem igazi konyak… déli, ármányak… - mondta és közben rám kacsintott. - Nem tudtam, hogy itt találkozok majd egy rokonnal. Mon ami, aztán hogy vagy? – folytatta.

- Csak nem tud róla, hogy rokonok vagyunk? Csak nem??? – dadogtam zavarodottan.

- Édesapám lakodalmán, a maga szépapja volt a násznagy – somolygott és kezet nyújtott. – A násznagy meg rokon. Akárhogy is számoljuk! – mondta ellentmondást nem tűrően. Én pedig remegő tenyérrel ráztam meg a tenyerét. Rászorítottam egy kicsit, nehogy azt érezze, hogy valami bárgyú, ernyedt rokona lennék és mosolyogtam hozzá, mint aki most látja meg a feltámadott Krisztust.

- Szeretem Tokajt – mondta lágyan, szeretetteljesen. Elengedte a kezem és a Tisza felé tekintett. Álltam mellette. Álltam Ady Endre mellett. November 22-én, a születésnapján, és néztük, ahogy megcsillan a fény a folyón, meg a halastavakon, ahogy a télnek induló Nap, gyorsan hanyatlik le a nyugati égbolton. Kihúztam magam. Tudtam, Bandi bátyám nem nagyobb nálam, de akárhogy egyenesítettem a gerincem, akárhogy is álltam lábujjra, fel csak nem érhettem, mintha saját maga szobra emelkedett volna felém.

- És jól van, Művész úr? – kérdeztem esetlenül, ahogy ott álltunk a hegyen. Felém fordult. Rám nézett és akkor valahogy azt éreztem, a szemével, mint egy félisten magához emel, hogy szemtől-szemben állhassunk, hogy akkor, ott, a Tokaji-hegyen ne legyen köztünk szintkülönbség.

- Cher Parent! Először is ne magázz itt engem, mert seggbe talállak billenteni. Meg ne alázkodj, mert én az érmindszenti és nem a székesfővárosi rokonod vagyok, másrészt művész, aki megjárta a poklot és onnan jött vissza. És akárhogy is vágytam oda, az utam még meg nem jártam itt az élők szürkületében. Vittek, vonszoltak a patás csábító asszonyai, vittek, vonszoltak nők, asszonyok, szeretők, de valahogy a bennem élő nyakas Jóisten mindig megakadályozta, hogy beléphessek a pokol kapuján. Talán nem is kell nekem oda bandukolnom. Talán úgy felednek el, hogy a pokol pecsételi a passzaportom, de valahogy még azzal a dokumentummal is a mennyek fogad magához. Istenhez hanyatlik az én lelkem és a pócsi Mária vezeti a kezem, minden esten és bolond éjszakán is!

Álltam Ady mellett. A születésnapján. A Hétszőlő dűlői között. Ott, ahová idegeneknek belépni tilos. De ő maga mondta, hogy mi nem vagyunk idegenek. Mi rokonok vagyunk. Vér szerinti. Hát Isten éltessen, kedves rokon! Isten öleljen magához, adjon tollat a kezedbe és írj, írj, aztán majd Latinovits elszavalja. Csak várjatok meg. Csak adjatok még időt, hogy felkészüljek arra a szerzői estre. A bort én viszem. A bort. Meg a lelkem, a hónom alatt.    

Idén augusztus 29-én, Berlinben elszakadt a cérna. Körülbelül negyvenezer ember vonult az utcára, hogy tiltakozzon a járvány miatt meghozott korlátozások ellen. A tüntetők többsége főként a szigorúbb maszkhasználatot kritizálta, de a legtöbbjük úgy vélte, az állítólagos járvány álarca mögött a „hatalom” a demokráciát, a jogállamiságot, a demokratikus értékeket kívánja felszámolni.

A hivatalos beszámolók szerint meglepő volt, hogy milyen zászlók alatt egyesültek a tüntetők. Ha nem is kéz a kézben, de egymás mellett, vagy inkább mögött indultak meg a Reichstag felé a neonácik, a szélsőbalosok, összeesküvés-elméletek hívei, a „szexuálisan” elnyomott kisebbségek szimpatizánsai és mindenféle ember, aki úgy érezte, neki joga van a rendszerszintű elnyomás, a háttérhatalmak ármányai ellen fellépni.

A tiltakozás nem egyedülálló, egyáltalán nem páratlan. Az egész világon végigsöpört. Láttunk hasonlót Spanyolországban, az USA-ban, és ha jól emlékszem még Ausztráliában is. Nálunk a „Normális élethez ragaszkodók” tüntettek és mit ad Isten, ott is összefogtak olyanok, akik a szivárvány minden színét képviselték, például ott volt a mi nyíregyházi bodybuilder-gyógyszerészünk, doktor Gődény is. Megmondóemberként.

A német tüntetés egyik érdekessége, hogy a felvonulás szervezésében aktívan részt vett, a jelenlegi kormányzat legnagyobb ellenzéke, a szélsőségesének tartott AfD is.

A békésnek induló, azonban rövidesen elfajuló tüntetésről már aznap megdöbbentő képek kerültek ki az internetre, az egyre hangosabb és egyre nagyobb számú tömeg hangadói ugyanis azt vetették fel, hogy foglalják el közösen a Reichstag épületét és persze a rendőrség kérése ellenére (juszt sem) sem tartották be a szociális távolságot, nem voltak hajlandók maszkot viselni. A rendőrség ezért úgy döntött, feloszlatja a tüntetést…

Ez olaj volt a tűzre. A tüntetők ugyanis úgy érezték, csorbul a szabad véleménynyilvánításhoz való joguk, korlátozzák őket, el akarják őket hallgattatni és emiatt végképp megerősítve érezték; a hatalom, a Merkelhez "kötődő", "hű" rendőrség (a hatalom durva eszköze) leleplezte magát, nincs járvány, nincs vírus, a cél az emberiség szelektálása, a jogállam megszüntetése, a diktatúra kiépítése…

Az egyre hevesebb tüntetőkkel a rendőrök többször is összecsaptak. A felvételeken látszik, a viszonylag kis számú rendőrség nem is nagyon bír a feldühödött tömeggel és gyakran elfajulnak a dolgok. Lökdösődés, földre teperés, rángatás, paprikaspray bevetése minden előfordult. Az is, hogy az egyébként nyugodt német rendőrök és a „felpaprikázott” tüntetők is elveszítik önuralmukat és akkor kap az is, aki csak számonkér, az is, aki üvölt, meg persze az is, aki egyenruhát visel.

Láttunk ilyet 2006-ban Magyarországon is… Azóta is emelgetjük… Láttuk, hogy a „békés” tüntetők kocsikat gyújtottak fel, majd a hirtelen haragjukban betörték az MTV Szabadság téri épületének ajtaját és kifosztották a folyosón lévő Túró-Rudi automatát. Láttuk, hogy a tüntetések ezzel nem érnek véget. Sejtettük, hogy a háttérben az akkori ellenzék is tüzeli a tüntetőket… És azt is láttuk, hogy az akkori kormányzat nem átall gumilövedéket alkalmazni… Oszt még járvány sem vót…

De vissza Németországba. A tüntetők a mai napig meg vannak győződve, hogy 2020. augusztus 29-én véget ért az 1949. óta működő német jogállam. Háromszáz "rendbontót" ráadásul le is tartóztattak. A többségi társadalom, azok akik kb. 79+ millióan otthon maradtak, ellenben úgy látták, hogy a „bolondok” vonultak az utcára, akiket alig bírt lecsillapítani a rendőrség. A bolondok, akik szerint a háttérhatalom először maszkot rak a szánkra, aztán az 5G segítségével és a kötelező oltásokkal droidokat gyárt belőlünk, majd marionette bábuként játszik velünk.

Feltehetjük a kérdést; a többségnek van igaza, akik betartják a korlátozásokat, akik úgy gondolják ez egy veszélyes vírus, aminek a terjedése pontosan a liberálisabb, az emberi jogokat inkább tiszteletben tartó társadalmakban terjed könnyeden, pont azért, mert itt az emberek nincsenek hozzászokva a korlátozásokhoz és nehezen is viselik őket, vagy azoknak, akik szerint itt egy megtervezett, az egész emberiségre kiterjedő összeesküvés áldozatai vagyunk?

A kérdést mindenkinek magának kell eldöntenie. Magában kell rendbe raknia. Ami biztos, nem szerencsés, ha rendőrök vernek szét egy tüntetést. Nem szerencsés, hogy a rendőri brutalitás képei járják be a világot. Amikor önuralmukat vesztő rendőrök, időseket, fiatal lányokat, gyermeküket a nyakukban tartó apákat lökdösnek, ráncigálnak, mert ezekkel a képekkel vissza lehet élni, ezek a képek az „protestálok” számára bizonyítékként szolgálnak; megérkezett az elnyomás kora, ami ellen tűzzel-vassal fel kell lépni. Tegyük hozzá, hogy ezek a képek megdöbbentették a német társadalmat és arra ösztökélték a politikusokat, hogy adjanak magyarázatot és legyenek szívesek a társadalom mélyén lévő indulatokat megfékezni, kezelni.

(link)

Azok a „barátaim” ellenben, akiknek fogalmuk sincs, mi volt ez a tüntetés, csak a facebookra feltöltött képekkel igazolják a „nagy összeesküvést” ajánlom, hogy tájékozódjanak, olvassanak, sok-sok csatorna segítségével. Fura dolog, hogy egy elképesztőre összevágott, Westernhagen 1989-es, legendás Freiheitját (Szabadság) aláfestő zeneként használó videó milyen más értelmet nyer a szélsőségesek kezében.

"Der Mensch ist leider nicht naiv, der Mensch ist leider primitiv…"  - énekli Westernhagen.

Azaz, az ember nem naiv, hanem primitív…  És igaza van, az ember primitív, mert hinni akar. Hinni akar abban, hogy a saját nyomorúságért nem maga felelős, hanem valaki más, például a hatalom… Egy képzeletbeli, láthatatlan hatalom mindig kéznél van… Azért lesz koronavírusos, mert hatalom így akarta. Azért kerül kórházba, mert a hatalom így akarta. Azért szorul majd védőoltásra, mert a hatalom így akarta…

És milyen fura, inkább hiszünk egy láthatatlan hatalomban, mint egy láthatatlan vírusban, ami térdre kényszerítette a világot…

És megbűvölt, és levágta hajad,

Leláncolt, széttörte trónodat,

És ajkadról ellopta végleg: Hallelujah.

Kopaszon állok a novemberi ködben. Magam vagyok a canterville-i kísértet. Leláncolt csontváz sétál a Bujtosi-tó körül és énekel. Egy titkos akkordról, amit Dávid játszott és Jahve kedvére volt… Kopaszon állok a novemberi ködben. Levágták a hajam. Hány fonéma és hány ezer év választ el tőled Sámson, ha én vagyok Zsolt? És kezemben szamár állkapcsával rohanok. Rázogatom a Nagytemplom oszlopait és közben azt éneklem; Hallelujah! Az én deresedő őszöm nem a Szent Mihály, hanem a Szent Anna utcán szaladt nesztelen és már holt, utcára sodort lombok alatt találkozott velem. Tavaly ősszel Londonban, majd Brüsszelben járt a herold és régvolt csaták elesett hőseit énekelte meg oroszlános tereken. Régvolt, csődbe jutott szerelmek tudójaként sörös korsóktól nehéz dallamot fújt, a pletykáktól ujjongó tömegnek…

Tudod, jártam már régen itt,

Ismerem szobádnak sarkait,

Magányon át vitt Hozzád a véletlen útja.

A díszkapun láttam a címeredet,

De a szerelem nem dicső fáklyásmenet,

Csak egy fázós, kicsit fáradt: Hallelujah.

Kopaszon álltam a szobában. Te már aludtál. És láttam, ahogy a csoda belénk költözik. Meglestem, hogyan intézi ezt Jahve odafentről. Láttam arcod a csók tüzében. Nincs szebb. Nincs hozzám közelebb. S már nincs legközelebb, csak egy szent és összetört Hallelujah.  Álltam kopaszon és tudtam, ezt még megírom még vagy tízszer. Megírom, bortól részegen, megírom pálinkától tüzesen, megírom, ahogy a szerelem beszél belőlem. Megírom úgy hogy a Tied legyen, hogy százezer irigyem fújja, hogy érettségi tételként szülessen újra…

Mert Hallelujah;

Mert minden szóban fény ragyog,

És mindegy melyiket hallgatod…

Napok óta nem láttuk a Napot. Napok óta egy szürke paplan alatt négy fal között, lassú csárdás a kijárási. Óh, dehogy. Hozzászoktatjuk a szemünk a szürkeséghez, aztán egy Garamvári, meg Bolyki hűl egy kicsit. A szürkebarát többet, az Egri bikavér kevesebbet. Sűrű lesz ez a csárdás. Egyszer. Majd. De most csak zárd a tenyeredbe a szíved és kezdődjön valami csöndes várakozás. Furcsa ez. A görögkatolikus adventi koszorún hat gyertya várja a Kisjézust. Az egyiket ma már meg is kell gyújtani. A görögkatolikusok mostantól „kisböjtben” mosolyognak. Nekik is megígérte. Hogy jön és hozza a  fényt, hozza az új esztendőt, talán vakcinát, szívgyógyszert, elzárásra, bolondságra… Hoz egy hajót, aminek a kapitánya, hőse lehetek. Lent délen...

Egyébként csak élőnek nehéz várni. Csak az élőnek nehéz hinni, hogy amikor bezárnak, elzárnak, akkor neked akarnak jót.

Te melyik vagy? Aki rögtön nekilát megenni a grízgaluskát a levesben, vagy aki a végére hagyja? A végére hagyja a legjobbat. Save the last dance for me…

Egy tálnyi karácsonyt már összebarkácsoltam; jól megfér egy világító angyalka, két rénszarvas, két ezüst színű fenyő, meg egy katona a Diótörőből… Kint a köd a szitál, idebent valaki kivár. Hisz, szeret, remél. Csárdást, nevetést, sose halunk meget...

Visszanézek erre az évre. A gugli segít. Végigpörgetem a fotókat. Nézem ezt a kurta-furcsa évet és aztán úgy döntök, hogy elmegyek futni. Halleluja…

Kettőezer-tizenhatban az osztrákok ellen vívott, győzedelmes meccs után körkapcsolást készített az M1. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a nyíregyházaik gól- és győzelmi mámorát élőben megmutathassam. Aki látta, mint Podlovics Lajos, barátom, azt mondta, hogy életem bejelentkezése volt. Nem, egyáltalán nem én voltam jó. Hanem a boldog „tömeg”, akik a bejelentkezés közben, spontán módon kifestettek, puszit adtak, leöntöttek sörrel, szétordították a dobhártyám.

Soha ilyet, addig nem tapasztaltam. Soha nem láttam még magyar zászlóba öltözött lányokat az utcán, tömegeket a kivetítők előtt, Sóstón, a Rózsakertben, meg mindenütt. Soha nem volt annyira felemelő érzés tudósítónak, rajongónak és magyarnak lenni, mint a csoportmérkőzések idején.

Olyannyira lázba jöttünk, hogy talán titkon még azt is elhittük, hogy a 3-3-as portugál meccs és a kivívott csoportelsőség után, lehet keresnivalónk a világ egyik legjobb válogatottja, a belga ellen is… Kijózanító vereség született, a belgák elgurigáztak velünk. Mi egy győzelem és két döntetlen után soha nem látott tisztelettel és rajongással fogadtuk az aranylábú fiúkat…

Negyven év után lehettünk büszkék a focistáinkra és dagadhatott a mellkasunk, nem a homokzsák szerepét kaptunk egy „világversenyen”.

Persze azt sem feledem, amikor a Bessenyei György Tanárképző Főiskola egyébként jéghideg tévézője, a bajnokok ligájába jutott Fradi miatt lett forró és üvöltöttünk és ordítottunk a Grasshoppers elleni, megnyert mérkőzés után.

Most 2020-at írunk a Fradi a bajnokok ligájában, a magyar válogatott pedig kint az EB-n. Kár, hogy ennek nem örül mindenki, pedig nekik mondom, hogy egy „migráns”, „fekete” fiú rúgta az egyenlítő gólunkat és a Salzburgból szinte „hazaszökött” Szoboszlai, a kijutást jelentő másodikat.

Akik fanyalognak azoknak üzenem, a foci még mindig a legnézettebb sport Európában, iszonyú nagy pénzek forognak benne és kövezzetek meg, játszani, de még nézni is igazi közösségteremtő, közösségkovácsoló élmény. És ebben az uniformizálódó, globalizálódó világban, még mindig az, ami nemzethez, országhoz is köthető élmény.

Az éjjel soha nem érhet véget, és RIA-RIA-HUNGÁRIA!

Van, amikor a hóhért akasztják. Van az úgy, hogy megkeres a Mesél a kávéház, és meg is talál. Persze könnyű Katit táncba vinni. Gábor meg türelmesen kivárta, hogy az "elektromos újságíró" meséljen. Kétszáznegyven volton, vagy szívverésen... 

Az elején bénázok, a poén sem ül, a maszkot is levettük. De nekem ekkor már volt egy negatív tesztem... Az első 2 percet így át lehet tekerni...-)

Arra a nagyapámra gondolok, aki 1900-ban látta meg a napvilágot. Arra, aki 14 éves, amikor kitör a „nagy háború” és a monarchia állampolgára Hajdúböszörményben. Arra a hazafira, aki 1919-ben a felvidéken küzd azért, hogy a balfácán álmodozó Károlyi-kormány (áldatlan) tevékenysége ellenére, meg lehessen őrizni az ország integritását. A Horthy-korszakban lesz termény-takarmány nagykereskedő, és veszi ki a részét abból, hogy az egész világon csodált magyar malomipar működjön és virágozzon. A második világháborúban határvadász és a Kárpátokban harcol. Jól mutatja, hogy nem volt buta ember, ezredírnokként tartották számon. Hihetetlen és mesés körülmények között tér haza a feleségéhez, ahol két gyermek is várja. Aztán az élet, még egy lánnyal és egy fiúval (édesapámmal) is megajándékozza, mert hisz a békében. 1948-ban Rákosiék munkásellenesnek nyilvánítják, jön a fekete autó érte, két év kemény börtönbüntetés a jussa. Mindenét elkobozzák; visznek pénzt, paripát, fegyvert. Mama, négy gyerekkel csak magára számíthat, meg legfeljebb a falura, ahol kedvelik őket és némi élelmiszerrel kisegítik. Aztán jön a kommunizmus, ahol nagypapi megbélyegzett ember, ahol a félesége, aki egyébként a megyei csendőrbiztos, tanult lánya csak nagy nehézségek árán lehet takarítónő a tanácson…

Arra gondolok, hogy hányszor tette tönkre a történelem nagyapa álmait, hányszor látta közvetlen közelről az értelmetlen halált, hány rendszerben hallotta, hogy minden az ő érdekében történik, hányszor próbálták mosni az agyát, hányszor korlátozták szabadságában, zárták penészes cellába, hányszor kényszerítették olyan dologra, aminek nemhogy értelme nem volt, de ellentmondott a józan ész minden törvényének.

Amikor most ebben a „nagy szabadságban” szabadosságban, a mérhetetlenül falánk konzumtársadalomban, az Európai Unióban biztosított, az egyén érdekeit egekbe emelő, kőbe vésett alapjogok idején, mások azért sírnak és jajonganak, hogy „most kellene fellázadni és utcára vonulni” a korlátozások ellen, akkor én bizony nagyapámra gondolok, akit történetesen a legfilozofikusabb evangélista után Jánosnak kereszteltek és görögkatolikusként, istenhívőként jámboran fogadta el, hogy vannak dolgok, melyeket csak nagyobb összefüggésben érthetünk meg…

Egész Európában azért korlátoznak, hogy bírják az orvosok, ápolók, mentősök a rohamot, azért korlátoznak, hogy legyen hova tenni a beteget, hogy legyen elég lélegeztetőgép, hogy nem omoljon ránk a világ. Korlátoznak Olaszországban, Németországban, Ausztriában. Korlátoznak, hogy talán 30 nap után megkönnyebbüljünk. Mint, ahogy nyár elején tettük. Korlátoznak, hogy legalább addig bírjuk ki, amíg megjön a várva várt vakcina. De ha Te attól nyugszol meg, hogy köpködsz, lázongsz, ha neked az összeesküvéselméletek hamis fénye, melege ad reményt, hát legyen, de azért tedd fel a maszkot és tartsd be a szabályokat... 

Én meg nagyapámra gondolok, mert az ő hite is erőt, bizodalmat ad járvány idején…

Egyszer Szindbád arról álmodozott, hogy bemegy a Sky Travelbe, vagy a Dolce Vitába és befizet egy afrikai körútra. Arra gondolt, hogy gondosan becsomagol a poggyászába néhány üveg tokaji borocskát, amit majd Karen Blixennel fogyaszt el. Hümmügve és hüppögve. De a biztonság kedvéért odatett egy üveg gönci barackot is, mert mi van, ha elmegy szafarira és ott meg összefut a fiatal Ernesttel. Igen, igen akinek az édesapját is Hemingway-nek hívják. Vele. 

Szindbád nem volt gyakorlott vadász. Eltekintve attól, az egyébként egyáltalán nem elhanyagolható apró ténytől, hogy a nők iránti rajongását és az azokkal való testi-lelki ismerkedést hősünk virtigli vadászatként élte meg.   

A puskával végzett vadászatot nem is igen értette. Egyszer, egy réges-régi hajnalon Bockereken egy gyönyörű ,több mint négy kilós „koronával” rendelkező dámvadat sikerült kilőnie. Mindenki lapogatta a hátát, hogy Szindbád micsoda vérbeli vadász, meg rekordgyanús a trófea, de amikor a vad közelébe értek hősünk egy nagy könnycseppet látott a halott, de valahogy mégis olyan élőnek, szenvedőnek tűnő állat szemében remegni… Sose lőtt többet. Persze önző volt. Igen önző. A húsról nem tudott lemondani. Az ínycsiklandozó, beregi szarvaspörkölt nokedlivel még mindig a kedvencei közé tartozott, de lőni már nem akart.

- Punci-Julcsi lettél! – froclizták a barátai, de ő ilyenkor kényszeredetten elmosolyodott és zsebéből kis lapos kulacsot elővarázsolva, illatos barackpálinkával traktálta a díszes vadászkompániát, hogy aztán végül maga is nagyokat húzzon az élet barackízűre párolt vízéből…  

Arra gondolt, hogy Afrikában talán újra visszatér a kedve. Mert ott azért az ember mégsem csak kéjből öl, hanem  sok esetben az életét menti vele.

- Szegény Francis Macomber is hogy járt! Ugye? – sajnálkozott bujkáló vigyorral Szindbád. – De az is biztos, hogy kikapós feleséget ne vigyen az ember magával hosszú szafarira, főként akkor nem ha egy félős kis nyuszi, a vezetőnk meg egy címlapgyanús angol sztár hasonmása, aki néhány perc alatt képes az elégedetlen és kielégíthetetlen feleségünk figyelmét felkelteni.

- A Ngong hegyek alatt szeretnék furmintot inni és hallgatni Karent, aki úgy beszél, mint az eső… Verset mond egy karosszékben, miközben lemegy a nap és a hegyek felől éppen most ébredező oroszlánok üvöltenek, és az álom hímporát rázzák le gyönyörű szőrükről…

- Egy férfinak vissza kell szereznie a vadászösztönét! Nincs mese. A férfi vadászösztön nélkül csak egy kisfiú – mondogatta magának.

A vadászat csupa izgalom, csupa tesztoszteron. A vadászat férfias elfoglaltság. A vadászat fennkölt feladat, hiszen a vérbeli vadász a teremtményben a teremtőt tiszteli és az állat halálában meglátja a saját halálát.

Valahol ott Afrikában, meg kell találnia majd az ösztöneit, hogy távol Afrikától már újra lazán, mindenféle feszengés, rossz érzés nélkül tudjon majd újra gímre, dámra lőni.

- El kell menni oda. Beleszagolni szavannák, sűrű erdők illatába. Megérezni a vadat, amelynek sok esetben még maga a vadász is csak egy villámló bottal felszerelt préda. - Nem szabad félnie. Nem szabad, hogy a ravasz irtózattal töltse el.

Komótosan pakolt. Puskája tokját sokáig nézegette. Még távol Afrikától, de egyre közelebb. A Kilimandzsáró, vagy a Ngong hegyek lábánál, egyre megy, de meg kell találnia majd a férfit. Meg kell találnia a ravasz vadászt, aki egykor volt. Aki egykor benne lakott. Ebben a pillanatban károgva tértek vissza a mezőkről a városba melegedni járó varjak. Nézte őket és ahogy elbambult, keselyűnek látta a feketébe öltözött madarakat.

Holnapra én már messze futok – mondogatta és kilépett az utcára. A konflisban megérezte a ló szagát, mosolygott, néhány nap, vagy hét és ott áll majd kezében a puskával. Lélegzetét visszafojtja és akkor lő… Vagy soha nem lesz már az a férfi, csak egy hazudozó novellista. Valaki, aki kitalálja, megírja magát. Történetekben éli le a hátramaradt éveket és mindig fél, retteg attól hogy egyszerűen lelepleződik…

Mi a boldogság? Fél órával többet aludni úgy, hogy közben a telefon is aluszik. Isteni kávét varázsolni a szarvasi kotyogósból, mert éppen jól számoltad ki a frissen őrölt kávé mennyiségét. Időt szakítani egy kiadósabb reggelire, észrevenni, hogyan tűnik el a köd, hogyan szakad fel a vastagnak hitt, szürke felhő. Kilépni a házból és érezni, hogy ez még nem a tél, hogy valami hűs kegyelem kergeti a vért az arcodba. Köszönni egy rég nem látott ismerősnek. Felhívni valakit, aki fontos, aki az összes agymenésem meghallgatja. Beszélni édesapámmal, és felmondani a leckét; futottam és jól aludtam. Bemenni a kedvenc munkahelyedre, pacsizni a családtaggá vált kollégákkal. Aztán velük teli pofával röhögni. Egy jobban sikerült menüt enni az Umamiban, egy parfümöt próbálgató, szép nőre felfigyelni a Müllerben. Megérezni a belvárosban kószáló fokhagymás, tejfölös lángos illatát. Bemenni a székesegyházba és Szent Ritának mondani el szívem egyetlen titkát. Aztán kilépni a fényre és menni, menni ki a világból. Menni Tokajba, Dombrádra, Kassára. Ezerszer ismételni; bor, ezerszer kortyolni; szerelem. Ezer kimondani; jó nekem. Magadban magyar verset mormolni. Ezer sarkon nosztalgiázni és várni, kivárni, hogy eljön, megjön, itt marad, a boldogság…

Megmaradni aprónak, picinek, jelentéktelennek. Maradni ismeretlennek, lakatlannak, felfedezetlennek. Far from the madding crowd… ülni egy hűs diófa alatt, bámulni a szőke Tiszát és fütyülni, fütyülni a világra…