„A havasok látványa elveszi a világ bűneit…”
Egy ősrégi indiai közmondás szerint a fehérbe öltözött hegyek megszabadítják bűneitől a világot. A távolban tündöklő behavazott, pihenő gigászok képesek megragadni az őket bámuló lelkét és egy nagy kád gleccservízben jó alaposan megmosni. Úgy, ahogy Kazantzakisz Jóistene törli le a bűnöket a mennyországba, pucéron, remegve érkező lelkekről.
Korral jár – meglehet-, de valahogy úgy érzem, az üdvösség egyre kevésbé jöhet a bíborban született okoskodástól. Lehet az ember poeta doctus, az igazi kegyelem a természet felől érkezik. A teremtett világból. Nem kell nagy ész hozzá, hogy észrevegyük a világban a mérnöki pontossággal útjára indított életet. Nem kell babérkoszorús költőnek lenni, hogy anyaként tekintsünk a világra. Még jelesnek sem kellett lenni kémiából, hogy érezzük ez az élettől lüktető bolygó több a periódusos rendszer egyébként csodálatos tablójától.
Fura érzés kézbe fogni egy apró levelibékát, érezni a szíve lüktetését, a hűvös bőrét, vagy egy apró madarat. Megetetni egy sündisznót, vagy csak nézni, ahogy a rókák játszanak a hóban. Láttam már siklókat tekeredni nyáron, meg bolondozó görényeket csúszkálni, egy havas háztetőn…Mámorító érzés tudni, hogy a jelenlegi tudásunk szerint sok-sok fényév távolságba, csak Föld nevű bolygón van ilyen sokszínű, ilyen elképesztő tarka biodiverzitás. Egyszerűen nem lehet nem csodaként beszámolni arról, hogy itt ezen bolygón lett a szervetlenből szerves, az egyszerűből bonyolult. És ha most megállsz a tükör előtt, megnézed a szemed, a fehérjét, a szivárványhártyát, a pupillát és végiggondolod, hogy bejut rajta a napfény, ami 8 perce indult el a naprendszerünk középpontjából, hogy aztán a látóidegek segítségével képpé formálódjon, akkor talán egy örömkönnycsepp is remegni kezd a sarkában, mert élsz, mert részese lehetsz a lét csodájának...
A havasok látványa… Amikor télen Lőcsét elhagyva, félúton Poprád felé kézzelfogható távolságba kerül a Magas-Tátra az ember akarva-akaratlan megáll. Nézi a csúcsokat, bámulja a fehérbe öltözött világot és hirtelen megérzi, felfogja, kicsinységét, apróságát. Semmik vagyunk ezekhez a szűzies órásokhoz képest.
És így van ez Svájcban is... Aki Zermatt utcáin sétál, megbűvölve csodálkozhat rá a Matterhorn szinte vésővel készített, éles formáira. Meglehet egy órás akart ebből kalapácsot készíteni, de elunta, félbehagyta a munkát. A csúcsa közel 4500 méter magasan karcolja az eget és a hozzáértők azt mondják, ez az egyik leglátványosabb ütközése az Európai és az Afrikai lemeznek. A hegycsúcs magasabbak fele igazából az afrikai, az alacsonyabb pedig az európai tömböt képviseli.
De most sem az számít, hogy honnan bukkant elő ez a roppant szikla, hanem a tény maga, hogy kiemelkedett és elvarázsolja az arra érzékenyeket…
Néhány nagy tél jut eszembe. A ’87-es, a 99-es, meg a 2002-es. Nagy hó esett. Nyírbátorban megtelt a templomdomb, Nyíregyházán a Robinson, meg Kabalás… Persze nagy hidegből jutott életem egyik legizgalmasabb, legemlékezetesebb évében 2017-ben is… Amikor a befagyott Tisza jegéről élőztem, amikor az egyébként csak fotózgató, szegény Fajta Janival együtt, a jég foglya lett a csegei komp, hogy aztán Nyíregyházán a legszebb április köszöntsön ránk.
Ebben az évben, januárban megmásztam a Swinicát… És akkor ott, az én világom tetején egy unatkozó angyal megsúgta a jövőmet…
Megsúgta, hogy egyszer Krétára utazom. Amikor még havasak a csúcsok, de a völgyekben már a feltámadásról dalolnak a húsvéti harangok… Elárulta, hogy nézem majd a hegyeket, kéz a kézben Veled. És utána fürödni megyünk, legyen bármilyen hideg is a víz, mert akkor is kagylót kell gyűjteni…
