Beállítottad az ötgéképes kakast. Reggel majd egy elektromos levél csörömpölése riaszt a digitális szundikálásból. A százhúszat verő szívről csak egy csuklódra kötött krumpli mesél és az okos autód ismeri az utcákat helyetted…
De, amikor rád hull az éj, amikor összekucorodsz, amikor imádkozol, amikor minden elsötétül, amikor lehunyod a szemed, kire gondolsz, kiért imádkozol? Hol vagy ma, láttad-e a mesés Hold udvarát?
Ma újra eljött hozzám a sötétség fejedelme, hogy próbára tegyem a hitem. Már ismerem a patást, ismerem a kénes szagát. Parfümnek hazudja, de az orrom nem veri át. És mondta, hosszan, felmondta leckét, hogy milyen bűnös, milyen mélyen él az emberiség, hogy percről-percre a sötétség üli torát, a sötétség nehéz, zsíros kacagása tölti meg az éjszakát.
Ült, ücsörgött, beképzelten, megvetően szemben velem, de én csak mondogattam a Mennyei király vigasztalót és ő kacagott… A disznófejű…
És aztán nem tűrtem tovább, a szemébe vágtam, mint akinek kilenc élet adatott és mondtam, csak mondtam a verset;
„Az egész élet bennem zihál,Minden, mi új, felém üget,Szent zűrzavar az én sok álmom,Neked minden álmod süket,Hasítsd ki hát aranyszügyed.”
És aztán, amikor itt hagyott, amikor végre ismét magam maradtam, nagyanyám apró Bibliájával, meg az apámtól örökölt hittel, nagyapám Janus-arcú öröm-bánatával, akkor sírva néztem a konyha ablakon kifelé. Könnyek között, hogy küldöd-e már a hófelhőket, küldöd-e már a szűzzé dermedt mezőket, erdőket? Küldesz-e mentőövet, alufóliába, melegen csomagolt megbocsátást, egy darab fokhagymás-paprikás szívet, egy karéj hitet, egy kupa reményt? Küldöd-e a páli elsősegélydobozt? És tudod milyen az, amikor szívet adtak rendesen, csak eszet hozzá igen keveset? Amikor a léleknek szűk lett ez a porhüvely-rugdalózó és hajtja, űzi, emészti a testet, hogy volna szíves, hogy volna képes szavakból Dávidot faragni, aki nem fél, aki úgy győzi le az idő- és hitetlenség Góliátot, hogy az már vezető hír lesz minden híradóban…
És a tűz ellenére megfárad a test. Néha. Belefárad, mint a dohánytörő, mint az arató, mint egy létrától szédülő festő…
Megsajdul az analóg izom, csak a szív, csak ez nem tud megállni, csak az ordít, csak az sikolt; recsegős magány-celofánban…
