Amikor kiléptek a szüleim a lakásom ajtaján, hirtelen csend lett. Magam maradtam. Ám valahogy azt éreztem, valaki ücsörög a nappaliban. Bementem, persze senki sem volt ott. Csak álmodtam. Csak (oda)képzeltem. Évekkel ezelőtt nagymamám ült azon a helyen. Épp akkor eléggé keservek között, betegen. A sérve rakoncátlankodott és akkor még nem is sejtettük, hogy az csúnya nagy sérvnek rövidesen egy műtétre lesz szüksége…

És most leülök mellé, és akkor az ablak felé mutat; egyszeriben beinteget az egyik lombaj veszett fáról Zakeus. Az apró termetű Zakeus. Mindig jobbra számít az ember. Integethetne Ő is! A lány is, a kedves is! De, ha ma Zakeus jött el, akkor integessünk vissza neki…  

„Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok…”

Megkeresni az elveszettet; megkeresni magadban a tisztát, a gyermeket, a rácsodálkozót, a picinek, aprónak is örülni tudót. Megkeresni benned azt, aki képes segíteni, mosolyogni, adni. Aki nem maga, aki nem én, nem ego, aki békít, gyógyít, javít, enyhít...

Oldalazva;

Megéheztem. Parazsat kívánok! Falnám! Hogy újra és újra repülni tudjak! Meglovagolnám a forgószelet, ráülnék a fotonokra, futnék az eseményhorizont szélére és ordítanám az űrruhában; megtaláltam!

Aztán csak kibontanám azt a bort. Persze, ha már Te is megérkeztél, betoppantál.

Ha már te is hazajöttél.

Mondom Zakeus vasárnap van; megkeresik és megtartják az elveszettet…