- Böjtölsz fiam? – kérdezi édesanyám. Református a szentem, neki a böjt csak afféle katolikus kivagyiság. Nagymamát idézi: „böjtöljenek csak a katolikusok, úgyis sok a bűnök!”
- Böjtölök – mondom szelíden, talán nem is akarja hinni, de az anyai féltés lábra kap benne és mintha csak valami sanyarú istencsapása lenne, saját testével kívánja harítani.
- Na, de figyeljél csak! Főzök én neked egy kis káposztás paszulyt. Sonkát, kolbászt nem küldök hozzá. Eláll jónéhány napig és akkor böjtölhetsz – magyarázza akkurátusan.
Édesanyám így képzeli a hús nélküli életet. Egyszer volt ebből disputája is a némethonba szakadt unokatestvéremmel, aki nem átallott átevickélni a vegetáriánus létbe, mely szerint ha a húslevest csak tésztával és zöldségekkel szolgáljuk fel, akkor bizony az lé elveszíti a megkülönböztető húsos jellegét, ergo vegetáriánusok is gyakran és bátran fogyaszthatják.
- Andikám! Egy szikra hús nincs abba! Kétszer is leszűrtem! – jelentette ki és akkor a vita kérem egyetlen mondattal a múlt ködébe veszett. Mert a forró lé, a zöldség, meg a tészta egyik sem hús. Ugye?
Valamirevaló görögkatolikus egyébként nagyböjt idején nem beszél ételről. Tabu az. Gondolom magamban és átveszem a leckét, mi van, a szeretet oldaláról közelítem meg kérdést, mert jóanyám szeretetnyelve a konyhában rejtezik. Pontosan ott, ahol az évnek ebben a szakaszában már minden a húsvétra készül. Alszik a kamrában a kolbász, a sódar. Pihen a saját maguk késztett savanyú káposzta, de azért édesapám időről-időre megkérdezi, hogy van és olyankor egy adag C-vitaminban és házias ízben gazdag, roppanós káposztával ül le az ebédlőbe, hogy végigolvassa a Kelet-Magyarországot.
Ezt a káposztát használta fel édesanyám a hétvégén, amikor nekiállt a káposztás paszulynak. Állítom, hogy ezt a nyírségi ételt terroir módon csak errefelé keleten lehet tisztességgel elkészíteni. És nem azért, mert ez a vidék különlegesebb volna másoktól, hanem mert édesanyám nyírségi lány, és ő pedig szeretetből főzi ezt az egytálételt.
A babot fényesre áztatja, a füstöltet odateszi főni és megkezdődik az a roppant transzformáció, ami a végén valami csodás ízorgiában csúcsosodik ki.
Nem mondom én, hogy tavaszi, nyári étel lenne. Jajj, dehogy! Felénk az őszi ízek közé sorolandó, hisz akkor fejesedett be a káposzta, álltak soká’ áztatott lábbal a nők, vagy férfiak a kádba és kezdődött el a félnapos procedúra; gyalulás, hámozás, taposás.
De sokat álltam a műanyag hordóban! „A deáknak tiszta a lába!”, és a jéghideg káposztakurgánon emelkedtem apám és nagyapám fölé. És a babérkoszút a tisztesség kedvéért a káposzta kapta.
De mit sem érne a bab, a káposzta, füstölt hús szentháromsága, ha nem lennének a gondosan válogatott fűszerek és a jóféle rántás. Mert az is titok! Milyen a zsír, milyen a liszt, a parika? Vékony lesz-e a lé, vagy túl sűrű? Érzék kell hozzá, ezt a mesterszakácsok tudják legjobban, hogy a pontosan kimért alapanyagok mellé az sem árt, ha szemről ismerjük az arányokat és egy belső hang súgja, ez meg az kell bele, hogy a tökéletest megkísértsük.
Szóval édesapámat szalajtotta anyám, hogy méltóztasson befáradni a szigorú, reformátusan böjti étellel Bátorból Nyíregyházára. Apám púposra rakva a „tupperwarét” mely nagyobb becsülettel bír, mint egy hollóházi, el is indult, de a biztonság és az íze kedvéért hozta a levesben főtt sódart, meg biztos, ami biztos egy kis kolbászt, meg kabátszalonnát, hogy üres kézzel csak nem illik menyet, unokát, fiút látogatni.
Így aztán, amikor a szigori böjti káposztás paszulyt, ami láthatóan mentes volt a húsárutól illett megkóstolni, egy másik műanyagban „betéttel” egészített ki.
- Nem kötelező! – tette hozzá zavarában.
És milyen jó ez a paszulyleves, amikor a tavasz úgy dönt, hogy 10 fokig sem emeledik a hőmérséklet, csapkod és inkább ki sem mozdulnál a négy fal közül.
Szóval így vagyunk mi itt, erre a Nyírségben a böjttel, étellel, élettel, szeretettel. Meg a káposztás paszullyal.
