Egy négyéves forma kisfiúval kötött Matchbox-barátságot Dániel. A római katolikus székesegyház előtt, a szökőkútnál játszott J.-vel. A kisautók közös nyelvet teremtettek. Dániel ugyanis egyelőre a japán és az urdu egy dialektusát beszéli. Szerencsére J. fülének ez ismerősnek hangzott, mert két éve még neki is ebből volt felsőfokúja. A kisautók rövid időre tulajdoni lap másolat nélkül is gazdát cseréltek, és a törzslap és az eredetiségvizsgálat kérdése sem árnyékolta be a csereberét. Néztük a két kiscsávót. J. pókember-gesztusokkal kápráztatta el a nézőket, míg Dániel a Mancs-őrjáratra esküdött. Japó tájszólással. J. anyukájához fordultam és megkérdeztem, hány éves is a barátságos Spiderman.
- Non parlo una parola di ungherese! - jött a válasz és egyből rájöttem az olasz hölgy nem beszél magyarul.
- Do you speak English?
Váltottam át közös nyelvet keresve.
- Yes!

És onnan kezdve szentül hittem az anyuka olasz, az apuka magyar és a kiskrapek pedig mindkét nyelven profi. Az igazi meglepetés akkor ért, amikor kiderült a "papa" is olasz. A házaspár ugyanis úgy döntött, örökbe fogadnak egy magyar kisfiút. Későn lettem apa, kicsit megkésve értettem meg, egy gyermek nevelése nem csupán feladat, szembenézés magunkkal, félelmeinkkel, tükörbenézés, önvizsgálat. Az édesanya számára torkig telt érzés a féltés kémiai nyelvével a kortizollal. Az apának meg örökös gittrágás, hogyan tudom majd megteremteni azt a gyereknek, amit én természetesnek vettem a szüleimtől, annak idején...
Szóval belém hasított az érzés; atyaég, mit vállal ez az olasz házaspár, amikor úgy döntenek, sajátjukként nevelnek majd fel egy magyar származású kisfiút!
Sok-sok nevelőszülő, fogadott gyermek apukája, anyukája mosolyog most rajtam. El sem tudom képzelni. Bele sem tudok gondolni, hogy mennyi próbálkozás, kísérlet, beültetés, varázslat, mágia, kémcső után dönt valaki úgy, gyermek nélkül nem teljes az életük. Lehet az embernek akváriuma, terráriuma, kutyája, macskája, papagája, de senki és semmi sem pótolja az érzést, amikor valaki, egy csepp lélek anyának, apának nevez egy felnőttet...
Szóval néztem az olaszokat, akiből áradt a szeretet, a tettvágy, a szülői ösztön és elérzékenyültem. Tessék végiggondolni, amikor egy gyerekről lemondanak, valaki, isten tudja ki nevelgeti, hogy talán jön valaki, aki örökbe kívánja fogadni... Örökbe! Sőt, jön egy házaspár, akik a tengerparton élnek és a csodás házukban nevelkedik majd a kis emberpalánta.
- Két ablak néz a kikötőre! - ízlelgetem a mondatokat és már-már viccesen odaszúrnám, J. mellett vigyenek minket is Toscanába! Telik az idő, lassan megyünk Dániel, könnyet ejt az újdonsült barátért és a kiskocsikért.
Hajnalka töri meg a sóhajtásaimat, mert csak arra tudok gondolni, milyen tisztaszívű emberekkel találkoztunk. Ezt érzed az ötvenedik felé ezt érzed...
- De milyen szerencsés ez a J.! - hűti az érzelmességemet Hajnalka. - Gondolj bele! Ez a fiú a tengerparton nő majd fel. Jó óvodába, iskolába jár majd! Isten tudja, mi lesz belőle. És hány gyerek marad itt, akinek nem jut ilyen osztályrész. Ez a gyerek szerencsés! Nem is tudja mennyire!
Igaza van - mondom magamban és nézem Dánielt a kiskocsiban. Elfáradt. Csak bámulja a világot. Az apja őt. Nemrég olvastam, hogy a Columbián és a Yale-en is 60 ezer dollár egy tanév, ha nincs ösztöndíjad. Azt hiszem reggel is mennem kell dolgozni!

Szeptemberben lesz tíz éve, hogy apám, aki az első Kispolskija óta rendszeres szervez apa-fia kirándulásokat Erdélybe csábított

- Arra megyünk, ahol még nem jártunk! – mondta és megnéztük a Bárcánfalvi kolostort, felmentünk a Lóhavasi-vízesésig, és végre megbámultuk a Kirlibabát, ahol nagyapám, apám édesapja határvadászként járt a második világháborúban. Elhagytuk a történelmi Erdély területét és a Békás-tó partján autózva értük el a mesés Békás-szorost, hogy ismét a „székelyek” ősi földjére lépjünk. Apám még levegőt is könnyebben vett, és az Orbán Balázstól tanult leírásokat felmondva vezette a kocsit. Gyergyószentmiklóson aludtunk egy nagyot, reggel ittunk egy kávét és Bucsinon keresztülhajtva Parajd felé vettük az irányt.

A Sóvidék ékszerdoboza vonzott bennünket és apámban élt a buzgalom, hogy Wieliczkának márpedig létezik párja Székelyföldön is! Sétáltunk egyet a bánya bejáratáig, aztán stílusosan Ikarus-busz vitt le bennünket a törpvilág mélyébe, ahol aztán kiderült, hogy a föld alatti sóbarlangban egy meseország lakozik. Ha ilyen az „alvilág”, akkor panaszra nem nyílink a szánk; székelykapu jelezte, hogy a föld alatti világ is a székelyek ősi jussa, az étteremben magyaros falatokat kínáltak, volt ott kolbász, sonka és ki tudja még hányféle finomság. Persze a mindig fiatalokat kalandpark és asztalitenisz asztalok csábították.

Nagyokat lélegeztünk és élveztük a büszke látványosság pezsgését, jótékony varázsát. Néhány kép is készült. Nem mondom, hogy az akkori technikával megsüvegelendő eredményt alkotva, de azért bizonyítékként szolgál.

Az elmúlt napok szörnyű esőzésről persze mindenki halott. Arról is, hogy a kisebb folyóvá duzzadt Korond-patak kilépett a medréből és elöntötte a csodabányát. Az utolsó civil látogató május 27-én, 20.15-kor hagyta el a bányát. Azóta csak a szomorúbbnál-szomorúbb hírek érkeznek, és hiába ajánlotta fel a magyar kormány a segítségét, hiába aktivizálta magát az RMDSZ, hogy a román vezetés is tegyen látogatást, és ha a mást nem is tud, legalább ígérjen: lesz parajdi feltamádás!

A gond ezzel csak az, hogy minden perc számít. A só a tiltás ellenélre oldódik a vízben és aki már járt Aknaszlatinán tudja, mi lehet a történet szomorú vége…

Persze az Isteni gondviselés, meg a hit, titkon reményt permetez az ott élőkre. Talán. Az Úrnak semmi sem lehetetlen. Ami a markolóknak, bányászoknak, építőmestereknek lehetetlen, neki csak egy mosoly…

Innen, Nyíregyházáról nézve csak a szomorú, keserű könnyeket látjuk. Remények pukkantak szét, mint buborékok. A vendéglátósok, a szállásadók már sóhajtozni sem tudnak, csak a párás szemüket törlik.

A természet adta, a természet veszi vissza.

Mellékzönge:

Persze olvasom, hogy a bolond, pénzalapú fakitermelés, a korrupcióval átitatott erdőirtás, az éjjel lekapcsolt fényszóróval közlekedő teherautók, akik a feketevágások „gyümölcsét” szállítják isten tudja hová, mind, mind hozzájárultak ahhoz, hogy a komoly esők sebes folyóvá mérgesítsék a csörgedező patakot. Ennek feltárása azonban közös munka lesz: székelynek, románnak, svábnak, romának.

Szakad az eső. Az ezüst eső. Ömlik. Bugyborékoló cseppek kísérik a nagy eső éjjeli útját. Micsoda fázós, nedves május köszöntött a világra! A világ egy szétázott dunyha alatt vacog. Csak néhány vízhatlan lélek csámborog a párát ziháló végtelen felhők alatt. Kerülik egymást, mint vadak rebbennek szerteszét, félik egymás neszét. A sarkon, ha befordulnék láthatnám, hogy zokogsz, arcod az égnek fordítva. Évekig könnyek nélkül sírtál, zokogásodat suhanó, éjjeli teherautók zúgásának gondoltad, csak mi tudtuk, hogy a torz mosolyok mögött árnyék benned a vágy. Most majd átmos a bíbor eső. Most a legdermesztőbb éjjel, nyarat rajzol a dermedt lélekbe és izmaidban apró remegésként csírázik a sosem volt koppanó erő. Hol vannak már a plakátmagányban ázó lázálmok? Hol van a pislákoló éjjeli lámpa, amit azért gyújtottál, hogy hazataláljon hozzád a remény? Hol hallatszik az apró suttogás, az izgatott kopogás? Hol van a viharálló mosolyálom, a csodaízű holnapról? Az eső szelídül, a 120-at verő negyeddel is eldöcög. Három tőggyel is ellik a tehén. Figyeld a lélegzeted! Gyűjthetsz ládába fialt kincseket, szállhatsz az esőfelhők felé, a boldogság mégis egyetlen, orkánálló bárkában lakik; "Wolkenlos", ennyi áll az orrára írva...

Szindbád két napja nem aludt. Lövészárokban nehéz. Szemetelt az eső, és a kamerádokból párolgó motoszkáló és kísértő halálfélelem lüktetettt körötte, mint egy üszkösödő, halálos seb. Amikor megkapta a povisztkát átment a félig sem magyar szomszédjához, hogy legyen szíves neki lefordítani, mi is a teendő. 

- Te medj o nodj hoboru! Regel! Katona djon erted! Lesz reggel davaj! 

Szindbád gyerekkora utálta a fegyvereket. Pulyaként egy vadászat után sokáig nézett egy lelőtt őzet, aminek folyt a könnye. A gyerek megölelte a halott jószágot és sírt a hóna alatt a fejével...

Ült a lövészárokban, a szemérkélő esőben és arra gondolt, hogy aki a parancsot írja, szerkeszti, most pihe ágyban fekszik és legfeljebb rosszat álmodik.

"Pedig be jó lenne egy tányér leves! Az sem baj, ha nem forró. Csak langyos lenne, mint ez a háború, amit senki sem ért..." - gondolta és felnézett a hamuszínű égre. 

Hetekkel ezelőtt érezte, hogy baj van. Amikor az ország rothad, a hitvesi ágyaknak és a gyermekek bölcsőinek is áporodott a szaga. Az országnak meg évek óta fingszaga volt. Mintha mindenki káposztát, hagymát, szemes babot evett volna, avas zsírral készítve. Rossz dalok szóltak a rádióból, ripacsok énekeltek a színházakban és a leghülyébbekből lettek képviselők és funkcionáriusok, akiktől ha azt kérdezték mivel szaporodik a tyúk, kapásból azt felelték; kukoricával...

Néma haragot lélegzett a nép, és senki sem mert lázadozni, mert minden gondolatra jutott egy hóhér, aki lassú lövészárok-kivégzésre ítélte a "pácienst". Persze voltak, akik éltek-haltak a háborúért. Többnyire haltak. A tévé pedig egész nap közvetítette a temetéseket. Egész órakor bejelentették, hogy mindjárt győzünk, majd a következő híradóig a hősi halottaknak mormolták az imát. Szindbád mielőtt a fronton találta magát, még nézett egy kis parlamenti közvetítést is. Szórakozottan. Egyenruhában, komor arcot vágva ültek a képviselők, akik a gyászbeszédek után megszavazták, hogy újabb 100 ezer fiatalt sorozzanak be. Akár erőszakkal is. A hazának szüksége van rád! - mondta a miniszterelnök, aki mögött fájós foggal ott állt a kövér honvédelmi miniszter. Szindbád néha arról álmodott, hogy átszökik a határon és új életet kezd. Aztán egyszer felfogta, hogy csak kártyáznak velük és belőlük csak egy sor alsó lehet. Nem akarta, hogy lenézzék, hogy bárkinek is megessen a szíve rajta, nem akart szánalmat, nem kívánta a magyarázkodást és a kiskapukat. Ember akart lenni végre, aki ehet egy tányér húslevest. Ehelyett most félt. Félt, hogy mindaz amibe hitt, ami életben tartotta megszűnik létezni. Hogy nem lesz hite, hogy a mások halála nem fáj majd neki, eltűnik a Mitleid, az együttérzés, semmivé foszlik a derű, a holnap szelíd tisztessége. Szindbád még nem tudta, de ő már egy rettegő hulla volt, aki már csak obszcén katonadalokat dúdolhat míg rozsdás vérét beszívja az anya nélküli, mostoha föld. 

Nagypéntekre elborult az ég. Semmi kis, szürke eső jelezte, nem érzi magát jól a kalendáriumban. Sokáig hittem, lesz majd egy olyan péntek, amikor meghívom Kierkegaardot, Bulgakovot és Kazantzakis-t, jöjjenek velem Jeruzsálemig zarándokolni. Ha szerencsénk van, Szent Pál siet elénk, ha végképp megfáradnánk. Tudom, a harangok Rómába mentek, mennék én is. Szótlanul csodálkoznék rá Szent Teréz barokk extázisára és arra, hogy 2000 év roppant súlya alatt, szinte lehetetlen levegőt venni. Egy este újra kellene nézni a Passiót és a Scorsese-féle filmet, ami Urunk utolsó megkísértésről szól. Ilyen a testbe zárt élet mostoha jussa. Eszembe jut Ady, aki a szifilisszel, Hajnóczy, aki a piával és Esterházy, aki rákkal küzdött. Mint a guanó rakódik alánk a sok bűn és bűnbánat, és akik mi, akik most kaptunk időt, évezredes lerakódások, rossz beidegződések és testi kényszerek között újra éhesen kerepelünk. Az élet már csak ilyen, és csak a testi fájdalom, az elesettség, az öregség kényszerít számot venni a sorssal; mindenkinek végig kell mennie a Via Dolorosán...

A harangok ma Rómába mentek. Mennék én is elmondani, hogy köszönöm a pillanatokat, amikor a kórház sötétjében épp a lengyel pápa prédikációja ismételgette; nem vagy egyedül! Sosem. Ha hited van, nem maradsz egyedül a legsötétebb órában sem. Világít benned, mint egyetlen gyertya pislákoló fénye az univerzum roppant hidegében. És tudom, ha gépen szállsz felébe ez a gyertya sem látható...
Nézheted a Passiót, elmerenghetsz a Scorsese film kísértésről szóló kockáin a legnehezebb mégis elhinni, létezett diadal a fájdalom, az oxidáció és az elmúlás felett. És akkor mégis, négy kurta sorban ennél mérhetetlenül többet mond Pilinszky:
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die...

"Nem sok virágvasárnapja van, ha így folytatja..." - hallgattam pulyaként és bár fel nem fogtam a képes szavak jelentését, ám az aggodalmaskodásból, vagy éppen a lefitymáló hangsúlyból megéreztem, mit jelent ez a mondat.

Virágvasárnap. Micsoda ünnep! Jézus szamárháton királyoknak járó üdvözlet mellett vonul be a szent városba, Jeruzsálembe. A jóemberek pálmaágakat hoznak magukkal és a földre helyezik, ahol elhalad. Na meg a ruhájukat vetik elé. Ez volt a korabeli "vörös szőnyeg"; valódi "sztárként" ünneplik. A német nyelvben egyébként az elnevezés is őrzi a cselekményt: "Palmsonntag" a hivatalos neve, nem pedig "Blumensonntag".

Virágvasárnap misztikus, transzcendens értelmét csak jóval később értettem meg. A magasságát és mélységét ezeknek a napoknak. Mekkora ellentmondást találunk az ünneplő közönség és a nagypénteki borzalom között. Hogy lehet, hogy az éljenző tömeg nemsoká Barabás mellett dönt, és skandálva követeli a kezét mosó Pilátustól; "feszítsd meg"!

A döbbenet pedig az, hogy a szamárháton közlekedő, szelíd istenfiú pontosan tudja, a mosolygó, éljenző sokadalomból a halálát követelő csőcselék közé kerül. És csak annyit mond: "bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekednek..." A virágvasárnap szakrális jelentésén túl Kleist Koolhass Mihálya, na meg Sütő András lócsiszárja is itt él bennem. Hordozom, mint bioszámítógép, az "ingramok" lüktető világában. Ha lehunyom a szemem feldereng egy régi kép, hangok, illatok, zajok, szagok. Feldereng egy régi történet; isten járt, jár közöttünk és hiszem jól van ez így...

- Böjtölsz fiam? – kérdezi édesanyám. Református a szentem, neki a böjt csak afféle katolikus kivagyiság. Nagymamát idézi: „böjtöljenek csak a katolikusok, úgyis sok a bűnök!”

- Böjtölök – mondom szelíden, talán nem is akarja hinni, de az anyai féltés lábra kap benne és mintha csak valami sanyarú istencsapása lenne, saját testével kívánja harítani.

- Na, de figyeljél csak! Főzök én neked egy kis káposztás paszulyt. Sonkát, kolbászt nem küldök hozzá. Eláll jónéhány napig és akkor böjtölhetsz – magyarázza akkurátusan.

Édesanyám így képzeli a hús nélküli életet. Egyszer volt ebből disputája is a némethonba szakadt unokatestvéremmel, aki nem átallott átevickélni a vegetáriánus létbe, mely szerint ha a húslevest csak tésztával és zöldségekkel szolgáljuk fel, akkor bizony az lé elveszíti a megkülönböztető húsos jellegét, ergo vegetáriánusok is gyakran és bátran fogyaszthatják.

- Andikám! Egy szikra hús nincs abba! Kétszer is leszűrtem! – jelentette ki és akkor a vita kérem egyetlen mondattal a múlt ködébe veszett. Mert a forró lé, a zöldség, meg a tészta egyik sem hús. Ugye?

Valamirevaló görögkatolikus egyébként nagyböjt idején nem beszél ételről. Tabu az. Gondolom magamban és átveszem a leckét, mi van, a szeretet oldaláról közelítem meg kérdést, mert jóanyám szeretetnyelve a konyhában rejtezik. Pontosan ott, ahol az évnek ebben a szakaszában már minden a húsvétra készül. Alszik a kamrában a kolbász, a sódar. Pihen a saját maguk késztett savanyú káposzta, de azért édesapám időről-időre megkérdezi, hogy van és olyankor egy adag C-vitaminban és házias ízben gazdag, roppanós káposztával ül le az ebédlőbe, hogy végigolvassa a Kelet-Magyarországot.

Ezt a káposztát használta fel édesanyám a hétvégén, amikor nekiállt a káposztás paszulynak. Állítom, hogy ezt a nyírségi ételt terroir módon csak errefelé keleten lehet tisztességgel elkészíteni. És nem azért, mert ez a vidék különlegesebb volna másoktól, hanem mert édesanyám nyírségi lány, és ő pedig szeretetből főzi ezt az egytálételt.

A babot fényesre áztatja, a füstöltet odateszi főni és megkezdődik az a roppant transzformáció, ami a végén valami csodás ízorgiában csúcsosodik ki.

Nem mondom én, hogy tavaszi, nyári étel lenne. Jajj, dehogy! Felénk az őszi ízek közé sorolandó, hisz akkor fejesedett be a káposzta, álltak soká’ áztatott lábbal a nők, vagy férfiak a kádba és kezdődött el a félnapos procedúra; gyalulás, hámozás, taposás.

De sokat álltam a műanyag hordóban! „A deáknak tiszta a lába!”, és a jéghideg káposztakurgánon emelkedtem apám és nagyapám fölé. És a babérkoszút a tisztesség kedvéért a káposzta kapta.

De mit sem érne a bab, a káposzta, füstölt hús szentháromsága, ha nem lennének a gondosan válogatott fűszerek és a jóféle rántás. Mert az is titok! Milyen a zsír, milyen a liszt, a parika? Vékony lesz-e a lé, vagy túl sűrű? Érzék kell hozzá, ezt a mesterszakácsok tudják legjobban, hogy a pontosan kimért alapanyagok mellé az sem árt, ha szemről ismerjük az arányokat és egy belső hang súgja, ez meg az kell bele, hogy a tökéletest megkísértsük.

Szóval édesapámat szalajtotta anyám, hogy méltóztasson befáradni a szigorú, reformátusan böjti étellel Bátorból Nyíregyházára. Apám púposra rakva a „tupperwarét” mely nagyobb becsülettel bír, mint egy hollóházi, el is indult, de a biztonság és az íze kedvéért hozta a levesben főtt sódart, meg biztos, ami biztos egy kis kolbászt, meg kabátszalonnát, hogy üres kézzel csak nem illik menyet, unokát, fiút látogatni.

Így aztán, amikor a szigori böjti káposztás paszulyt, ami láthatóan mentes volt a húsárutól illett megkóstolni, egy másik műanyagban „betéttel” egészített ki.

- Nem kötelező! – tette hozzá zavarában.

És milyen jó ez a paszulyleves, amikor a tavasz úgy dönt, hogy 10 fokig sem emeledik a hőmérséklet, csapkod és inkább ki sem mozdulnál a négy fal közül. 

Szóval így vagyunk mi itt, erre a Nyírségben a böjttel, étellel, élettel, szeretettel. Meg a káposztás paszullyal.