Sokat evett. Túl sokat. Úgy érezte, megtelt nem bír többet. Dipankrinnel fog álmodni is. Régebben, ha ezt érezte, felvette a futócipőt, aztán rótta a kilométereket. Télen-nyáron. Nyári záporban, téli fagyókában. Most, hogy az élet úgy hozta, kutyagol. Szép nagy köröket lehet tenni a városban.

Rácsodálkozni, hogy a kutyafuttató mellett 40 lakásos társásház épül a Törzsön, a Green City falanszter lakásai lassan elkészülnek, az Orosi úton pedig úgy tűnik az utolsó "mohikánok" is eladták a lelakott kutricákat, és csak az otthagyott, mérhetetlen szemetet fújja a téli szél, ott látszólag már senki sem lakik. Igen, a régi Nyitrai-féle autóuradalomtól egy köpésnyire. Nagy körre vágyott; a Bujtosi-tótól a Család, Szalag utcán baktatva, a Törzsön az Orosiig lépdelve, aztán a Bocskai, Liszt Ferenc utca, vissza a tóig, a Belső körúton. A Bocskai és a Liszt Ferenc utcán aztán egyszer csak ott ücsörgött egy látomás. Hajléktalan képében egy kerekesszékes szerzet üldögélt karácsony első napján Nyíregyházán, a kihalt, széltől nyögdécselő utcán. Ott ült a nyomorúságában, a magányában, az irgalom egyetlen parányi hidrogénatomja nélkül. Megtapogatta a zsebét, de persze egy fillér nélkül indult sétálni. Megszakadt a szíve, mert arra gondolt, másfél éve pont ugyanígy ült a tolószékben lebénulva. Megszólította, de nem értette, mit akar. Elővette a telefonját, de szinte kétségbe esett, kit lehet karácsony első napján felhívni, ki az aki segíteni tudna? Aki nem venné rossz néven, hogy átpasszolja a felelősséget, hiszen ő talált a gondra? Aztán kényszeredett mosollyal otthagyta a kapucnis torzót és csak annyit tudott tenni, hogy elpityeredett.

A kerekesszékes karácsony első napján ott maradt a szélfútta, hideg Bocskain...

Mi az, ami még lobog bennünk? Tudunk még várni? Remélni? Vagy a most mindent elsöprő, sürgető, addiktív igénye szorongat minket.

Nagyanyám konyhájában volt egy óra, az még lassabban járt, mint ez csilivili, amit a karomon hordok. Komótosan járt. Néha meg-megállt, elbóbiskolt, ha valaki rányitott, hirtelen kettesével szedte néhány másodpercig a szekundumokat. Aztán újból megpihent. A szovjet hadifogságot is megjárt Gere Jani bácsi spórjában pattogott így a tűz, lassú ütemre. Arra a Voronyezs környéki télre nem szívesen emlékezett. Most meg kimész az utcára és fürdesz a langyos fényekben... Vasárnap már lassan rügyet bontanak az eddig keskenyülő percek és egy leheletnyivel megtoldják a természetes fényben fürdő pillanatainkat. És megszületik, akire vártunk, aki újból és újból helyet kér a szívünkben. Közöttünk dobban a szíve...

- Egy hétig egyfolytában tudnék hurkát enni! - nyeldes a tirpák sajtok fejedelme Marsalkó Gabi, akivel együtt nézzük, hogyan tolja befele a Peti büfé hurkáját Mán Laci a piac bejáratától néhány méterre. A vén lókötő a bajsza alatt zsírosan somolyogva, nagy vehemenciával fordít nekünk hátat, úgy tolja be a hurkát.

- Hát nekünk nem is hagytál!?! - köszönünk rá kérdő tekintettel és az ádámcsutkánk önkéntelenül edzésbe lendül, pedig Dodival egy perce sincs, hogy frissen sült hurkát ettünk, csak éppen az utcafront felőli "talponállóban".

Hozzuk magunkkal a vastagon kolbászzsíros cúgot.

- Nyáron én is ott eszek. Mindig. Csak akkor ki lehet ülni, és akkor nem kerülgetnek éhes tekintettel a kutyák! - röhög Mán Laci.

- Oszt jöttetek Liskányt boldogítani? - firtatja a szándékainkat a sokat látott sportriporter.

- Megyünk hát! - beköszönünk.

Nagyot intünk Urbán Sanyinak, aki a Jávor-féle húsboltban tesz szolgálatot. Vág, hasít, oktat, mér. Eszembe jut, hányszor nyaltam meg mind a tíz ujjam, amikor még a 100 éves mészárszékben „tőtötte” a zseniális kolbászt.

Jönnek szembe az ismerős szépasszonyok, meg az úriemberek. Kutatnak keresnek; húst, zöldséget, gyümölcsöt vesznek a hétvégi finomságokhoz. Kocsisék pultjánál Pista integet felém. Még oda sem értünk egy böllérkés hegyén már ott kínálja magát egy katona mangalicakolbász.

- Na ehető? - kérdezi Pista, de a kérdés mögött erős, magabiztos állítmány strázsál. Mert tudni illik, hogy abban a kolbászban hiba nem lehet.

Egy pár jófélét azonnal a hónom alá csapatok. Pista elégedetten bólogat, pedig roppant baráti árat kért érte. Onnan egy nagyobb lépés a Barta-féle stand, ahol állítom a világ legfinomabb almalevét lehet kapni.

- Két rész Golden, egy rész savankás alma, mint az Idared - tanít Barta Lászlóné. - És semmi más!

Csak azt magyaráztam neki, hogy olyan mintha méz lenne benne, de abban bizony csak a szabolcsi alma őszinte leve büszkélkedik. Kalandos úton jutunk el Liskány Zolihoz. Mosolyogva üdvözöl bennünket, és miközben számol két uzsonnapakkot tol félre.

- A reggeli! - teszi hozzá. Egy pihe-puha hot-dog kiflit értelmez újra. Félbevágja kerül bele rusztikus, krémes májas és a biztonság kedvéért egy kis rakott nyelv is.

- Nekem itten nem halhattok éhen! - somolyog.

Az őszinte „hogy vagyra?” azonban felhők futnak át a homlokán.

- A költségek durván megugrottak!

A törpeüzlet rezsije egekbe szökött, jövőre pedig újabb adókkal jutalmazzák a vállalkozókat. Így kesereg.

- Az a szalonna, ami most négyezer jövőre ötezeröt lesz. Másképp nem megy - teszi hozzá keserű szájízzel.

Akkor kel, amikor a későn fekvők aludni térnek, keményen dolgozik, ünnepek idején a lányai is besegítenek, pedig egyetemistaként lenne jobb dolguk is.

- De hagyjuk is! - rikkantja Zoli. A szomszédja a házikosztos Nagy Laci épp reggelizik.

- Na most jólesne egy pohár abból a borból!

Zoli és Laci néhány hete szőlőt vettek és bort csináltak, na nem úgy fakasztották, mint Jézus urunk, hanem, ahogy a könyvben áll, na meg ahogy a régi öregek, a nagyapák tudták.

A boros Pista bácsi azt firtatja, hányféle gyógyszert szedek. Éppen Váradi úrral arról beszélnek, milyen viszonylagos dolog az átkozott vérnyomás.

- Egy jófajta vérnyomáscsökkentőt szedek - adom meg a kért választ.

- Azt én is szedem! - mondja Váradi úr. - De hát attól még 140.

- Kérdezzük meg mi a jó a vérnyomás titka egy főorvostól! - így teszem tiszteletem Szilassy Géza előtt, aki elegánsan kalapban a fején mosolyodik el a gondosan nyírt bajsza alatt és érkezik felénk.

- A 160 azért már magas... - teszi hozzá, amikor Váradi úr azt erősítgeti, hogy van az a kor, amikor már az is belefér.

- Beszélgessünk inkább valami másról - látom nem kíván szakmai vitába bocsátkozni, szombat reggel a piacon.

- Mondjuk a szépasszonyokról! - így hagyja ott a vérnyomás-szakkör aktivistáit.

Utána nézek. Eszembe jut, amikor egy jó éve az ikonokkal díszített irodájában azt mondta;

"Kaptál egy új életet, ezzel azonban jól sáfárkodjál!"

Amikor elköszönünk Liskány Zolitól beugrik, hogy a múltkor kaptam tőle egy kis hurka-kolbász kóstolót; hazamegyek, kiveszem a fagyóból! Így durálom magam. 

Korán esteledik, így már a sütő meleg fényétől izzik a konyha. Egy öntöttvas serpenyőben sül a májas, a véres, meg a kolbász. Előkerül az édesanyám féle csudálatosra sikeredett savanyúság, aminek az üvegén apám határozott, mérnökös számai hirdetik a tavalyi esztendőt. A kenyér a mindennapi betevőnkre is vigyázó Jóisten mellett, Lakatos Tibit dicséri. A Vela Príma Pánja kíséri a fenséges disznóságot. Aztán arra gondolok, micsoda hurkakeretes szerkezet lett ez a fagyos, de felhőtlen november végi napocska.

Sokat gondolok Andrej Szokolovra. Ahogy áll a bombatölcsér előtt, amelyben rozsdaszínű víz tükrözi az eget. Andrej a lányaira gondol, és a fejében megszólal a felsége lágy hangon, hogy inna tán egy pohár meleg tejet? Most fejte. Eszébe jut, hogy mennyit gondolt rájuk a hadifogság idején. Az tartotta benne a lelket, hogy hazajöhet, hogy kitavaszodik, virágot bontanak a cseresznyefák és nevetni hallja majd a befont hajú, mindig vidám lányait. Sokat eszembe jut Andrej Szokolov, aki azt találta mondani, hogy testvér testvérnek nem lesz farkasa. Nem lehet. Hogy ő a hoholokkal együtt volt valamikor katona. Ismerte a házikoszt ízét, amit az anyjuk főzött, ismerte örömüket, bánatukat. Egy istenhez imádkoztak.

A férfi nézi a lebombázott házat, ami nem is olyan régen még az összes számára fontos embernek fedélt adott. Nézi a rettenetes tölcsért és nem érti hol rontották el. A bombát nem orosz és nem ukrán kéz gyártotta. Mégis, hol rontották el? Moszkvában? Kijevben? Amerikában? Nézi a ház helyét. Azt még talán vissza lehetne építeni, de abba sose fog visszatérni a felesége, se a lányai, nem tér vissza a fia, akit a fronton egy mesterlövész lőtt fejbe…
A megárvult Ványuska koszos arccal áll mellette, semmit sem szól. Egy cigarettát szív, mintha nem lenne holnap. Andrej hagyja. Hadd szívja.
Sóhajt. Máshol nemsokára fát állítanak, körbeállják majd a felnőttek és gyerekek. Énekelnek. Ő meg jelentkezik Ványával a tömegszállásra.

Remeg. Nem is a hideg miatt. Tűnődik. Vajon mit vehetnek el még tőle?

Az utas és holdvilág Pater Severinus-a, azaz Ervinje azt mondja főhősünknek Mihálynak, hogy bár csupa fegyelem lett az élete szerzetesként, de a papok irgalma, hogy az időn kívül helyezi őket a teremtő.

Ízlelgettem a mondatot, finom. Már csak azért is, mert két napja azt éreztem, a reggel túl messze van ... Pötyögtem a sorokat, irtó nehézkesen, minden fájt, a tabletták tartották bennem a lelket és közel voltam a pityergéshez. Két dolog püfölte a lelkem, nem csupán az elviselhetetlennek tűnő testi fájdalom, hanem a tudat, mi van, ha újból megtörténik? Akkor este is írtam, az írás egyetlen artikulált üvöltésnek tűnt a könnyek határvidékén. Az az este lett a Via Dolorosám, hogy aztán egyetlen villanással kitörlődjön. Nem én tettem. A "felsőbb parancsra" lefagyott a face és ott maradtam a fájdalommal a veretesnek tűnő sorok nélkül. Pedig volt abban Máté evangéliuma "nem tudjátok az órát.. " Nagy László Adjon az istene... Meg miegymás. Aztán az időjárás gondolt egyet, jobban ébredtem, és már kicsit sem fáj, hogy kesergés nélkül maradok. És akkor ma megszólított Szerb Antal néhány sora és a halálfélelmen, a rettegésen, a bizonytalanságon túl egyszer csak felderengett, hogy "az életnek megadója" mindig a kegyelem felől közelít. Mondtam a másfél éves kisembernek, hogy apának fáj a lába, erre ő cumival a szájában odajött hozzám és megsimogatta a bénultságot is megélt végtagot. Jó-jó, nem kellenek az olcsó érzelmek, a hatásvadászat, de így történt. Jött a puttó, hogy helyre tegye az elromlott világ dolgait. És ott abban a pillanatban nem volt idő, se perc, sem másodperc. Nem volt más, csak az érintés őszintesége, a másfél éves csodadoktor léleksimogató beavatkozása. Ma persze úsztam, edzettem, a fájdalom majd holnap jön, ha jön. A félelmeimet meg kizártam a lakásból. Azt hiszem nélküle is megvolnánk…

Amikor három éve a Gellértben fürdőztünk és körbejártuk az épületet, amit épp kezdtek felújítani, megláttám a fürdő kifolyójánál négy srácot önfeledten firicskélni.

Olyan boldogok voltak, mintha akkor nyerték volna meg Budapestet egy fogadáson. A villamosról is őket bámulták. A hullámtörő kövekre dobálták a ruhájukat és vagy pucéran, vagy kisgatyába nevettek az égre szakadatlanul. Bámulták őket a turisták, a fővárosiak, mindenki. Ők pedig olyan természetességgel kezelték a helyzetet, mintha senki az ég egy adta világon nem lenne rajtuk kívül ott a Gellért kifolyójánál. Néztük őket és önkéntelenül a nevetés bontotta a szánk sarkát. Te! Azok tudtak valamit! Nem csak élni! Azon túl is! Élni a pillanattal! Leszakítani a rózsát, kiszívni az élet velejét, megélni a pillanat varázsát! Egyszerűen nem is gondolták túl, ültek a meleg vízben, ingyen. A legjobb dolgok tényleg ingyen vannak. Eszembe jut az négy srác a kifolyónál. Olyan ez, mint éjjel átúszni a Sóstói tavat, és leülni a Tófürdő partján és arra gondolni, tied az egész strand, mindenestül, tied a Deszkás, az összes hideg sör, az összes barátságos fröccs, a csúszda, minden. Vagy leülni telihold idején a Pagony lelátójára és nézni az égi kísérőnket, akit én szeszélyes mivolta miatt nőnek hiszek. Felgyalogolni január elsején a Kopaszra, Tokajban. A dombrádi kikötő finoman hullámzó szerkezetéről nézni az augusztusi hullócsillagokat, vagy Bátorban a fürdő parkolójában átbeszélgetni egy bolond éjszakát. Egyszer egy görög szigeten eltévedtem kismotorral. Lehűlt a levegő, a hegyek felől hűvös szél borzolta a bőröm. Egész héten akkor egyszer éreztem hűvöst. Most eszembe jut Szabó Leslie egyik dala... Hányszor hallgattam, miközben kisétáltam a Stadion utcáról az éjjeli Sóstói erdőben Sóstóra. És még csak eszemben sem jutott félni.