Amikor végigolvasom a márciusi ifjak dicsőséges névsorát el-elmélázom. Vasvári Pálra gondolok, akinek a elefántcsont sétapálcája tőrt rejtett és ami a reggeli hadonászás közben Jókai lakásában az egyik ajtófélfájába fúródott. "Jó ómen! Előre a vassal!" - mosolygott zavarában Jókai. Vasvári a mi emberünk, megyebeli, ahogy nagykállói Korányi doktor is, akinek Nyíregyházán már csak azért is nagy a tisztelete, mert a róla elnevezett utca egybeforrt a tirpák gazdagok világával, ami persze Sóstóra, a város ékszerdobozára fut ki. Tetszenek tudni, hogy Korányit Szabolcs vármegye főorvosának nevezték ki 1860-ban és még akkor is hűen tartotta magát a fiatalon megálmodott elvekhez?

És milyen fura Vajda nevét olvasni a listában, annak a költőnek a nevét, aki hidat képez Petőfi és Ady között. A "Mont Blanc költője" idézi Ady, a 20 év múlva című versére utalva. Nézem a listát, a polgárosodást óhajtó fiatalok regimentjét. A bohém ifjakat, akik egyetemre, vagy éppen mellé járva mertek nagyot álmodni. 177 éve ilyenkor országos vásárt tartottak Pesten, szemerkélt az eső, de az ifjú szívekben felderült az ég, a többi meg történelem. Érdemes végigolvasni forradalmi nap történet, vagy éppen Pesten és Budán végigjárni a dicsőséges helyszíneket. Aztán belegondolni, milyen véleménnyel lennének az ifjak a mai Magyarországról. Tudom, hogy deres halántékkal ők is másképp látták a világot. Már, ha megérték. Petőfinek nem sikerült. Ott esett el a harc mezején, ahogy megírta. Ám egy biztos, ma sem kellene engedni a '48-ból! Szabad, független, önálló országra van szükségünk, amely hisz a szabadság eszményében. És akkor jöjjön a lista;

Ágai Adolf (12), Bérczy Károly (27), Bozzai Pál (19), Bulyovszky Gyula (21), Degré Alajos (28), Dobsa Lajos (24), Emődy Dániel (29), Szathmáryné Farkas Lujza (30), Gaal Ernő (?), Hamary Dániel (22), Hatala Péter (16), Hermann Rosenfeld (?), Irányi Dániel (26), Irinyi József (26) Jókai Mór (23), Kléh István (23), Koplánszki Károly (18), Korányi Frigyes (19), Lehotzky Pál (27), Nyáry Albert (20), Oroszhegyi Józsa (26), Pálffy Albert (28), Petőfi Sándor (25), Sebő Antal (18), Sükei Károly (24), Szathmáry Pál (?), Szegfi Mór (23), Szikra Ferenc (?),[14] Telepy Károly (19), Vajda János (21), Vasvári Pál (22), Vidats János (22)...

Isten áldja Magyarországot a nemzeti ünnepen!

Azt mondják, hogy amikor Rómában Vittorio De Sica kimondta az összeget, amiért vállalná a Szindbád főszerepét, Huszárikot újra kellett éleszteni. Visszaköpte a kávét a csészébe, pislogni kezdett, mint egy kislány, amikor a felnőtt férfiak épp vaskosan idézték Janus Pannonius pajzán epigrammáit, és biztosan emlékszik, hogy néhány pillanatig nem is volt magánál.

A jó Vittorio csak a szokásos tarifát mondta, és látva magyar reakcióját, már sejtette egy pöppet magasabb árat mondott, mint amennyiből Magyarországon szőröstül-bőröstül mozikészre varázsoltak egy egész estés filmet.

Huszárik már akkor tudta, hogy az ördögnek tartozott a római úttal és Latinovitsot fogják megkérni, lenne szíves Szindbád gúnyájába bújni. Latinovits pedig a forgatás után úgy nyilatkozott, ilyen egyetemes profizmust, ő magyar film elkészítésekor még nem tapasztalt.

Egy biztos, százszor, ezerszer érdemes megnézni azt a hipnotikus jelenetet, amikor Latinovits végigeszi a kis óbudai vendéglő menüsorát. Disznóvágással kezdődik a jelenet és a nagy bejelentéssel ér véget, hogy bizony ő az a bizonyos bolond gróf, aki miatt Pasziansz öngyilkos lesz. Szindbád végigfalja az összes fogást, pontosan úgy, ahogy élt. Ahogy a lányokat, asszonyokat kezelte. A vértől porosló sertésorr oly kerek, mint a szerelmi bánatában vízbefúlt lány után maradt rőtpiros, kötött kendő.

Ma már tudjuk, hogy a Sára Sándor mellett, Gujdár Józsefnek köszönhetjük a fantasztikus makrofelvételeket; tetszenek tudni, a pillanatot, amikor két zsírcsepp egyesül, akár a fogantatás pillanatában.

Huszárik filmje óta a magyar ember nem tudja másképp enni a húslevet, csak ahogy Szindbád tette. Az ember csípős parikát akar a mennyei lébe górni, a magokkal együtt, saját szalonnázó bicskával. Aztán kéri a velőscsontot, amihez kenyérszeleteket kell pirítani, mert a „zsemlye ilyesmihez nem nagyon alkalmas…”.

És milyen furán érzi magát az ember, ha Krúdy szent városában, az ősöreg Városháza alatt a séf látta a filmet és pontosan ezeket a pillanatokat kívánja megidézni a marhahúslevesével, amiben ress zöldségek úszkálnak, és jóllehet a cérnametélt helyett fürjtojással készült csigatésztát kapunk, a velőscsont pontosan úgy érkezik, ahogy az egykori forgatókönyvben meg vagyon írva.

Csoda ez kérem! Csoda! Ahogy előbukkan a csont rejtekéből a remegős velő, ahogy sercen a kenyéren, ahogy egyszerre érzed Latinovitsnak és Szindbádnak magad, visszarepülsz az időben 50, 100 éveket, falod fokhagymával bolondított pirítóson a mesés velőt, aztán bele-belekóstolsz a levesbe, amiben szigorú, katonás rendben, a derékszög hatalma előtt fejet hajtva, zsengére főzött, szabályos marhahúskockák tűnnek fel.

"Élet, élet, szent megunt élet, de jó visszatérni beléd" a Continent étteremben, a nyíregyházi városháza alatt.

Egyetlen baj van, hogy csak hírmondó lett belőlem, mert a hétvégén már tavaszt írnak náluk és a téli csodalevest a tavasz-nyári szezonra valami könnyedebb fogás váltja fel. Sose mondtam ilyet, alig várom, hogy újra ősz legyen a Continentben!

Az élményt meg köszönöm Dodi barátomnak, mert rimánkodva kérte, hogy kóstoljam meg. Köszönöm! Megérte!

Helyszín: https://continentpub.com

Néha azt érzem, hogy egy-egy pillanatra mindent tudok, hogy érzi magát nyaralás közben a Higgs-bozont és azt is látom, hová tette el édesanyám azt a mesés nyakláncot, amit évek óta nem talál. Tudom, hogy tavasz van és ma nem kell a kabát, hogy bár szigorú a böjti nap, azért Dodi csak meghívott arra lenyűgöző marhahúslevesre, amihez velőscsontot, fokhagymát és pirítóst is felszolgálnak, és tudom, nem csak Szindbád, hanem a színészkirály Latinovits és Krisztus urunk is mosolyogva, bólogatva nézte végig; „az embernek fia úr a szombaton, meg a böjtön is!”

És tudom, hogy meg kell élni milyen, amikor tilosban jár az élet, meg kell élni, amikor a végét járja és csak a kegyelem parancsol vissza a mindig rettegő, mindig féltő, a mindig könnyező életbe.

Két köd között, két homály között, néha felderül az ég, a hamuszínt felváltja a kék, a végtelen, a tények helyett belénk költözik az esti mese. A mi hangunkon szólal meg a legkisebb királyfi. Mi vagyunk az igazságos Mátyás, a Babszem Jankó, és az is, aki elnyeri a királylány kezét.

Ráér még az este, amikor majd Poe és Lovecraft világa kísért, most még Morricone- és Bacalov-szerelem hajladozik a zongoránál. Meztelen lány és ujjai épp csak hozzáérnek a billentyűkhöz, mintha nem elefántcsontból lennének, hanem frissen sült piskótából.

Egy-egy pillanatra értek én atomerőműhöz és nő szívekhez, szerelek biciklit és szerelmet, egyszerre látom felülről és alulról a világot, vagyok milliárdos, kit pénze gondja öl meg és mindenét vesztett adós, akit a pénztelensége. Vagyok férfi és nő, vak és látó, néma és üvöltő rádióadó, süket és suttogó. Vagyok rekordot döntő olimpikon, akiért zászló kúszik a magasba és ágyhoz kötött béna, kit felednek a barátok. Vagyok. A március hű szolgája, mosolygó zarándok, karthauzi szerzetes.

Megyek. Mögöttem csodák, előttem… Előttem meg az Isten…

Már ébren talált a hajnal. Meglehet, hogy egy kis náthát akar legyőzni azzal, hogy felpattintotta a szemhéjamat. Belenéztem a világ forgatagába. Hírek ömlöttek felém.

És persze a Forum Facekum örökös zaja, sistergése, lármája. Valaki a telelő sólymoktól félti a "drága" galambokat, más azért elégedetlenkedik, mert a mindent is látó TEK a magdeburgi borzalom után erőteljes jelzést ad: itt vigyáznak az emberekre. Csak a szívekre nem akarunk vigyázni. Látva a tegnapi tülekedést, türelmetlenséget, dudálást, nem is tudom milyen ünnep érkezik... Pedig most hosszú esték jönnek, a pihenésnek még a naptár is kedvez. Lesz idő akár magunkra is. Ha nem haragudtok meg, adnék hozzá egy mankót. Hetek óta hallgatom Fülöp Kocsis felolvasását. Az egykori görögkatolikus szerzetes úgy döntött, felolvassa a pápa legújabb írását. A görögkatolikus advent kezdete óta, minden nap egy-egy résszel lepi meg a követőit. Meglepő a szöveg, mert nem akar "nagyot" mondani. Tessék úgy érteni, nem feltétlenül pap írja papnak... A legutóbbi poszt utolsó mondata így szól: "irgalmat akarok, nem áldozatot". Ízlelgessük a mondatot. Mi is az irgalom? Milyen nehéz szó, milyen nehéz elmagyarázni, mit jelent irgalmasnak lenni. "Olyan jófej, emberség, olyan embertől, aki szívesen ad a magáéból, aki segít, aki felemel, aki törődik, megoszt, nem vár hálát, fizetséget, és aki képes együtt érezni." Talán. Vagy még ezen is túl, tudja, minden embernek személyes sors adatott, és a látszaton túl a valóság néha elviselhetetlenül fájdalmas... Az irgalom közös kincsünk, általában a társas lények sajátja, mert a sokaság ereje hatványozódik meg benne. Amikor arra gondolok, hogy rokonok, barátok, ismerősök ma este elcsöndesednek tudom, hogy a csodán kívül számtalan megoldatlan gond, nehézség, csapás, tragédia vet majd árnyékot a szívekre. És mint annyiszor az irgalom fentről érkezik; az mindig felemel, az mindig felsegít, adja a kezét, magához ölel, csitít, nyugtat, altat. Veled sír, veled nevet. Lecsókolja a könnyeid. Erről is szól(na) ez az ünnep, az én olvasatomban. Legyetek irgalmasak!

Áldott, békés, meghitt karácsonyt kívánok!!!