Vajon milyen lehet a Holdon mezítláb sétálni? Vajon mernénk-e megszabadulni az űrruhától? Milyen furcsa dolog, hogy belül dobog a kicsi szív, de kint jéggé dermedne, mert és a lét és nemlét között, csak egy a Földön hegesztett, vart, készített ruha a határ. Vajon mégis, milyen lehet a Hold porába lépni? Mit érezne a lábam? A jéghidegen, a magányon kívül?

Vesztésre áll az élet, a szerelem, a jövő. Vesztésre áll. Nagy álmok, tervek ótvarosodnak és az ősz, ez a csicsás szolga, már a tél útjait tisztogatja. Hogy mondanád, körmöd festegetve, hogy ne legyél már ilyen marha depressziós… Az erkélyen nevetnek a krizantémok, bent duruzsol a gázkazán, és az évszakok változásról mit sem akarnak tudni az orchideák… Forralhatsz vizet, készülhet tea, kávé. Sülhet kacsa, vagy készülhet koktélrákos pasta, szigorúan rizstejszínből. Leveheted a kedvenc könyveid, hallgathatsz koncerteket és végigolvashatod a Bibliát. S ha mindezt unnád már, hát kerenghetsz a tó körül és adhatsz jó éjt puszit az elaludni készülő fáknak…

Ne akarj mezítláb a Holdon, csak itt a parkban. A városligetben. És hátha eljönnek a ködben… Eljön Guszti bátyám, hogy búcsút mondjon szeretett városának, vagy egy tökéletes óravázlattal a kezében, széles mosollyal Csorbáné Bánfalvi Mártika… Fura ez. Guszti bátyám az egyik sajtótájékoztató után nevetve mondta, hogy a nővérszálló épületét kellene meginterjúvolnom, a falakat, az lenne csak a riport!!!

- Ne akarj Friderikusz lenni! Némettanár leszel, nem showman... – mondta szelíden Mártika. Nem színészt, pedagógust nevelt; legyek alázatos, nem rólam szól az óra, hanem a der, die és das-ról... Édes lendülettel, jó szándékkal és végtelen elfogadással.   Lehet valaki a feje búbjától, a lába kisujjáig jóindulat? Hát ő az volt. Egy angyal. Kiváló némettanár és vérbeli pedagógus…

Ma egy ötödéves medikus adott nekem interjút a novemberbe csomagolt Mátészalkán. Mintát vett. Már rá is szükség van...

Te, az Ipari út platán-, meg juharfái olyan színesek, olyan meseszépek… Vajon milyen lehet zörgő avarban sétálni és közben Rilkét mondogatni…

„…wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben

und wird in den Alleen hin und her

unruhig wandern…”

Rám száll az este, a felhős, csillagtalan éjszaka miatt, a Bujtos ma csak egy sötét kút, vagy feneketlen barlang. De te csak várj, míg felkel majd a Nap… Te csak várj…  

Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba
idegen lesz majd és hideg
minden akár e bécsi utca
elgurulsz mint egy villamos
utánad felgörbül a vágány
 
kutyatej páfrány
tör át a járdán

Nincs elég bajunk? Nem ad elég feladatot a járvány és következményeként az egészségügyi és gazdasági válság? Pont most kell a pokol seregeinek előbújni, embereket lefejezni, robbantani, lövöldözni?

Soha nem felejtem el, amikor apámmal útban keresztülhajtottunk a fényes bécsi utcákon, és én a „kispolszki” ablakán keresztül megpillantottam a Schönbrunni kastélyt.

• „Hát itt lakott Mária Terike, meg Ferenc Jóska” – mondta apám viccesen, miközben a fényes, széles utcákon gurultunk, a rendszerváltás előtt két évvel…

Aztán a gimnáziumban már a legendás, nyírbátori némettanár, Szták tanár úr fénymásolt térképet a híres, nevezetes Bécs belvárosáról és kívülről kellett tudni, hogy a nyári szünetben kivitelezett tanulmányi úton, hányféle látnivalót fogunk felkeresni. Még most is tudom; a természettudományi és a szépművészeti múzeum között Mária Terézia ücsörög, a Heldenplatzon Károly főherceg lovagol, A Hofburg előtt pedig Savoyai Jenő, A Volksgartenben Strauss hegedül, csupa aranyban, a dr. Karl- Renner Ringen a Parlament idézi az antik korokat, A Kärtnerstrasse boltjai jó drágák, a Kapuzienerkloster alagsorában pedig ott nyugszanak a Habsburgok, akik ellen néha harcoltunk, néha meg életünket meg vérünket is adtuk… A Stephansdom tornya 137! méter magas, hossza is több mint 100 méter és az egyik oszlopán megtalálható az első könnyező máriapócsi ikon is... A Ballhausplatzon egyszer köpködve beszéltek Andrássyról, hogy aztán néhány év múlva, mosolyogva szalutáljon a „szép akasztott”, immár a Monarchia külügyminisztereként…   Az megvan, hogy 1961-ben Schönbrunnban találkozott Kennedy és Hruscsov? Hogy a Prater óriáskereke lenyűgöző és a Grinzingben, Bécs „budai” oldalán, akár egykor Óbudán még mindig sok kiskocsma található, ahol „élvezni” lehet a Heurigert, az idei bort?

Hát mit jelent azoknak Bécs, akik semmit sem tudnak Európáról, még azt sem, hogy a törökök hiába ostromolták a város, soha nem vették be, ellentétben Mátyás bús hadával, akiknek sikerült!?!

A törökök csak a kávét hagyták itt az osztrákoknak, akik abból is kultúrát faragtak; kávékultúrát. Mit jelent nekik a Sacher-torta a bécsi virsli, na meg a snicli, amit Radetzky még borjúból rendelt, de manapság pillangó formára vágott karajból az igazi, krumplisalátával…

Mit tudnak ezek a Monarchiáról, Klmitről, Hundertwasserről, Freudról, Jungról, Mozartról, Beethovenről? Mit tudnak arról, hogy mit jelentett, a nyolcvanas években a Mariahilferről hozott Commodre 64-es egy nyírbátori gyereknek?

Semmit! Hozzák a fejükben a sötétséget, hozzák a pusztítás gondolatát. A háború elől menekülnek, ordítják, hogy ott nem lehet élni, hogy itt is romokat hagyjanak maguk után, hogy itt is a fegyverek nyelvén beszéljenek, hogy keresztényeket fejezzenek le, zsidókat lőjenek le, hogy félelemben és rettegésben tartsanak békés polgárokat.

És tisztelet a kivételnek! És tisztelet azoknak, akik békét akarnak, akik képesek együtt élni, akik felfogják, hogy a dzsihád nevetséges, hogy a vallási fanatizmus beteges és minden ilyen esemény a szélsőségesek malmára hajtja a vizet…   

És tisztelet azoknak, akik most imádkoznak és még hisznek abban, hogy a jogrendszer majd segít a sebeket begyógyítani…

Kötelező olvasmány; Lessing, Nathan der Weise…

„Ami megtörtént ezen az őszön

Azt nem felejthetjük el

Minden percét a szívemben örzöm,

és titkolom hogyha kell.

Míg az arcod láthatom én,

Míga kezed nyújtod felém

Ez a hosszú ősz még az enyém.”

Mittudomén hogy vagyok a Koltai filmekkel. Amikor a Sose halunk meg nem kapta meg a legjobb külföldi filmnek járó Oscart, akkor vigasztalan lettem. Talán abban a produkcióban járt a legközelebb ahhoz, hogy zseniálisnak nevezzem. Talán túl fiatal volt. Talán nem tudta úgy átlépni az árnyékát, mint Eperjes az Eldorádóban. De akkor is. Persze Monorinak azért elhittem, hogy vagy két évtizeddel öregebb, mint ami az arcára van írva. Koltainak kevésbé.

Ám maradjunk annyiban, hogy a Sose halunk meg!-et az önreflexiók tették izgalmassá. 1993-at írtunk, a Dés-Presser zene andalított és bennem olyan elevenen élt, a két évvel korábban elhunyt nagyapám. Nem volt nehéz Gyuszi bácsi, Jani bácsi párhuzamot felállítani és zokogva dúdolni: fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál…  

Aztán a kétezres évek közepén egy csepergős, esős szeptemberi pénteken a Barbizonban gyűltek össze a Vidor fesztivál díjazottjai. Már nem is voltunk szomjasak, amikor Koltai meg Kern, csak brahiból a színpadra lépett és közösen énekelték el a Sose halunk meg-et…

Koltai akkoriban sokat járt Nyíregyházára. Remélem sokan emlékeznek rá, hogy a Jósa András Múzeum aulájában forgatták a Világszám című filmje néhány jelenetét…

Nekem ez a film is az egyik betétdala miatt lett feledhetetlen. Ebből idéztem a poszt elején. És akkor játszunk ezen az őszi gitáron. Néhány akkordot. Vagy ahogy Dés, hát üljünk a zongora mellé és dúdoljuk. Mert vannak forró, dohogó, feledhetetlen őszök, vannak évszakok, amelyek fityiszt mutatnak a naptárnak. Vannak őszök, amikor egy egész világot ölelhetünk, amikor úgy érezzük, sose halunk meg, amikor izzik a galagonya, amikor a langyos szélben remegő, vörös levelek izgatott vérünkkel itatódnak át.

Vannak ilyen őszök. Amikor olyan erős a kávé, hogy szeptember elsejétől november 30-ig csak egyet alszol, de azt végig csókolod, szeretkezed és ha netán az ágyból kikelve az utcákon jársz a belőled párolgó parfüm-boldogság, balzsam a világ sebeire.

De nem voltam több, mint egy vidéki, ostoba, bárdolatlan Parsifal, aki semmit sem kérdez, csak iszik-eszik, aki a saját boldogságától részegül meg, így aztán nem kezdtem semmit az ajándékba kapott Grállal…

Most ebben a hunyorgó októberben, két éve ültetett krizantémok között, erdei pintyeket hallgatok, forró kávéscsészével a  kezemben nézem a hosszú álom előtt vetkőző fákat és mosolyogva bámulom, ahogy egy felhőről lógatva, kalimpálva táncol egy ismerős, egy formás vádli, boka és egy tökéletes boltozatú lábfej…     

Kedves Mindenki!

Egy őszinte vallomással tartozom nektek! Őszinte vallomással, mert lelepleződtem, kompromittálódottam. A fészt olvasgatva rádöbbentem, hogy abban a világot átszövő, roppant összeesküvésben, aminek a média által aktív részese voltam, a szerepem véget ért.

Hiába jártam minden nap, aktív, de fékezett habzású agymosásra, hiába kondicionáltak illuminátusok, bilderbergék, a sötét háttérhatalmak, csak nem sikerült a tervünk, hogy észrevétlenül tegyük tönkre a világot.

Hiába kávéztam billgéccel és tárgyaltuk ki, hogyan fogjuk a koronavírussal megfertőzni a világot és majd a különböző 5G-vel átitatott, a win10 ápdéttel is kötelezően letölthető, direkt csinált vírussal szelektálni az emberiséget, majd degeszre keresni magunkat a méregdrága kísérleti gyógyszerekkel, csak kiderült, hogy a nyíregyházi Szifon kávézóban találkoztam a nagy Billel…

Hiába minden, na… Pedig mindent olyan jól kiterveltünk. A kínai szálat, ahol már nyoma sincs a vírusnak. Hiába készültek a féknyúzok a túlterhelt olasz, francia, spanyol kórházakról, csak kiderült, hogy mindez csak egy IMAX mozi volt és az etyeki filmstúdióban, OKJ Színész II. végezettségű magyar fiatalokkal forgattuk le.

Hiába minden, na. Lelepleződtünk. Az okosoknak sikerült rálelni a Normális életért ragaszkodókra, teletömve magukat a Lenkei vitaminokkal és doktor Faustus Gődénnyel kipattintva magukat sikerült egészségesnek maradniuk. Sikerült a sötét oldal, gyűlöletes tervét leleplezniük.

Benne voltam a tervben. Benne én… sajnálom. Eladtam a lelkem, de most visszavenném. Most már én is Lenkei vitamin után vágyom és nem futni szeretnék a Bujtosi tó körül, hanem a normális élethez ragaszkodva csak és kizárólag bádibilder proteineken élni!

Lelepleződtünk. Igen. A terv mögött felfeslett a világot átszövő, őrült tervünk. Pedig olyan szépen néztük a kemtrélszivárványt… Lelepleződtünk. Hiába volt velünk a patás, hiába na. Itt az okosok átláttak a szitán, a sok-sok google-huszár, a fészagytröszt, internetcsodadoktor és teszkóakadémikus, plasztikinfektológus, plüssdocens. A sok-sok megvilágosodott parlagi buddha…

Lelepleződtem. Ráadásul gyíkember is vagyok. Egy másik bolygón születtem. Ahol az egy főre jutó hülyék száma nem emelkedik a megfertőződöttek számával….

ui: akik ezekben az összeesküvés-elméletekben hisznek, azok tényleg nem olvasnak külföldi lapokat, nem néznek idegen nyelvű híradókat? Naiv vagyok. Persze, hogy nem. Pedig azt hittük, egykor, hogy az internet lesz a megváltás… Na de hiába, hiába került fel az Uffizi teljes anyaga a világhálón, hiába érhetők el sok millió kötetes könyvtárak, ha a nagynéném testvérének az unokaöcsének a felesége, aki egyébként férfi és még nincs 12 éves, már megtalálta a fészen a színtiszta igazságot…

Vegye tudomásul, csak az az ember optimista, aki a keresztrejtvénybe tintával írja be a megoldást.

(Beöthy László)

"Az élet édes tarkasága vesz körül, ha Rippl-Rónai képei közé lépünk. Mint valami színes naplóban örökítette meg rajtuk a festő mindazt, mi figyelmét megkapta. Keze játszi könnyűséggel szolgálta szemét; úgyszólva minden érdekes benyomással új kép született." – írja Petrovics Elek, 1906-ban Rippl-Rónairól. Hogy mennyire rajonghatott a festő munkásságért a jószemű szakember, arról sokat mond, hogy a művész négy év múlva az egyik festményén meg is örökítette az utókornak Petrovicsot.

Petrovics egyébként azt írja a festő munkáiról, hogy azokat bámulva elfeledjük mindazt, ami anyagszerű és úgy ismerünk róluk a valóra, mint illatáról a virágra.

Nyíregyházán, november negyedikén, egy páratlan Rippl-Rónai életmű-kiállítás nyílik. A Szépművészetitől, az Ernst Galériától, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumtól és magánygyűjtőktől kapott alkotások ebben a formában, ilyen kavalkádban soha nem láthatták még az érdeklődők. Három teremben, 160 alkotás mesél a művész hat korszákról. A múzeum legújabb (most felújított, átalakított) (kiállító)termében Antal Péter gyűjteményéből láthatunk izgalmas alkotásokat, melyeket a kortárs és cimbora, Medgyessy Ferenc kisplasztikái tesznek még inkább lenyűgözővé. Aztán az első emeleten a „kukoricás” képek szobája, meg a korábbi korszakainak alkotásai várják azokat, akik képesek rácsodálkozni a világra, meg a művészetekre.

Jól összeszedett, figyelemre méltó kiállítás ez. Amikor a jelenlegi városvezetés szlogenjét írták, hogy „Nyíregyháza többet ad!”, bevallom én valami ilyesmire gondoltam. A Seuso kincsek, Munkácsy, meg Szinyei Merse után egy nagy adag Rippl-Rónai jött el a Nyírségbe, hogy színt hozzon nekünk a fényre irigy és fösvény őszbe és télbe.

„Az élet édes tarkasága vesz körül…” -írta 1906-ban Petrovics Elek. A művészettörténész nem is sejthette, hogy 114 év múlva Nyíregyházán ez a mondat adja majd a Rippl-Rónai kiállítás címét. És bevallom ez a jól sikerült, bombasztikus hang-gesztus kevés ahhoz, hogy visszaadja azt a csodát, azt a színes és valószerűtlenül életízű, szagú, színű világot, amit a kaposvári művész hozott létre. Békaszám, szélesre húzva, szívem megdobogtatva, szemem íriszén Rippl-Rónai kaleidoszkóppal, megbabonázva, szuggerálva jöttem ki a múzeumból és tudom, hogy aki regisztrál és november negyedikétől elmegy majd megnézni ezeket a festményeket, boldogabb ember lesz.

Mert továbbra is hiszem vallom, hogy semmi sem számít ebben az életben, csak a művészet, mert az ember csak és akkor kerül az isteni szubsztancia közelébe, ha alkot, ha a semmiből készít valamit, teremt, megvalósít, újraír, átír, átszerkeszt, újramixel… mindegy is, csak tegyen úgy, mintha minden, amihez ér, ami megérinti, abban az isteni szikra hozzáadott értékként szerepeljen... 

ui: By the way, jobb lenne ha eljönnél és tenszemeddel néznéd meg. Aztán végre megvennéd a Mömaxban azt a festőállványt… Az lenne az igazi optimizmus. Talán egy kicsit még igazabb, mint tintával írni be a megfejtést a keresztrejtvénybe…

- Most megtanítom, hogy kell gitározni! – intett Bauer felé Szabó bácsi és előhúzott egy PPS-41-es géppisztolyt. Ezzel a retesszel tudod kibiztosítani. - Az mindegy, hogy a zárt így felhúzod vagy előreengeded – mutatta akkurátusan. - Ez pöcök itt a ravasz előtt, ez a tűzváltó, a sorozatlövéshez előretolod, ha meg csak egyet akarsz pukkantani, akkor hátrahúzod. – Nesze! – adta át a fegyvert. Kinézett a barikád mögül. A Duna felől hűvös szél fújdogált. A bérházakban sorra felkapcsolt, hunyorgó fények jelezték, mindjárt sötétség borul a városra. - Most nincs kibiztosítva. Vigyázz vele. Mostantól élet és halál ura vagy te is – tette hozzá az öreg és fázósan összegombolta sáros kabátját…

Bauer egy ideig nézegette a géppisztolyt. Aztán megérezte a belőle áradó gépolajat. Akkor szagolgatni kezdte.

„- Ez lenne a szabadság illata?” – somolygott magában és talpra ugrott. Büszkén indult, cimborája, Rapcsák felé, hogy megmutassa, mostantól ő is hős lehet. Mert harcolni fog. Lőni a ruszkikra, az ÁVH-s szemétládákra, meg minden ótvaros komcsira, akik ellenük támad. Kezében a fegyverrel úgy érezte magát, mint aki a markában tartja az ország jövőjét. Boldog volt és izgatott. Fiatal szíve sose vert ilyen hevesen, a torkában dobogott…Akkor lepődött meg csak igazán, amikor Rapcsák piszkos kezében egy ugyanilyen géppisztolyt látott. Egy pillanatra kijózanodott.

- Látom te is megkaptad a jussod – grimaszolt gúnyosan Rapcsák. Csücsörített, erőltetett mosolyra torzította ajkait és közben bólogatott. - Ma este szétlőjük a ruszkik seggét, hogy a jó kurva anny’ukat! – mondta rendkívül elszántan. Bauer most vette észre, hogy ez elmúlt napok alatt mintha borosta nőtt volna Rapcsák arcára. A fegyverrel a kezében, mintha néhány centivel magasabb is lett volna.

- Azonnal gyertek velem! – suhintott feléjük Ekrem Kemál. Összegyűjtött egy 10 fős rajt és kiosont velük a barikád egyik résén. A Vérmező felé indultak. Néhány sarokra a Széna téri barikádtól négy orosz katonát vettek észre. Ekrem Kemál kibiztosította a „gitárt”.

- Lőjetek! – suttogta. A fiúk sorra biztosították ki a fegyvereket. Csak Bauernek nem sikerült.

- Ne baszakodj már, tüzelj Bauer, az istenit! – ordította Rapcsák és össze-vissza lövöldözött a dobtárssal. Bauer csak nem boldogult. A feje vörös lett. Ott állt a fütyülő golyók között. Aztán a sarkon újabb szovjet katonák tűntek elő. Lőttek. Kíméletlenül. Először Rapcsák terült el, majd Bauer is, aki ki sem tudta biztosítani a fegyverét. Ekrem Kemál visszavonulót ordított. Néhányuknak sikerült beosonni a barikád mögé…

A hullámok itt mindennél jobban nyaldossák a partot. A hullámok. Albatroszokat dobál a szél… Senkitől, semmitől sem fél, csak néz, néz Európa felé. Közben újra és újra hallja a katonák üvöltését. Hallja, hogy dörren az ágyú, hogy tölt a tüzérség…

Feu!

Hol van már a tűz? Hol vannak élete legszebb párnacsatái? Hol vannak azok a nők? Hol vannak azok az ágyúk?

Néz Európa felé… Nézi a hullámokat. A hánykolódó csónakokban most fregattokat lát, a sziklákkal vívódó hullámokban hősöket. Népek csatája, vagy csókcsaták, most egyre megy. Egy nőre gondol, egy pohár borra. Túl az Alpokon. A császár. Mereng és a szél fújja kopott haját. A császár gondterhelten vár egy napot, s vajon az jön el hamarabb, vagy a kegyes halál? A császár magára ma este nem talál…

Nézi, ahogy a hullámok kegyetlenül csapják, ütik, verik a komisz partot…

- Gyula bátyám… - szólítom meg szelíden földimet. Az írót, a merengőt, a bort, a sört, a pálinkát, meg a bulvárhírek kedvelőjét.

- Ecsém! Ezt töröld! – int nevetve és közben a fröccsért nyúl. Én meg nyakas vagyok, mint egy református, pedig görögkatolikus.

- Idejöttök ezzel a "Bazilikusz" liturgiával, oszt azt hiszitek, tiétek a világ – nevet Gyula bátyám és harsogva csapkodja az asztalt.

- „Ő” hogy van? -  kérdezi kisvártatva. Én lesütöm a szemem; „- Nem tudom…” – felelem szelíden és látja, ezt ne firtassuk.

- Guszti bátyám, ma hajnalban… - folytatnám, meg terelem a szót…

- Tudom – feleli és fel nem foghatom, hogy ő vagy én vagyok vigasztalhatatlanabb…

- Anyósod is járt nála… - fejezi be emlékeztetve, és nézünk magunk elé.

A csendben meghalljuk, hogy beszélni kezd az elektromos sütő…

- Gyula bátyám… - szólítom meg. – Ez nem kacsa, ami sül! - és szánk sarkát bontja már a nevetés. 

- Nem-e, ecsém? – somolyog. 

- Hát kérem, Gyula bátyám! Ez úgy készült, hogy a kacsacombokat kedd este gyöngéden megtörölgettem, megszeretgettem.

- Mesés! – biztat a folytatásra…

- Aztán, jófajta, Kotányi-féle fűszerekben megforgattam, bátori lilahagyma, és Szeged környéki fokhagyma ágyon, egy éjszakára magára hagytam a fridzsiderben.

- Jó lesz! – ingerel, mondjam tovább.

- Aztán másnap kikaptam a combokat a hűtőből, hagytam szobahőmérsékleten állni. A sütőt beállítottam 110 fokra, fél kiló kacsazsírt fél óráig melengettem benne és aztán egy serpenyőben, némi kacsazsíron a combok mindkét oldalát pirosra sütöttem, majd a 100 fokos zsírban megúsztattam a combokat… Olyan 3 és fél órán keresztül…

- Szóval konfitált az úrfi, vagy mi?

- Igen, igen, Gyula bátyám! Persze a zsírban ott úszott egy kis lila hagyma, meg fokhagyma is…

- Köretnek meg? – noszogat.

- Köretnek kacsazsírban sült krumpli, meg jóféle, párolt vöröskáposzta…

- Jujj ecsém! Ez oszt igen ingerlő, így októberben!

- Biz isten! Tudom, hogy most van olyan, aki nagyokat nyeldekel, amikor olvassa…

- Az biztos! Még én is! Legközelebb vendég szeretnék lenni nálad! – mondja és megemeli a kalapját…

Én meg nézek… Nézem a gyorsan sötétedő éjszakát. Nézem a naptárt. Meg a kacsazsírt. Nézem az életem és közben előveszem a rózsafüzért. Elő én… Mert hálát szeretnék rebegni. És közben arra gondolok, van aki marad, akkor is, ha nem is akarjuk és van, aki elmegy, akkor is ha szeretnénk. Meg van, aki ajándék, van olyan Nő az életünkben, aki olyan mint az ajándék. Örülni kell neki. Nagyon. Vigyorogva. Pálinkával, borral koccintva. Kacsát sütni neki. Mert az ajándéknak halat, kacsát, libát sütünk, a többit meg elfeledjük…  

Perc emberkék vagyunk…  percig tart a szerelmünk, az életünk…

Amikor életed legfontosabb évei úgy telnek, hogy a nyírbátori több mint 500 éves, gótikus (református) templom minden reggel rád köszön, amikor a Papok-rétje tanít meg korcsolyázni és szépet tenni, amikor a Szalontai Barnabás örökségének tartott nyírbátori múzeum, az egykori minorita kolostor falai között érted meg, mi a történelem, amikor a világ egyik legszebb hálóboltozata mellett születtél, amikor a világ legmagasabb és „legköverébb” fa haranglábjába mászol fel, titokban és nézed a városod, amikor a Krucsay-oltár alatt mondod december 24-én édesanyádnak; áldott karácsonyt, amikor nagyapád neve üdvözöl a görög templom egy üvegében, akkor joggal vagy jogtalanul, de csöppet rátarti és beképzelt leszel. Hogy aztán az ország legfiatalabb nagyvárosában vágják vissza és növesszék meg újra és újra, immár bűnbánattal, görögkatolikus ragaszkodással és sok-sok kegyelemmel a szárnyaidat, akkor, de csak akkor…hitből és akácillatból, a Nyírségből indulsz el a Jóisten felé… és hiába hajtod meg a fejed… mert azért a büszkeség csak dolgozik benned, hogy innen szép nyerni… hogy innen kötelező nyerni… hogy innen fogsz nyerni…

Szól a Like the Rain, meg a Vivienne. Szól a Valami véget ért… Az elmondatott… Lemezről. A kandallóban tűz ropog. Ha nem esne, akkor ebből a müncheni közeli házból láthatná, az alpok csúcsai már fehérbe öltöztek. És ekkor, ebben a pillanatban Thomas Mann gépelni kezd;

„Tompán és a fehér felhőrétegeken homályosan átszűrődve derengett a szűk város fölött a téli nap szegényes fénye. A csúcstetős utcák nedvesek és léghuzatosak voltak, és olykor valami puha csapadék esett, amely nem volt se jég, se hó.”

Tompán, homályosan, átszűrődve, szűk, téli, nedvesek, léghuzatosak, puha… Derengett, voltak, esett…

Csupa jelző, csupa jelzős szerkezet, amit érzel, amit érzek. Hogy aztán felderüljön a hamuszínű ég és a táncparketten megjelenjen Ingeborg Holm.

„A szőke Inge, Ingeborg Holm, doktor Holm leánya, azé, aki a piacon lakott, a kőcsipkével dúsan magasodó gótikus kút mögött, ez a lány volt az, akibe Tonio Kröger tizenhat éves korában beleszeretett.”

Tudja Lizaveta! Tudja, hogy az élet, ez a hideg, didergő, októberi élet is élet. Tudja, hogy ebben a dagasztani való sárban is ott a kegyelem, ott a megváltás, meg a szerelem. és a boldogtalanság szürkesége, csak rosszul megválasztott csomagolópapír. Mert a testben kerengő vér sem szürke. Nem. Soha. És tudom, ha kivárom, lesznek még muskotályos bortól illatos naplementék, lesznek még óvatlan nevetések.

 „- Mert most hagytam abba a munkám, Lizaveta, és a fejem pontosan olyan belül, mint itt ez a vászon. Nyers vázlat, javításokkal telefirkált halvány terv és néhány színfolt, igen; és most idejövök, és itt ugyanezt látom. És megtalálom itt megint a belső összeütközést és ellentmondást is - szólt szimatolva -, ugyanazt, ami otthon gyötört. Furcsa dolog. Ha ül rajtad egy gondolat, akkor mindenütt azt látod kifejezve, szinte szagolod a szélben. Fixatív- és tavaszillat, nemde? Művészet és... mi is az a másik? Ne mondja, Lizaveta, hogy "természet", ez nem az igazi szó. Eh, mondom, inkább sétálni mentem volna, ámbár isten tudja, jobban éreztem volna-e magamat.”