Az újév kijózanító csendje ül estére a bőrülőre. Hűvös és idegen lesz tőle a lakás. A tűzijátékok elmúltak, a lázas igyekezetet elnyomta az alkohol-fáradtság. A korhelyleves segít életben maradni, meg a bőséget zsákban hozó lencse. Másnaposan kóvályognak bennünk az álmok és remények, a bennünk élő gyermek gyermeteg hite, hogy lesz még jobb, hogy lesz még szebb, bőségesebb.

Néhány napja idéztem, hogy az ünnep azé, aki vár…

Most meg azt mondom, hogy az ünnep azé, aki mint Sziszifusz újból és újból nekilódul, nem vár, nem késlekedik, nem hezitál, hanem belecsap, nekivág, nekidurálja magát. Feláll és újból és újból megpróbálja. Gyermeki fürtökkel, vagy őszes szakállal, most mindegy. Csak az tud arany holnapot önteni, aki kibányássza és megolvasztja hozzá az a ércet, aki vállalja az ötvösség izzadságcseppjeit.   

Az ünnepi maraton után jön a kemény és hosszú január. Jön egy esztendő, ami egyelőre csak titkon meri azt suttogni, visszakapjuk a régi életünket…

Pedig az is gyalázat volt. Isten nélkül otrombán romboltuk a teremtett világot, kizsigereltük, csak a mának éltünk. Csak a pillanatnak. Mit számít, hogy megbolondítottuk az időjárást, hogy esőben és nem hóesésben vesszük meg, díszítjük a fákat. Mit számít, hogy szennyezzük a világot, a tengereket, óceánokat, de még a Soroksári-Dunát is… Még mindig csak az a legfontosabb, hogy az „én” jóllakjék, és ez a kisgömböc ego mindent megkapjon…

Még mindig rossz gazdái vagyunk a világunknak, még mindig csak az orrunkig látunk. És ostobbábak vagyunk a bolondoknál…

És nem figyelünk az idők jeleire, nem figyelünk a kortárs „szentekre”. Okosabbak vagyunk, rátartibbak bárkinél és még mélyebbre dugjuk a fejünk a homokba…

Ülök ebben az újévi csendben. Pötyögök. Halkan engedelmeskednek a lap-top billentyűi. Ülök, nézem a fényeket, amiket vízkeresztig biztosan megőrzök. Ülök és léleksimogató zenéket hallgatva újra és újra megálmodok egy világot. Újból és újból fénybe mártom, újból és újból bearanyozom. Leporolom, kifényesítem a hitem.

És közben mindenkinek boldogabb, ragyogóbb esztendőt kívánva, vadonatúj imádságokat szerkesztek a régiekből, hátha csak unja mára régieket a Jóisten, vagy inkább arra kíváncsi, hogy akik még élnek, akik még figyelnének rá, képesek-e megébredni, felkelni, képesek-e két lábra állni, még egy kicsit tanulni? Képesek-e szeretni, gyereket nevelni és hinni, remélni. Végtelenül. Kifogyhatatlanul.

Hogy ad-e, vagy elvesz majd 2021? Egy biztos, egy tenyérből osztogatja a jót és a rosszat is, neked kell eldönteni, melyiket veszed el tőle…

Hát legyetek jó, legyetek boldog, legyetek remek emberek az új esztendőben!