A görög intett neki. Kedvesen. Játszott a zongorán, valami helyi nótát énekelt, de látta, hogy ők ketten ragyogó szemmel el-elméláznak a muzsikán. Egymással szemben ültek. Karjukat az asztalon pihentetve hagyták, hogy ujjaik összegabalyodjanak. Idegenek voltak, de olyan kaméleon félék, szépen alkalmazkodtak ehhez a giccsesen romantikus környezethez. Meg még a bolond is láthatta, hogy szerelmesek. Barnára sült bőrrel andalogtak, szívták magukba melódiát, és a tőlük csak néhány méterre játszadozó, lankadatlan tengert, ami ki és ki akart lépni a partra, közben meg frissen mosott hajukból, szellőillat párolgott.

• Nekünk integet az öreg – mondta a férfi nevetve.
• Meg a táncos is – tette hozzá a lány kivillantva apró porcelánfogait.
• Mi legyen? – húzgálta a szemöldökét somolyogva a férfi, de nem várta meg a választ. Finoman kibogozta az ujjait és határozottan indult el a zenész felé.

Odahajolt a zongoristához és a lányra mutatott.

• Speak softly, love, do you know? - kérdezte.
• Of course, my dear friend! – válaszolta a zenész. – The next song should be, but please come dance with your queen!
• All right, and thanks! – veregette meg a zenész lapockáját és visszatért a helyére.
• Mit kértél? – kérdezte izgatottan a lány.
• Csak egy buta melódiát. Csak egy réges-régi dalt. Egy olyan dalt, amit egykor még Korda Gyuri bácsi is énekelt, persze magyarul – a férfi a zenészt nézte, aki rákacsintott. Ez volt a jel; mindjárt.
• Ismerem? – faggatta a lány.
• Talán. Ha láttad a Keresztapát, akkor biztosan… - és visszakacsintott a muzsikusra.

Közben a görög a dal végére ért. Egy pohárból vörös bort ivott. Majd akkurátusan elhelyezkedett és búgó hangon ennyit mondott; - This song i dedicated to my friend and his beautiful queen. Please come to dance!

És belekezdett.

Speak softly, love and hold me warm against your heart

I feel your words, the tender trembling moments star….

A férfi felállt, nyújtotta a kezét a lánynak. Jöjjön, táncoljon vele. A lány egy cseppet sem tiltakozott.  Kanárisárga nyári ruhát viselt és szemében valami végtelenül boldog, végtelenül egyszerű érzés csillogott, valami, ami a legelső csóktól, a legelső „szeretlektől” kíséri az embereket. Az egyik oldalról nézve, mindez nevetnivaló bolondság, ám ők ezzel mit sem törődtek. Hagyták, hogy leterítse őket ez az izgága románc, a szirup, a romantikus filmek csacsisága. Hagyták, mert néha hagyni kell. Talán illetlenség is szavakat keresni rá, mert ahogy szövegbe fordul az érzés, rögtön elértéktelenedik, rögtön megfoghatóvá, tényszerűvé válik és onnantól kezdve nem lesz több csak csacskaság meg leányregény…

Pedig annak van szerencséje az életben, aki, - ha csak néhány órára is-, megmártózik ebben a rózsaszín szirupban. Akit beborít a cukormáz mindaz, ami ellentmond a végnek, a kiábrándultságnak, a csalódásnak. Mert pont a szerelem abszurditása adja meg a lényegét, hiszen a másodperc törtrészéig is hihetetlen, de azért időről-időre csak megpróbál megkísérteni bennünket. Sőt vágyunk rá, hogy megtaláljon, hogy elidőzzön nálunk, mert a szerelem igazából időn és téren túli tünemény. Nem foglalkozik évekkel, nem jelent neki semmit a távolság. Meglehet bolond és mindaz, ami hozzá kötődik megfertőződik ezzel a nevetséges betegséggel, amit csacskán szerelemnek hívunk.  Talán a mennyország kopog be ilyenkor hozzánk, talán ez az ízelítő, kóstoló ahhoz, ami az igaz lelkekre vár. Ez a könnyed, semmi rossz sem történhet velem andalgása. A bolond hit, hogy létezik másik fél, hogy a borsónak van héja, a zsáknak foltja, a szívnek szottya. Hogy velünk is megtörténhet, hogy van egy film, amit nekünk írtak, aminek mi lehetünk a főszereplői és szentül hisszük, hogy a vége felirat helyett, ajándékba kapjuk a happy endet…  A férfi pedig ott táncolt és azt érezte, hogy nincs már két test, mindenből egy lesz, és mintha a szerelmesek muzsikája soha nem érne véget, mintha az izmok és az érzések is a végtelenre lennének fókuszálva…

 Nem érhet engem semmi rossz, ha átölelsz,

nem várok választ mástól, hogyha te felelsz.

A szerelem a másodperc varázsa. Pedig annyi a sorsa, mint a fényképnek. Ahogy elkészül, egyből elkezd sárgulni. Csak még nem látod, csak évek múlva fogod belátni. Minden kimondott igen után megérkezik az idő falánk sárga irigysége, mert az idő csak a saját gőgjébe, mérhetetlen étvágyába szerelmes…

A papok azt mondják a szeretetnek három fajtája létezik, és csak az egyik arca a szerelem. Onnan nézve nem is a legértékesebb. Persze azt is állítják, hogy veszítve tanulunk szeretni. Hogy mindig a vég felől értékelünk és csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy hic et nunc művészetként nézzenek Cupido véletlennek tűnő, vak munkájára…  

Pedig pontosan tudjátok, ott a ti kincsetek, ahol a szívetek…

Pontosan ott. Egy milliméterrel sem távolabb.