Még nem volt november, amikor az első „krisztmasz-pléjlisztre” rányomtam a you tube-on. Még éppen csak megérkeztek a karácsonyi dekorok a barkácsáruházakba, már vettem egy „tálra valót” belőlük. Talán mert a lelkem mélyén egy kisfiú vagyok. Egy durcás kisfiú, akit beparancsolnak a szobájába és addig nem jöhet ki, amíg nem szól a csengettyű, amíg nem csendül fel a Mennyből az angyal, amíg nincs Óllájvantfor, meg Ájmdrímingofevájtkrisztmasz…

Vannak mesés, és kevésbé mesés karácsonyok és ha arra gondolok, hogy az átlagember életében körülbelül 70 karácsony adatik meg, akkor csak a szépre emlékezem. Alig néhány éve is volt csodálatos, álomkarácsonyom, meg a közelmúltban is olyan, amire nem is számítottam…

Egy biztos, jó ideje már tudom, hogy jobb adni, mint kapni, és amikor Popovics Karolináék ma este megmutatták nekem, hogy milyen jó helyen laknak, milyen modern gyermekágyat (köszönik Anikónak!!!), íróasztalt kaptak, hogy a kiscimborám egy egészen jó laptopon játszhat, akkor arra gondoltam, hogy vannak még csodák, hogy az emberek rohanás, meg a kijárási tilalom és a vírushelyzet ellenére is empatikusak és lenyűgözően nagyvonalúak. És ilyenkor remeg a könnycsepp a szememben, mert tudom, hogy ez a Jóistennek is tetszik.

Hogy aztán nekem is berregjen a csengőm, mert éppen egy halomnyi édességet küldtek nekem a „futárral” a Dragée Patisserie-ből.

Tegnap pedig Groska Erika lelki ereje nyűgözött le, mert egy rendkívül nyomasztó, embert próbáló élethelyzetben is segített nekem egy forgatásban és még este volt annyi lélekjelenléte, hogy megkérdezze; - „Rendben volt?”…

A karácsony az összekapaszkodásról, a segítő kezekről is szól. Arról, hogy a Jóisten szociális lénynek teremtett bennünket. Arról, hogy Krisztus szerint csak a szeretet ereje emel fel, gyógyít meg, ez az egyetlen út, ami az üdvösséghez vezet…

És aztán, mert ilyen az ember… szeretet- és szereleméhes… Kell lenni ebben a világban valaki, aki a zsák a foltodról, aki képes befejezni a megkezdett mondatot, aki cinkos, aki társ, aki elvarázsol, aki megtart, aki kitart, aki akkor is, ha morcos, elviselhetetlen, ideges, szerethetetlen lennél…

Akkor is, azért is, ott is…

Áldott, békés, boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

Annyira tökkelütött lennék, hogy Drábiknak kellene felvilágosítani engem, hogy minden összeesküvés, szemfényvesztés, megtévesztés? Hogy minden arról szól, hogyan irtanak ki minket, veszik át felettünk a hatalmat és én vakon, egy barlangban élve semmit sem tudok az illuminátusokról, a bilderbergerekről és a rócsildokról… Annyira együgyű lennék, hogy Gődény & Co.-nak kell elmagyaráznia nekem, hogy mi a normális és figyelmeztetnie arról, hogy a maszkkényszer egyenes út az orwelli világ felé? A virusrealistának? Nekem, aki mindig is álmokat kergető, vasárnap délelőtt? Diétások magyaráznak híreket, részletezik a kormány és az ellenzék lambadáját. Itt mindenki tudja, hogyan éljek, mit egyek, hogy élnék örökké, itt mindenki tudja, hogyan leszek önbizalomtól és vitamintól duzzadó, itt mindenkit lát, tud, szakért és kioktat. Mindenki felettem, mindenki fenyegető ujjal. Belelátnak fejekbe, szívekbe. És a mindent is tudás önteltségével löknek félre útjukból. Mit tudhatok én, ahol  mindenkinek jobban vág az esze, kész tények elé állít, hánytat, kúrál, operál. Kimetszi belőle a lelkem, a szívem. Leszek áldozati bárány... De valahogy senki le nem hajolna, senki meg ölelne, senki nem mondaná, hát nem az összeesküvés, hanem a szeretet kényszere tart minket össze. Hogy kérkedhetnek kosok, állhatnak két lábra, attól még mindnek meg kellett születni és meg kell halni, majdan... S lesztek sírotok csendes, békés lakói, egyetlen, halhatatlan lelketekbe forrasztott bizalom-örökséggel, hogy talán eljön és maga köré ültet bennünket...

A világ zaján túl most is meleg, magvető hitünkről, komolyan gondolkodnak a földek, az újszülött pedig rügyező ágakkal rak lángot, fázó homlokunk mögé. De legfőképp bántja lelkem a nagy város durva zaja… Pedig a Bujtosi kiserdő csendes… halkan lépdelek, nehogy felébredjenek könnyű álmukból a jegenyék. Megvárom míg Attila és Bandi bátyám utolérnek és közösen mondjuk, mint gyermekek a mondókát;

Egy tehetségtelen senki vagyok. Ha írok, akkor a bennem szakadt Isten feszegeti a határaimat. De nem tudom, ha még egyszer megszületek sem vagyok képes elmondani, lefesteni, elmesélni, mi folyik ilyenkor bennem. Hogyan leszek kísérleti nyúl, hogyan igyekszek, küzdök minden sorért; malac a jégen.

Például Te, aki most mézes süteményt sütsz, látlak. Te, aki most egy ajándék után kajtatsz, segítek neked. Te, aki most vesztetted el a munkád, akinek most fekszik a hozzátartozója koronavírussal az intenzíven, veled vagyok.

Átölellek, homlokom a homlokodhoz szorítom és megfogom a kezed.

Egy tehetségtelen senki vagyok, aki albérletbe adta ki az Jóistennek a lelkét és mindig, állandóan azzal küzdök, hogy nem elég jó, nem elég otthonos neki ez a hely. Mindig attól tartok, hogy elmegy, hogy elhagy, hogy akkor ott állhatok, gyertyámnak is csak kormával, egymagamban.

Pedig csak arról lenne szó, hogy karácsony illatú percekben, hogy valami édes összebújásban, valahol, ahol elválik a por, a hamu, a múlandó belőlünk és ahol elkezdődik a szeretet, a jóság, a nekünk ajándékozott isteni lényeg, hogy ott kezdjek énekelni, táncolni veletek, hogy ott csendüljön fel a Mennyből az angyal…

Sőt mit bánom én… lehet a Last Christmas is… csak legyen, csak maradjon bennem az Isten, aztán segítsen megírni, segítsen üzenni, fogja a kezem, ha nem menne a sor, súgja a fülembe, adjon bort, mámort és könnyeket, adjon szerelmet, el se bírjam, küldjön a másik a partra, röptessen, kacagva, csak itt legyen bennem, hogy ha elbizonytalanodnék, akkor is higgyem, akkor is, ezerszer is…

Aztán te, aki csak némán állsz a ködben, még Te is meghalld, hogy szaval bennem a kisded, a most született, ártatlan, bűntelen, gyermek Isten…   

 ...a Kis-Szunda-szigetek legnyugatibb tagja, Jávától keletre, Lomboktól nyugatra fekszik...

Jávától keletre, Lomboktól nyugatra sose jártam még. Te vettél az öledbe, neked nőttem fel. Megtanultam hazudni, pedig erre sose tanítottál. Megtanultam verekedni, pedig mindig figyelmeztettél; - Beleszaladsz még egy nagy pofonba…  

Jávától keletre, Lomboktól nyugatra sose jártam még. Aztán egyszer elmentem hozzád a paradicsomba. Sose gondoltam, hogy a sok zöldség közepén egy nagy, magas toronyházban lakik mindaz, amiért érdemes élni. Aztán kiűzettem a paradicsomból. Így jár az, aki eszik a tiltott gyümölcsből, aki gyilkol, aki hazudik. Aztán maradtam, ahol születtem, ahol sötéten enyésznek el a gyilkos hiábavalóságok; az édentől keletre…

A középkorban élt egy szabály, ha gyilkos, gazfickó, tolvaj bemenekült a templomba, ott nem lehetett elfogni, meg kellett várni, míg önként kimegy a megszentelt helyről…

Hát most; fekete templomban fekete imát hej regő rejtem fekete templomokban fehér imádságot hej regő rejtem azt is megadhatja az a nagy úristen…

Bűnösöknek kell templomot építeni. Az Édentől keletre saját kezükkel húznak kápolnát, faragnak szárnyas oltárokat. Te tudtad, hogy a Jóistennek van egy nagy könyve? Bele van írva a neved és odafent lejegyzik a fontos dolgokat, ami történt veled. Aztán, amikor odarendelnek és megállsz előtte felolvassák a rád vonatkozó bejegyzéseket. De csak azt olvassák, ami miatt szégyenkeztél, amit megbántál, azok neveit, akiket megbántottál, akiket kihasználtál, akik miattad sírtak, akiknek fájtál… Szép lassan, egészen addig, amíg térdre nem rogysz, amíg zokogni nem kezdesz… Egészen addig, amíg porrá nem zúzzák a hideg szíved, a hiúságod, a konok önérzeted. És leszel kisebb a hidrogénatomnál.

Jávától keletre, Lomboktól nyugatra sose jártam még. Csak délen, ahol rekkenő hőségben is feketében járnak az asszonyok, ahol akkor is mesés a tenger, ha viharos…       

„Ahogy mindenki, én is megjöttem, Ahogy mindenki, néha én is elkéstem, Ahogy mindenki, néha én is nevettem, Ahogy mindenki, néha rosszat is tettem. Ahogy mindenki, néha én is elhittem, Amit mindenki, aztán mégis rájöttem, Hogy mi vagy nekem... Ahogy mindenki, én is csókoltam, Ahogy mindenki, néha én is jó voltam, Ahogy mindenki, néha én is loptam már, Ahogy mindenki, sokszor én is sírtam már. S ahogy mindenki, úgy én is felejtek, S ahogy mindenki, úgy én is elmegyek. Ahogy mindenki, én is elmegyek egyszer..."

 "...Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok." (O. Henry)

(fotó: Bezdán János, Nyírdrón)

Vasárnap késő este felsétáltam a nyíregyházi Kossuth térre. Aki már járt itt tudja, hogy annak idején Mádi László polgármester irányításával sikerült a város szívében megvalósítani egy darab századfordulót. Persze a díszletek adottak voltak; a 19. század óta csinosított városháza, a Takarékpalota, a gyönyörű és lenyűgöző, gótikát idéző, de száz évnél csak alig idősebb, római katolikus székesegyház, meg a pompás Kossuth szobor meghatározta, hogy ide sárgás fényű, klasszikus kandeláberek, makadám kockákat emlegető viacolor, meg legfeljebb Kopernikusz és más híres csillagászok előtt tisztelgő, díszesen megvalósított márvány-réz naprendszer hirdesse a megyeszékhely „nagyságát”.  A városháza maga a Nap és sugarai megvilágítják bolygóit, a településeit és persze a rajtuk élőket…

Ködös, novemberi, decemberi estéken, éjjeleken gyakran lehet itt Krúdy Gyulát megpillantani. Ahogy a város gyermeke hazatér. Prémgallérja sem tudja elrejteni arcát, keménykalapja meg oly feltűnő, hogy rögtön leleplezi. Gyula bátyámmal sokat beszélgetünk. Dicséri, hogy könnyű jó tokajit venni a városban, meg ezzel a kézműves forradalommal is megbékélt, bár a forradalom szó benne mindig fura érzéseket kelt, és ha már ehhez a fogalomhoz italt rendel, akkor azt a Gedeonban teszi meg…  

Krúdy szereti azt is, hogy a belvárost évről-évre ünnepi fénybe öltöztetjük. Szereti, hogy a sudár fenyőfa mellett jut fényfüzér a platánokra, hogy édes kis házikók nőnek ki a térből és azokban sok esetben réges-régi karácsonyok portékáit is meg lehet vásárolni.

Vasárnap este a Papok padja körül téblábolt Krúdy és láthatóan meghatódva nézte, hogy ugyan vannak a téren, de mégis minden oly üres, oly hideg, hiányzik a hömpölygő, mosolygó tömeg, az árusok, a forralt bor, meg a kürtős kalács illata…

• Nem könnyű ilyenkor a városnak – mondta és szomorúan grimaszolt egyet, majd a városháza felé tekintett, mint aki azt várná, hogy a polgármester felkapcsolja az irodájában a villanyt, kinézzen az ablakon és szóljon valamit, akár egy pap; - Lesz még itten színes-szagos, karácsonyi forgatag!

Abban megállapodtunk, hogy Nyíregyháza idén is csodás fényekkel készül a karácsonyra. A belváros ékszerdoboz, a fényfüzérek a település melegségét, jólétét sugározzák és ha nyolc után kijárási tilalom is vagyon előírva, akkor pedig nem az embereknek, hanem….

• Az angyaloknak, barátom! Idén az angyaloknak, meg a mennyei karoknak gyújtunk fényeket és jól van az így – majd egy lapos üveget húzott elő, amiben kubai napfény-rumot melengetett.

(fotó: Bezdán János, Nyírdrón)

Nyíregyháza mellett a megye kisebb településein is az angyalok élvezhetik az idei fényeket. A polgármesterek a Facebookon osztják meg, lehet itt járvány, korlátozás, meg szociális távolságtartás, a fénypostával küldik a szeretetet. Záhonyban a szökőkút köré épült adventi koszorú, Újfehértón Hosszú József polgármester úr csapata tiszteleg a hagyományok előtt, szép a fájuk és a csinos fehértói városháza is fényárban úszik. Ahogy szülővárosom, Nyírbátor is büszke lehet a megye legnagyobb körforgalmára, meg a benne állított, különleges, karácsonyi installációkra.

Nekem ezek a fények azt üzenik, hogy nem felejtettük el, jön a karácsony. Ezek a fények Máraival üzennek, hogy készülni kell az ünnepre, kitenni a fényfüzéreket, ünneplőbe kell öltöztetni a szívünket. Fel kell hívni azokat, akik fontosak nekünk, nevetni kell velük, írni nekik, digitálisan, vagy analóg módon üzenni, hogy figyelj, fontos vagy nekem. Valahogy össze kell gyűlni a családoknak, ha másképp nem megy a parázsló képernyők előtt és mondani, mondani, ezerszer is; szeretlek!!!

Soha még ennyire nem hiányzott a világból ez az elcsépelt, összekoszolt, megtépázott szó, soha ennyire nem volt még ennyire fogytán!

ui: amikor tegnap Szabó Tamás atyával beszéltem egy apróság miatt telefonon, megemlítettem neki, hogy az elmúlt napok, hetek történései miatt dűl, borul bennem minden, repedezik a hitem, és jó lenne egy nagyot beszélgetni… Azt felelte;

"- Amikor a világ a szeretetre készül, akkor bizony a gonosz sem lankad, dolgozik keményen, mert neki pont az a jó, ha nem tudunk megnyugodni, ha nem tudunk szeretni, ha valahogy jól meg tudja forgatni az életünket."

Én, aki botladozó katolikusként nem nagyon akarom elhinni, hogy minden bajunk-bánatunk mögött gonosz erők munkálkodnak, csak nézek magam elé. Nézem, hogy épp a hitetlenségem áldozata vagyok.

Aztán most, hogy ragyogni készül a Nap, újra végiglapozom a megye fényeiről készült digitális lenyomatokat és megnyugszom. Főzök egy kávét és üzenem; köszönjük a fényeket! A szeretet fényeit!

Éljenek a hülyék, ne legyen semmi!

(Megáll az idő...)

Én csak táncolnék az utcán és megpróbálnék nem gondolni Rád. Megpróbálnék őszintén táncolni. Emlékszel a Gellért legendára? Utazott a kiscimborával, Walter mesterrel és hallgatta a magyarok szimfóniáját. Egy fehérnépet, ahogy énekel…

Egyszer táncoltál velem, egyszer táncoltam veled. Tinci-tánci táncdalfesztivál a magasfényű Venice Marfil csempén.

Egyszer énekeltél nekem, egyszer dúdoltam neked hamisan. Te! Volt egy csuda tél. Egyszer. Befagyott a Tisza, fenékig. Befagyott a seggünk is. Aztán megindult a jég, meg a táblák, vitték a stégeket, hajókat, fákat, úgy darált le mindent a parton, ahogy Dúró Dóra a senkinek sem ártó meséskönyvet.

Te! Én elmegyek Egerbe! El én! Bolykijanihoz. Iszok valami ufós bort, aztán elrepülök a házatok felett és nevetek, hogy ilyen ez a világ.

Hallod! Még megvan a sziget! A szigetünk! Big waves, no beach! Meg bizony! Még nyílnak majd rajta virágok áprilisban, májusban, és akkor majd egy vénfiú nekiindul a hegynek és csokorba szedi az összes történetet, verset mond, és frézia illat tölti meg az éjszakát.

Te, olyan borok vigasztaltak! El sem hiszed! De a sonka hiányzik, meg az a nagy asztal. Ott ülni és egy megszentelt szeánszon odacsalni mindenkit, aki számít. Nagymamám, nagypapám és aztán megmutatni nekik, látjátok, megtalálta a nagy szerelem…

Te! Nézem a Holdat, meg az Oriont, nézem az egymással perlekedő Jupitert meg Szaturnuszt. Egy életre megtanultuk, hol keressük őket…

Nézem a csillagokat és tudom, majdnem mindent megéltem már… Majdnem…

You are my destiny…

"Ducunt fata volentem, nolentem trahunt!"

(Seneca)

Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják… A végzeteknek üzenem, naiv hülyegyerek vagyok! A végzeteknek üzenem, hogy én komolyan hiszem, hogy Jézus feltámadt. A végzeteknek üzenem, hogy én komolyan hiszek a szerelemben. Az egyetlenben, az igazban, hogy minden zsáknak van foltja. Elhiszem, hogy az ember több attól, hogy jóllakjék. Hiszem, hogy boldogok a lelki szegények. Hiszem, hogy a végén csont nélkül engednek be a mennyeknek országába.

És most állok, mint a Bálám szamara. Állok és azon gondolkodom, hányszor tagadtam meg magam, hányszor gazsuláltam, hittem majmoknak, beképzelt ficsúroknak, akik semmivel sem érnek többet, mint az érett trágya... akik kihasználtak, akik ordas nagy eszmék (szép, új világok) mögé bújva, csak megvezettek, elhitettek, akiktől még azt is bevettem, kanyar nélkül, hogy mindez értem, értünk történik.

És újra és újra csak Bandi bátyám kacsint rám. Ül szépasszonyok koszorújában és kacag. Kikacag. Ignotus-szal együtt csak kacag rajtam. A Nyírség Maugliján. Hát mit tehetek róla, ha farkas csecsén nevelkedtem, ha mézet akácvirágból pergettem, ha csak a szőke Tiszába fürödtem és mit tehetek ha csak egyet, és azt is csak „heában” szerettem.

Állok, most elárvultan. Állok. Egyszerre vagyok Vladimir, Estragon, Pozzo és Lucky. Egyszerre vagyok, aki hisz és aki már soha. Egyszerre vagyok aki belép, és aki ki. Vagyok szobor és aki ledönti, vagyok puskájából virágszirmokat puffogtató nagy vadász és csalódott, felsült indián.

Nem is tudom, hogy mi történt velem,

Hát sokat érne itt a győzelem?

S én száz arcban is kínáltam magam,

Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.

 

Ügyes kellner-had famulusa tán?

Éhes szemben vörös, vadító posztó?

Legyek neves hős kis kenyércsatán?

Fussak kegyért én, született kegyosztó?

Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,

Úri dölyffel megállni, mosolyogni,

Míg tovább táncol kacsintva, híva

A Siker, ez a nagy hisztérika.

Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.

Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.

Mért van ez így
Mondom, tanulj fiam, csak tudással érsz tovább
Mért van ez így
Hogy oly magasról néz le a bukott, a hülye diák...

Milyen beteg világ az, ahol akkor hiszed el, hogy világjárvány tombol Európában és korlátozásokra van szükség, ha szimpatizálsz a kormánnyal?

Milyen beteg világ az, ahol véleménykoncentrációs-tábornak tartják Európát?

Milyen beteg világ az, ahol azt írják; a papok nem hisznek már a Megváltóban, csak a rendszert szolgálják?

Milyen beteg világ az, ahol az egészségedet védő maszkban, szájkosárt látnak a protestálók.

Milyen világ az, ahol csak a nemek, a tagadás, a negáció életképes?

Milyen világ az, ahol a politika akarja megmondani, hogy neked a férfi, vagy a női mosdót kellene használnod?

Milyen világ az, ahol belerongyolva a természet törvényeibe, majd az ember dönthet a Teremtő kérdéseiben?

Milyen világ az, amiben mindenki gonosz, aki nem én vagyok? 

Milyen világ az, ahol literszám főzheted a pálinkát, de nem nyithatja rád az ajtót a felebrát? 

Milyen világ az, ahol nyugat-európai nagyvárosokból üzennek nekem; - Nem tudhatok semmit, mert csak egy vidéki (magyar) suttyó vagyok!

Milyen világ az, ahol advent első vasárnapján istent káromolva, gyalogsági ásóval ugranak be a lövészárokba, még mélyebbre ásni azt?

Milyen világ az, ahol semmi sem szent, ahol digitális fegyverekkel rontanak be a hálószobádba, vagy a WC-be, hogy a szükségét végző állatnál is kiszolgáltatottabban egyenként büntessék meg az agysejtjeid?

Milyen szájbavert, erőszakkal körmöt, fogat húzott ántivilág ez?

Élnek még itt emberek? Élnek még itt eszmények? Él még itt tisztesség? Él még itt egyáltalán valaki?

Ui: Álmomban Jeremiás próféta, Lót és Jób kávézott nálam. Nevettek.

 – Naiv vagy! – kikacagtak. - Ma már nem kénkővel meg tűzzel büntetnek…

Ülök a Bujtos partján és Mag Folan hív telefonon. Beszél hozzám azzal a bársonyos hangjával, sietve, mintha egy perc lenne már csak a világból, tele van tűzzel, tenni akarással, mondja, hogy lesz, mi lesz és én alig tudok odafigyelni, mert azt érzem a nyíregyházi Mag Folan lehengerel és kilóra megvesz csak azzal, ahogy beszél.

Még a Szomszédokból emlékszem Pregitzer Fruzsinára, tetszenek emlékezni, ő volt a csinos fodrászlány a sorozatban. Kölyök voltam, a szüleim hívták fel rá a figyelmem. De nem a nosztalgia akar belőlem kitörni, mert legutóbb akkor döbbentem rá, mekkora nyereség, hogy Nyíregyházán él, amikor olyan Mag Folant alakított, McDonagh Leenane szépében, hogy attól a fal adta a másikat. Pedig sorolhatnám, végtelenségig a kiváló, remek, lenyűgöző alakításait. Sorolhatnám napestig, az 1999-es Tartuffe-től, a 2009-es Mester és Margaritán át a döbbenetes erejű 2019-es Kalucsniig. Nosztalgiázhatnék az önálló estjein, a kiváló szavalatian, hogy kapott, hideget meleget csak azért mert Wass Alberttől is mert, egyébként kiválóan textust mondani. Mesélhetnék, milyen komolyan vette a Déryné hadműveletet, amely segítségével új értelmet nyer a „tájolás” fogalma.  Szólhatnék arról, hogy Pregitzer a miénk, beépült Nyíregyháza izomvázába, nélküle kevesebb, színtelenebb, ízetlenebb lenne a város. Mondhatnám, mint egy gyermekverset, mondókát; heti két szem Pregitzer, szívet el nem veszítel!  Vagy dalolhatnék szabolcsi balladát, hogyan lesz az ország csinos fodrászlányból, megkerülhetetlen, kihagyhatatlan színművész a Móricz Zsigmond Színház, világot is jelentő deszkáin.

Elfogult vagyok. Persze. Már az elején kiderült. Rajongva elfogult. Elfogult, mert interjút készíthettem vele, mert megismerhettem családja történetét. Elfogult, mert ha még a barátság kifejezés túlzó is lenne, de létezik vele valamilyen munkakapcsolatom, meg egy apró, vékonyka, de annál erősebb pókfonál, ami a színművészt a (rajongó)nézővel köti össze.

Ezért örültem ennek a cikknek!

Gratulálok Művésznő!