Egy napon nagymamám így szólt hozzám;

"Szeretném már egy dédunoka apró kezét megfogni ..."

Elcsuklott a hangom.

"Elsétálgatna itt az udvaron, a kertben ..."

Lehettem vagy 30 éves. Ideje lett volna. Az unoka komoly, nagy, szent feladata, hogy ükunokával ajándékozza meg az nagyszülőket.

Lopva rápillantottam Mamira. Nem nézett rám, járt a keze. Ölében egy vájlinggal kukoricát morzsolt a tyúkoknak. A spórban pattogott a tűz, néhány szem a tálból kiszabadult, így aztán hol az égő akác, hol a megpattanó tengeriszemek törték meg a csendet. Eszem ágába sem volt nősülni. Azt olyan távoli, felnőtt dolognak tartottam. Megállapodni? Valaki mellett kikötni? Majd holnap. Önző voltam? Vagy csak azt hittem, örökké élek? Mindkettő.

- Az is meglesz! - bíztattam nagyit. És el is hittem, lesz itt szőlő, lágy kenyér, baba, szépasszony, hírnév, siker, nagy ház, pénz, paripa, amerikás forma ház...

Amikor ma délután Dánielt is elvittük a nagyi sírjához, elgondolkodtam.

"Hát itt van Mama, az ígéret..."

Aztán a véletlen úgy akarta, hogy Gabriella unokatestvérem is eljött a temetőbe, a férjével és a két szép nagylányával. Az egyik a Szent Miklósba jár, a másik a Zrínyibe. Álltunk a sír előtt. A nagyim három, szép dédijével. Persze van egy negyedik is, de Sándor unokatestvérem, no meg a 2 éves kisfia nem velünk egy időben érkezett.

Hazafelé azon gondolkodtam, milyen boldog lehet Mama, ha odafentről lenézett ránk. Milyen büszke!

Odaszólt nagyapámnak;

"Te Jani! Látod milyen szépek a dédik! De megszorongatnám a kezüket..."

Nagyapám a rossz kezével az égi udvart seperte, Ordnungot kellett tenni odafent is! És somolygott. Büszkén. Nem mondott semmit, de majd kicsattant a büszkeségtől. Ám mivel érzékeny a Kodácsiak szeme, valami könnyfélét morzsolgatott a sarkából. Aztán odaszólt keresztapámnak, aki hosszan nézett maga elé egy égi hokedlin;

"Jól van az fiam! Jól van az..."