Azt mondják, hogy amikor Rómában Vittorio De Sica kimondta az összeget, amiért vállalná a Szindbád főszerepét, Huszárikot újra kellett éleszteni. Visszaköpte a kávét a csészébe, pislogni kezdett, mint egy kislány, amikor a felnőtt férfiak épp vaskosan idézték Janus Pannonius pajzán epigrammáit, és biztosan emlékszik, hogy néhány pillanatig nem is volt magánál.

A jó Vittorio csak a szokásos tarifát mondta, és látva magyar reakcióját, már sejtette egy pöppet magasabb árat mondott, mint amennyiből Magyarországon szőröstül-bőröstül mozikészre varázsoltak egy egész estés filmet.

Huszárik már akkor tudta, hogy az ördögnek tartozott a római úttal és Latinovitsot fogják megkérni, lenne szíves Szindbád gúnyájába bújni. Latinovits pedig a forgatás után úgy nyilatkozott, ilyen egyetemes profizmust, ő magyar film elkészítésekor még nem tapasztalt.

Egy biztos, százszor, ezerszer érdemes megnézni azt a hipnotikus jelenetet, amikor Latinovits végigeszi a kis óbudai vendéglő menüsorát. Disznóvágással kezdődik a jelenet és a nagy bejelentéssel ér véget, hogy bizony ő az a bizonyos bolond gróf, aki miatt Pasziansz öngyilkos lesz. Szindbád végigfalja az összes fogást, pontosan úgy, ahogy élt. Ahogy a lányokat, asszonyokat kezelte. A vértől porosló sertésorr oly kerek, mint a szerelmi bánatában vízbefúlt lány után maradt rőtpiros, kötött kendő.

Ma már tudjuk, hogy a Sára Sándor mellett, Gujdár Józsefnek köszönhetjük a fantasztikus makrofelvételeket; tetszenek tudni, a pillanatot, amikor két zsírcsepp egyesül, akár a fogantatás pillanatában.

Huszárik filmje óta a magyar ember nem tudja másképp enni a húslevet, csak ahogy Szindbád tette. Az ember csípős parikát akar a mennyei lébe górni, a magokkal együtt, saját szalonnázó bicskával. Aztán kéri a velőscsontot, amihez kenyérszeleteket kell pirítani, mert a „zsemlye ilyesmihez nem nagyon alkalmas…”.

És milyen furán érzi magát az ember, ha Krúdy szent városában, az ősöreg Városháza alatt a séf látta a filmet és pontosan ezeket a pillanatokat kívánja megidézni a marhahúslevesével, amiben ress zöldségek úszkálnak, és jóllehet a cérnametélt helyett fürjtojással készült csigatésztát kapunk, a velőscsont pontosan úgy érkezik, ahogy az egykori forgatókönyvben meg vagyon írva.

Csoda ez kérem! Csoda! Ahogy előbukkan a csont rejtekéből a remegős velő, ahogy sercen a kenyéren, ahogy egyszerre érzed Latinovitsnak és Szindbádnak magad, visszarepülsz az időben 50, 100 éveket, falod fokhagymával bolondított pirítóson a mesés velőt, aztán bele-belekóstolsz a levesbe, amiben szigorú, katonás rendben, a derékszög hatalma előtt fejet hajtva, zsengére főzött, szabályos marhahúskockák tűnnek fel.

"Élet, élet, szent megunt élet, de jó visszatérni beléd" a Continent étteremben, a nyíregyházi városháza alatt.

Egyetlen baj van, hogy csak hírmondó lett belőlem, mert a hétvégén már tavaszt írnak náluk és a téli csodalevest a tavasz-nyári szezonra valami könnyedebb fogás váltja fel. Sose mondtam ilyet, alig várom, hogy újra ősz legyen a Continentben!

Az élményt meg köszönöm Dodi barátomnak, mert rimánkodva kérte, hogy kóstoljam meg. Köszönöm! Megérte!

Helyszín: https://continentpub.com