VVP nagyon rossz szájízzel ébredt fel. Az odvas fogán kívül, a szíve is vacakolni kezdett. És úgy ébredt meg, mint ahogy egy fuldokoló jut egyszeriben levegőhöz, felszínre ér és most nagyot harap az éltető oxigénből…
Azt álmodta, hogy testvér testvért gyilkolt, hogy sokezer Káin indult el az Ábelek ellen, hogy a közelgő feltámadás helyett a halál taroljon, a halál lovagoljon és hátborzongatóan kacagjon a földig rombolt falvak, városok romjai között.
Meg azt álmodta, hogy tüskés bogár lett, amely még tegnap élő, lélegző emberi testekből gyúr magának galacsint és tolja, gurítja maga előtt, csáprágók helyett kiélezett, pengeszerű acélfogakkal vicsorogva… Aztán meg az anyja is megjelent neki, aki annak idején is napokig sírt, amikor kiderült a kis szőke Vologya KGB-s lett. - Mondtam neked kisfiam, Dimus, hogy javulj meg... Nagyon megromlottál... Állt előtte az anyja mint egy zokogó angyal, szomorúan, de megfiatalodva, hófehérben.
- Elrontottam – kesergett az aranykeretes ágya szélén VVP és még mindig zihált a tüdeje. Telefonján a lányától kapott üzenet villogott… - Mindent… A „всемогущий бог” irgalmazzon nekem… Nem kellett volna azt a Bosch albumot annyit nézegetni…
Elővette a csordultig töltött okostelefont, de nem a lányát hívta, hanem a hadseregtábornokot.
- Valerij Vasziljevics! Az Isten bocsásson meg nekünk… Miért nem szólt már az elején? – kérdezte a félelemtől lihegő katonát.
- Mert az nem lett volna…. férfias… - válaszolta a katona, akinek a hangja most el-elcsuklott.
- Igaz… Igaz… Az nem lett volna…. Férfias…- Igazolta az elhangzottakat, tőle szokatlan módon, egy kissé elbizonytalanodva VVP. – Az nem lett volna férfias… - ismételte meg olyan bolondosan. - Na de most Valerij Vasziljevics szépen hazamegy mindenki. Érti? Mindenki! Szépen hazamegy!
- De… Most, amikor már…
- Csak semmi de! – lett hirtelen ellentmondást nem tűrő hangja. – Mindenki hazamegy és megnyugszik. – Én pedig ma egész nap telefonálni fogok. Vagy valami olyasmi... Jut eszembe! Magának megvan annak a szigorú, villogó szemű pópának a száma?
- Szükségtelen! – vágta rá a katona. – Húsz perc múlva odavisszük! – szavai mint a kalapács minden szó végén lesújtottak.
- Csak lassan! Valerij Vasziljevics! Csak lassan! És szép autó menjen érte! És kérem; kérjék, ne kötelezzék… Rendben? – azzal kinyomta a telefont. Valahonnan a távolból a Dires Straits egyik régi dala szólalt meg. – Ezt hogy szeretem! - és egy ezüst kupica Russian Standard vodkát töltött, hogy kiöblítse az álomtól is rosszízű száját…
… Nyugati a zene, de keletre tart És nem állja útját se tenger, se part Persze nem biztos, hogy jót tesz neked Ha kiszolgálják az ízlésedet…
Haverom kérdezi, hogy olvasom-e a székesfővárosi, ellenzékben edződött, nem ritkán rózsadombi villákban nevelkedett, egy napra vidékre költözött szavazatszámlálók letaglózó, életszagú, őszinte, vallomásszerű, és döbbenetes beszámolóit?
Haverom kérdezi, hogy elrévedeztem-e - a Hortobágy poétájaként -, a sok budai Gautama Sziddhártha sorain, akik úgy tűnik először találkoznak a pallérozatlan, kaviárt és halvillát nem ismerő, esténként csöndes, pogány énekeket daloló móriczi, esetleg csehovi (ős)emberek világával?
Haverom kérdezi, hogy érzem-e ezeken a beszámolókon azt, hogy rég nem olvasunk Adyt, Szabó Pált, Németh Lászlót, Ilyés Gyulát, Kodolányit, Sinka Istvánt? Meg, hogy távol került tőlünk az a József Attila, akinek a születésnapja ’64 óta a Magyar Költészet Napja is, és akkor hol vagyunk Nagy László színvidéki és mitologikus világképétől…
Haverom kérdezi, hogy tudják-e ezek az emberek, hogy az Allegro Barbaro az nem egy pesti szórakozóhely és még csak nem is egy Jancsó film, legalább is eredetileg?
Hogy a penészleki kis kece lányom, már a legújabb divat szerint öltözik, a netről rendeli a cuccait és minimum a Debreceni Egyetemre jár, amiről ott fent a cinikus és nagyképű hegyek között csak azt tudják, hogy a véres kezű Putyin-vezérnek is díszdoktori címet adományoztak. Mást nem tudnak.
Haverom kérdezi, hogy ezek az emberek soha nem beszélgetnek azzal a számtalan vidékivel, akik reggelente, akik többek között a Nádor, Báthory, Zoltán és a Bem utcát koptatják reggel és este, mert valamelyik minisztériumban dolgoznak?
Haverom kérdezi, hogy legalább a fóti piacon jártak-e ezek az emberek? Vagy megelégednek azzal, hogy a vidék az a Balaton; BAH-csomópont-Siófok, esetleg Füred közötti viszonylat, nyáron, uborkaszezonban?
Haverom kérdezi, hogy mikor ástunk ekkora árkot vidék és főváros közé? Miért van az, hogy oda mindenki „felefelé” megy, ide meg mindenki lefelé jön? Hogy a vidékinek illik pontosnak lenni, ha felfelé megy, aki pedig lefelé jön, arra illik várni, mert ugye a fránya közlekedés, meg a távolság?
Haverom kérdezi, hogy érzem-e "a mindent jobban tudunk", "a mindent jobban értünk", "a mindent és mindenkit lesajnálunk" elfántcsonttorony-szagú döbbenetét? (Ez egy emberes képzavar, katakrézis, a döbbenetnek nincs szaga, csak a félelemnek? Az meg fortélyos?)
Jut eszembe, édesapám, aki éppenséggel Pesten és Budán szocializálódott, és mindig szuperlatívuszokban beszélt a fővárosról, hogy ott (szerinte) mindig, mindent jobban tudnak! És szerinte illik tudnom, hogy az Attila utca lejtésszöge mennyi is, vagy illik tudnom, hogy a Ménesi út meg Bibó neve, hogyan forrott össze…
De most ő sem érti Budapestet.
Nem mellékzöngeként: A nagyon vidéki, Cigándon született, Nyírbátorban nevelkedett, amerikai rokonoktól kapott hacukában első áldozó apám, aki egyébként a forgácsolás félistene, amikor értelmes emberekkel találkozott, rendre az Ajtamtov-tesztet húzta elő a zsebéből; „Tetszett olvasni a Versenyló halálát?” – tette fel az ultimét kvessönt és ha igen volt a válasz, megnyugodott; értelmes emberre lelt… De hát Gülszári is csak egy vidéki ló… Csak ott érzi majd magát szabadnak, a végtelennek tűnő rónákon...
Haverom kérdezi, hogy egyébként vasárnap után, akkor most már mindenki ért mindenkit? Aki egy napra ment fel Pestre és utazott már a négyes metróval, az is, azt, aki egy napra lett vidéken szavazatszámláló?
Értjük már a magyar átkot, meg a Csörsz-árkot, ami a vidék és a főváros között húzódik? A limest, ami cezúra a barbarizmus (értsd: Orbánra szavazók), és a „rendezett univerzum, a fővárosi értelmiségiek birodalma” (értsd: nem Orbánra szavazók) között húzódik, olyan 150, vagy még annál is több éve?
Vasárnap számomra az derült ki, hogy a vidékiek realisták, a fővárosiak meg egy másik univerzumban élő álmodozók. Persze azon lehet mélázni, hogy a fene nagy realizmus, nem Stockholm-szindróma-e?
Arról lehet hőbörögve beszélni, hogy majd külföldről, Brüsszelből, Washingtonból, újabban Kijevből kiabálva kell-e a budai vár falait döntögetni? De valóban kell-e? Megéri-e? Magunkat büntetni? Elárulni? Idegenek magyarázni, festeni, amit itt mi vidék és főváros között sem értünk???
Haverom kérdezi, hogy nem kellett volna, nem kellene-e még most is többet beszélgetni? Nem csupán a disznóvágásra, esetleg a disznótorra érkezni? Hanem ott lenni, amikor a malacból süldő lesz, ott lenni, amikor éhségében a vajút lökdösi? Újra magunkra, egymásra találni? Kérdezi, hogy miért kell most a vidék realizmusát, félelmeit köpködni, gyalázni?
Azt mondják a halál pillanatában nincs ateista… Meg a zuhanó repülőgépen sem… Kell lenni egy pontnak, egy traumának, amikor megértjük egymást, amikor elfogadjuk a kompország kényszerpályáit, hogy tűnhet bármilyen rózsaszínnek az álom és a valóság nagyon messze lakik egymástól.
Aztán, hogy a végén, ki, kit nevel meg, az majd elválik.
Marad a kedvenc mondatom: táncolni kell, a zene majd csak megjön valahonnan…
Nyírbátorban néztem. Vitray közvetítette. Nem is volt igazi ellenfele. Kristin Otto visszavonult. 1989-ben a tizenöt éves magyar lány 58 századdal volt jobb nála. Az 1991-es világbajnokságon 100 háton megverte a világ legjobbjait. 1991 augusztusában meg világcsúcsot úszott az Európa Bajnokságon. 1992-ben úgy érkezett Barcelonába, hogy csak valami fatális hiába esetén nem teszik a nyakába az aranyérmet. A többi már történelem. Már ötvennél egy fél testhosszal vezetett, olimpiai rekordot úszott, Szöül után ismét neki szólt a himnusz. Akkor már Barcelonában másodszor. Illetve neki is szólt a himnusz!
Fél szemmel azonban Szabó Tündét követtem. Nyírbátoriként olyan érzésem volt, hogy a szomszéd lány úszik az olimpia döntőjében! A szomszéd lány, aki szép és szőke – akkoriban ez a volt a sláger, de hát nem egy vidéki diszkóban voltunk, hanem a képernyő előtt ökölbe szorított kézzel és a képernyőt szuggerálva! Édesapám külön felhívta a figyelmem, hogy Tünde Perth-ben a világbajnokságon és az EB-n is második lett. De jó lenne, ha együtt állhatnának most is dobogóra! Aztán 50-nél úgy tűnt Egéré arany, Tünde pedig bronzérmes lehet. Ez is szép! Az amerikai Lea Loveless úszott második helyen, azonban Tünde az utolsó métereken rendkívül nagyot küzdve, szinte csak érintve a vizet, okosan, szépen jött fel az ellenfelére és egy remek benyúlással övé lett az ezüstérem.
Csoda volt! Csoda. Negyven éve Novák Éva és Gyenge Valéria 100 gyorson Helsinkiben tudott ilyen parádés eredményt összehozni, hogy az első és a második is magyar legyen egy úszószámban!
Pedig egy rendes uszoda sem volt Nyíregyházán! Hol volt még akkor a mostani impozáns Városi Uszoda??? Sehol, ha egy tehetséges nyíregyházi úszó valamit el akart érni, annak nemcsak iszonyú kitartásának kellett lennie, hanem vállalni az utazásokkal járó kényelmetlenségeket is.
Tünde vállalta és hihetetlenül jó érzés volt látni, hogy sikerült neki. Abba most nem menjünk bele, hogy Egerszegi zsenialitása mellett, ő mindig a másodhegedűs szerepet játszotta, mert hányan, de hányan vagyunk, akik simán bevállalnánk egy ezüstérmet hátúszásban az olimpián…
Tünde aztán, ha jól tudom vesegyulladás miatt felhagyott az úszókarrierrel. Amennyire lehetett, követtem az életúját. Újságíróként akkor kaptam fel a fejem, amikor úgy döntött, politikai karrierbe kezd. Férfiként mindig úgy gondoltam, ez egy nagyon nehéz pálya. Főként ott, ahol a politikai istállókban minden oldalon erős tesztoszteron szag uralkodik. A magyar politikai élet szereti a sárdobálást, a karaktergyilkosságot, az állóháborút. Ilyenek vagyunk, szittyák és pannonok.
Amikor sportért felelős államtitkár lett, akkor úgy éreztem a helyére került. De bevallom a közösségi profilján mindig jobban szerettem, ha a családjáról oszt meg dolgokat. Mert a női oldalt mindig hiányolom a politikai életből. Úgy gondolom, nagy dolgokról fehér asztálnál kell dönteni és ehhez a varázslathoz legjobban a hölgyek értenek! Majd megvádolnak hímsovinizmussal, meg a Kinder, Küche, Kirche hármasságának vallásával, de tessék elhinni, meghajolok a hagyományos női szerepek előtt, főként akkor, amikor látom Tünde milyen büszke a gyerekire. A nők női szerepeket visznek a politikába, még akkor is, ha nem konzervatívak, hanem tegyük fel irtó liberális.
Gondoljunk csak a Trónok Harcára! Cercei, Daenerys, Margaery, Sansa, Aria, Tarth-i Brienne, Missandei, Melisandre; hányféle arca lehet egy nőnek!?!
Szabó Tünde közben másodszor méretteti meg magát a nyíregyházi 1-es választókerületben. Csupa férfi közt, ő az egyetlen hölgy. Mindenki rá vadászik, mindenki az ő trófeájára pályázik. Mindenki őt szeretné kigolyózni a pozíciójából. Mint a mesében; „királyfik, hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények” álltak össze, jelöltették magukat, hogy kihívónak jelentkezzenek. Vasárnap így aztán a nemek is megmérkőznek egymással.
Aki nyerni akar, annak nagyot kell úsznia!
A férfi
- Polgármester úr! Mindjárt átadom a székét, csak tudja a vihar miatt nem működik a hálózat! – mondja az egyenruhás IT-szakértő Beregsurány polgármesterének.
- Csak nyugodtan! – mosolyog a polgármester. – Egyébként sem az enyém az a szék, hanem a falué! – teszi hozzá és én felkapom a fejem. Nem először látok, hallok olyat, amitől úgy érzem, néhány szót érdemel egy kistelepülés első embere. Herka István ugyanis az elmúlt hetekben arról is híressé vált, hogy Beregsurány kisbuszával maga fuvarozta a ukrán-magyar határról a menekülőket a falu közepén kialakított Segítségpontra. Amikor a „kastély” – így hívják a falu közepén álló kúriát, ami az önkormányzat és a művelődési ház épületeként is szolgál-, udvarvára begurult a kisbusz a polgármester kipattant, nyitotta az ajtókat, emelgette a bőröndöket.
- Hát ez ilyen ember! – mondja egy helybéli néni, aki éppen palacsintát készített a menekülteknek. – Ha vetni kell vet, ha aratni arat, most beállt taxisnak, mert arra van szükség! – folytatja Ilonka néni, aki régről ismeri a polgármestert.
Beregsurányban most éjjeli menedékké vált a művelődési ház, raktárrá és konyhává az önkormányzat.
- Nincs mit tenni! Most ennek van itt az ideje! – mondja a polgármester, miközben már a delegációk fogadását is intézi, pakolja az adományokat és kapkodja a telefonját. Közben a falu egy emberként áll mögötte. A hölgyek, a fiatal lányokkal jönnek szendvicset készíteni, aki tud ukránul tolmácskodni, aki meg jóban van a motoros fókával, az meg takarítani. A nemrég elkészült kispiac féleresze alatt meg vadász barátok főzik a napi meleg ételt.
- Volt itt már szarvasgulyás, toros káposzta, meg bableves is! – teszi hozzá Torma István.
- Csak lennénk túl a választásokon! – sóhajt Herka István. - Most egy kicsit meg kellene nyugodni, rendezni a sorainkat és akkor már a politikára kevésbé kellene koncentrálni. De eljön az is! – teszi hozzá mosolyogva, majd beül a kisbuszba, mert újabb fuvarja akad….
A Kaszonyi-hegy lágyan, álmoskásan húzódzkodik a magyar-ukrán határ szélén. Hol van már az a világ, amikor egy mérges vulkán dúlva-fúlva okádta magából a hamut, meg a füstöt, dobálta ki itt megveszekedetten a köveket? A vulkán réges-rég lecsillapodott. És már csak a Jóisten tudná, valamelyik almanachjából kiolvasni, hogy mikor ringatózott errefelé tenger… Ringatózott egyáltalán? A folyók kezdtek dolgozni. Lassan, hihetetlen munkabírással, aprólékosan. Milliméterről milliméterre építkeztek, hozták a hegyekből a hordalékot és terítették a vidéken. Hogy mire én meglássam, a Kaszonyi-hegyből csak egy dombocska maradjon.
És milyen könnyű beleszeretni a Bereg Ulurjába… Ebbe az alvó, mocsári teknősre hasonlító halomra, amelynek Magyarországon 219 méter a legmagasabb pontja. A Kaszonyi-hegy, Barabás felől ütött-kopott, agyonhasznált aszfaltcsíkon közelíthető meg. Tán még akkor készítették, amikor működött a TSZ, meg a kőbánya. Most az út végén tábla jelzi; magánterület. Azért csak elgurulunk a régi présházig, amiről már annyit hallottam. A legenda szerint még Rákosi elvtárs is járt itt és itt igazították helyre a nép első emberét, hogy a bornak nem szaga, ahogy kiböffent a szájából, hanem bukéja szokott lenni…
Terméskő alap, szép boltívek, takaros lehetett a présház, még ha az idő nem is bánt vele kegyesen. Az épületet bérlő méhész invitál, nézzük meg, mert a ház alatt két ágban, egy-egy huszonöt méter hosszú pince is található.
A pince hűvös, mintha a Hegyalján lennénk, ősrégi, használhatatlanná vált hordók jelzik, valamikor sok szőlőből készült itt a bor. Némelyiket „behavazta” a nemespenész. A két pinceág széles, nagyvonalú, szinte látod magad előtt, hogy milyen sok-sok hordónak tudtak szállást biztosítani.
„- A tulajdonosnak nagy tervei lennének az épülettel, csak nem talált még hozzá pályázati forrást!” -mondja a kalauzunk és arra gondolok, hogy ha nem lennénk ilyen távol Budapesttől, ha az ukrán-magyar határ nem kapta volna meg a "schengeni" címkét, akkor újból élet költözhetne ebbe a házba. Lehetne belőle étterem, fogadó, hotel. De erről most gyermeki naivitás álmodozni, az ukránok épp az oroszokkal birkóznak, és egyelőre hiába a béke szigete Kárpátalja, nehéz nem Harkivra, Irpinyre, Kerszonra, meg Mariopulra gondolni…
Ám mivel most csökkent a nyomás a barabási Segítségponton, az egyszeri újságíró a „hegynek” adja magát. Az meg ebben a hűvöskés márciusban is takarosnak akar mutatkozni. Mint egy szép, szelíd, szolid, szűz lány. A régi kőbánya helyén keletkezett tengerszemről már annyit hallottam. Habarics Béla barátom fotóiról ismerem; az érintetlen szépség világa ez. Bár most magyar katonák, rendőrök árgus szemekkel járőröznek erre, meg egy ifjú pár is ide érkezik turbékolni, de a „hegy” igazából remetéknek is kiváló hely lenne, hogy napokat, heteket, hónapokat töltsenek itt békében imádkozva. Szóval elindulunk a tengerszem felé. Lassú „bukdácsolás” után, nagy kátyúkat magunk mögött hagyva jutunk fel a régi kőbánya helyén kialakult tóhoz. Közben persze az út fölött egy hétvégi házat is megpillantottunk a fák között, és arra gondoltam, milyen pompás idők lehettek azok, amikor itt még komolyabban virágzott az élet.
A kivájt „hegyfal" meredek, alatta zsebkendőnyi tavacska vízét fodrozza a márciusi szél. A megbarnult, megsárgult tavalyi nád között kacag a szellő, a fény pedig most pont úgy esik, hogy a nádbuzogányok köré glóriát rajzol a Nap. Elkezdem színezni a tájat, hogy majd egy hónap múlva, amikor minden kizöldül, milyen lenyűgöző lehet. Barna és nádi varangyok rebbennek meg ahogy a csillogó víz partjára lépek. Álom. Megfordulok. Amit látok, már Kárpátalja. A kaszonyi fürdő mögött a Kárpátok vigyázzák a medencét. Olyan békés, nyugodt minden, hogy az ember szinte hinni sem akarja, néhány száz kilométerre, az ember most is embernek farkasa… A tó mögött féleresz, kisház, szalonnasütőhely. A parázsból látszik, más is ismeri ezt a kis darab csodát. A Hortobágyi Nemzeti Park nagy, színes táblán tájékoztat, hogy vigyázzak erre a helyre. Meg, hogy él itt uhu, fészkel erre a haris, és hogy a riolitlávára rakódott talajon ezüst hársas szurdokerdő alakult ki, a kocsánytalan tölgyek mellett pedig sziklagyep-társulások figyelhetők meg. Azt már máshol olvasom, hogy megél itt a dajkapók, meg a keresztes vipera is. A Kárpátok közelsége érdekes világot alakított ki ott, ahol az Alföld véget ér és síkságot a hegyek váltják fel.
150 hektárnyi csoda ez. Ha Tokaj közelében lenne, vagy ne adj isten a fővároshoz esne közelebb, tele lenne házakkal, meg kirándulókkal… Így egy darab, titkos, titokzatos, elfeledett vidék. Ősrégi, mutatóba maradt szőlőtőkékkel. Nagy csönddel, legendákkal, régi szüretek, csókok, szerelmek emlékével. No meg néhol, sajnos illegális szemétlerakókkal.
Aztán arra gondolok, hogy itt az Isten háta mögött is lehetne ám csöndes, rekreációs paradicsom. Lehetne mesekert, tündérsziget, ha egyszer úgy akarnánk. Ha egyszer erre kanyarogna az autópálya, ha Ukrajna nem arról lenne híres, hogy orosz tankok gurulnak az útjain… Új szőlőtőkékkel, új, „zöld”, reduktív borokkal, beregi vendéglátással, töltött káposztával, szilvalekváros hájas süteménnyel, kelt tésztás kalácsokkal, káposztás paszullyal… Nagy sétákkal, idegenvezetéssel, elektromos biciklizéssel.
Nagymamám a halála előtt azt mondta nekem, hogy figyeljek a szenvedőkre. "- Sem Te, sem mások ne szenvedjenek, fiam..." Sok minden fájhatott mamának, a megműtött combcsontja, a szepszis és a megöregedett test önmaga is. A kegyelem mindig a fájdalom enyhítéséről is szó. Annyi minden tud fájni az emberben; a foga, füle, torka, dereka, lába... Na meg a szíve, a lelke... Annyi minden tud fájni... Az öröm meg olyan rövid, vékony, kevés, sovány, semmitmondó, semmi... Olyan feledhető... Szóval, tudjátok mi a fontos? Hogy ne fájjon, ne legyen nehéz, súlyos, ne legyen fekete, sötét, buta, ne érezzük úgy veszíteni jöttünk a világra. A betűk árnyékából beszélek. Semmi, senki vagyok, a csepp ember, a buta, a szerencsétlen, a vesztes, a hajbókoló, a szervilis... Maga vagyok az állatorvosi ló. Pedig a szívem nem ezt súgja. Van, amiben igenis jó vagyok. Jó vagyok az álmodozásban, a képzelgésben, a füllentésben, a Háryjánoskodásban, mesélésben, az áltatásban, a mesemondásban, a legendagyártásban jó vagyok a kegyes hazugságban... És jó vagyok abban, hogy bevalljam, ez van. Jó vagyok az élet szeretetében....
Az álmos kisvárosi hangulat, a kiugrunk egy csavaros fagyira, meg a nagy parkoló körüli sétálunk egy kicsit után, Tokaj kezd magára találni. Mindenütt építkezéseket, beruházásokat lehet látni. Még a Bethlen Gábor utcai, egykor szebb időket látott, leromlott kúria is gazdára talált. Épp felújítják, közben pedig egyre nagyobb darabok készülnek el a Kopaszt körülölelő bicikliútból is. Számomra továbbra is a legnagyobb meglepetés, hogy a belvárosi "szocreál" szálloda is megfiatalodott és ezzel az új, modern ábrázattal valahogy beleillik a környezetébe. 55 jól felszerelt szoba, mintegy 40 fős személyzet áll majd a legpatinásabb magyar borvidékre érkezők rendelkezésre, áprilistól! A szálloda tulajdonosa magyar, de az üzemeltető a világszerte ismert Mercure (Accor) csoport lesz. Ők lesznek a garancia arra, hogy Tokajban megjelenik a sokcsillagos minőség is. Ne tessék megijedni, ettől lesz még csavaros fagyi, meg lángos is, de valószínűleg az ilyen beruházások további befektetőket vonzanak. Személy szerint, nagyon szurkolok Tokajnak. Szurkolok annak a településnek, ami a vidékünk Szentendréje, amelynek történelme régi időkre nyúlik vissza. Az Orosz-ukrán háború érdekes apropót szolgáltat ahhoz a tényhez, hogy állítólag még Nagy Péter cárnak is volt egy darabka szőlője egykor Tokajban. Én úgy vagyok vele - látva a világ állását -, hogy egy darabka most is lehet az övék, csak úgy egészében a mienk maradjon.
Éljen a magyar szabadság és éljen a haza!
No meg persze in vino veritas és éljen a vinum regnum, rex vinorum!
Mint az őrölt fahéj a tejhabon. Mint a tejszín, ahogy szelíden adja magát a feketének és lesznek eggyé... Mint a fakadni készülő rügy bátor erőlködése. Mint az első fagy nélküli éjszaka kegyelme. Mint a szomszéd kertjében virágzó barack, a miénkben pedig az aranyvessző harsány rikkantása. Ahogy az első gólya, aki a tavalyi fészekre száll és igazgatni kezdi, ahogy az elvermelt békák lassan felszínre ássák magukat, ahogy gyíkok kezdenek napozni, ahogy szirmot bont az első tulipán, úgy költözik beléd az élet, légy akárhol, láttál akárhány tavaszt, ez az édesen búgó zsongás, ez a felszólító mód vezérel. Mint Veronika kendője, két tél között, letörli kínjaink keservét, hiteti velünk, hogy nem múlhat a tavasz, a szerelem, nem múlnak a szirmok, a bennük fogalmazott szent akarás, hogy a szem gyönyörén túl is lesz álmokat valósító jövendő…
Micsoda pazarlás ez! Micsoda mindent fecsérlő könnyelműség, tékozló léhaság. De ki foglalkozik ezzel most, kinek jut eszébe, hogy a tavasz számolatlanul ígér, rendel magának millió színes ruhát, hogy aztán óránként öltsön magára újat és dobja félre a percek alatt meguntat.
Tölts kávét, teát, majszolj valamit és hagyd, hogy a tavasz a szemeden keresztül jusson beléd… Taglózzon le, foglalja le minden sejted, legyen ösvény számára minden idegpályád, hogy nagyokat sóhajtva feledd, lesz még este, amikor a fénytelenség reménytelensége és a metsző hideg ítél szobafogságra…
De hol van már a tavalyi hó? Hol van az öröknek tűnő január gondja? Halál, hol a te hatalmad, a te fullánkod? Amikor épp feltámadunk, amikor harmadnapra minden virág kinyílik…
„Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszűnhetett dobogni szíve –Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die.”
- A férjem harcol a ruszkik ellen. Napokig segítettünk nekik. Volt olyan bajtársa, akit eltaláltak, ott halt meg a szemük előtt. Néhány napig mi is segítettünk nekik. Árkot ástunk, abba húztuk a holttesteket. Volt akinek, a fejét, volt akinek, a kezét lábát lőtték el, elvéreztek… - mondja a fiatal nő pergő nyelvvel a mikrofonba. A tolmács fordít, a nőnek a cigi, nekem a mikrofon remeg meg a kezemben. Három gyerekkel, meg az anyukájával menekültek.
- A férjem ott maradt. Két napja nem tudok róla semmit - csuklik el végül a hangja.
- Én vissza akarok menni! Az én gyönyörű Harkivomat újra kell építeni! – szól hozzám egy szőke hajú, középkorú hölgy és egyből könnyezni kezd. – Harkivank vége! Úgy néz ki a belváros, mint a második világháborúban. Szétlőttek mindent! Újjá kell építeni! – ismételgeti a beregsurányi kastélypark udvarán, kezében a Máltai Szeretetszolgálattól kapott forró feketével. A surányi művelődési ház most szó szerint a béke, a nyugalom szigete a kora tavaszi napsütésben…
A művelődési házban kialakított hálóteremben nyúzott, sokat látott, sokat utazott arcok. A 32 éves Pavel Odesszából érkezett. Három gyerekkel, a feleségével, meg az idős anyósával. Programozó. Már van munkája egy nagy IT cég csapott le rá. Lakást béreltek neki, csak el kell jutni Budapestig, meg besétálni az irodába, ahol tárt karokkal várják.
- Odesszából vonattal indultunk el. A szerelvény úgy jutott át a frontvonalon, hogy lekapcsolták az áramot, és mindenkinek a padlóra kellett feküdnie. A feleségemmel a gyerekek fején tartottuk a kezünket, úgy próbáltuk nyugtatni őket…
Éjjel-nappal ügyelet
A beregsurányi kastély egyik fele a művelődési háznak, a másik pedig a polgármesteri hivatalnak ad helyet. Az egyik nagyobb helyiségből raktár lett. A konyhából meg tábori kantin. A raktárba a felajánlásokat fogadják. Hegyben, halomban minden, bár a szorgos kezek igyekeznek folyamatosan szortírozni, de így is nehéz. Hála istennek, az adományok úgy jönnek, mintha zsinóron húznák őket. Magánszemélyek, civil szerveztek kis- és nagyobb buszai érkeznek, megrakodva, étellel, itallal, ruhával, higiéniai termékekkel. Kampány van, jönnek a politikai szervezetek, meg a politikusok is, most ez sem számít, csak ne jöjjenek üres kézzel! De idetalálnak a németek, olaszok, sőt a franciák, meg a spanyolok is. Jönnek ukrán zászlóval díszített mikrobuszokkal. A spanyoloknak még arra is volt idejük, hogy hófehér pulóverükre ukrán zászlót, meg térképet nyomassanak. Ide adományt, hazafelé menekülőket fuvaroznak.
"Hát ilyen ez az ember!"
Egy időben, egy műszakban mintegy 100-an segítenek. A határról mikrobusszal hozzák a menekülteket. Az önkéntesek azonnal nyitják az ajtót, segítenek kikászálódni a csomagokkal érkezett, elcsigázott embereknek. Tolmács kérdezi őket, kik ők, honnan jöttek, szendvics, forró kávé, tea kerül a sokszor remegő kezekbe, a gyerekeknek csoki, banán. Van miből adni és mindenki kap is. Jó nézni, ahogy előzékenyen húzzák a bőröndjüket, mutatják a melegedőt, van ágy, le lehet hajtani a fejük és intézik a fuvarjuk, a továbbszállításukat. Van aki Pestre tart, mások Csehországba, Németországba, Olaszországba. Mennek rokonokhoz, barátokhoz, ismerősökhöz.
Az egyik mikrobusz volánjánál Herka István, Beregsurány polgármestere mosolyog. Most jól jönnek a Magyar Falu Programból, meg a Daranyái Ignác Tervből nyert kisbuszok. A polgármester napi 4-5 órát alszik, és folyamatosan beáll taxizni.
- Hát ez ilyen ember! – teszi hozzá Ilonka néni, aki közben Gyenes Csaba, a tiszaszigeti plébános vezetésével palacsintát süt a menekülteknek. – Ha vetni kell vet, ha aratni, akkor meg arat, de most sofőrre van szükség, hát sofőrködik.
A konyhában Gál Szilvia, jegyző asszony intézkedik, tüsténkedik. Segít a szendvicsek készítésben, pakol, fogadja a felajánlásokkal érkezett delegációkat.
- A családom nem sokat látott mostanában! – teszi hozzá kedvesen mosolyogva. A kastély mellett nemrég apró piaccsarnok épül, ott most a közeli vadásztársaság tagjai főznek.
- Szarvasgulyást készítünk, gazdagon! – és kavarintanak egyet az üstön. - 130-150 adaggal készülünk, nemcsak a menekülteknek, hanem az önkénteseknek is főzünk, kell a meleg étel, kell az energia.
Amikor a csodás illatú gulyás elkészül, az üstből bográcsokba szedik, aztán megy a leves a Segítségpontra. Egyszer csak csöndes lesz az egyébként folyton morajló „tábor”. A műanyag evőeszközöknek kanalaknak, tányároknak nincs hangja, halk szürcsölések, a kenyeres zacskók recsegése töri meg az étellel áldott perceket.
Annyi regény, novella jut eszembe, annyi történet, ahogy nézem a máltaiakat, az önkénteseket, az önkormányzat munkatársait, akik nem ritkán még családtagjaikat is bevonják a munkába, de itt van a járási hivataltól, meg a kormányhivataltól is, Aki nyelveken beszél most fordít, akinek erős a karja cipel, aki jó szendvicset tud készíteni, az a konyhán kap kötényt, meg kést a kezébe.
"Mi történt a magyarokkal?"
A tévéstábok, fotósok egymásnak adják a stafétát. Mindenkit meglep, hogy a magyarok milyen készségesek, milyen segítőkészek, hogy kicsi és nagy, fiatal és idős, zsidó és ortodox, fehér és színesbőrű ugyanolyan fontos számukra.
- Mi történt a magyarokkal? – kérdezik a polgármestert.
- Ezt hogy érti? - húzza fel a szemöldökét a mokány, kis ember.
- Hát, hogy most segítenek? - provokálná a riporter.
- Több mint ezer éve élünk együtt a szlávokkal. Az Árpádházi királyok szoros kapcsolatokat ápoltak Haliccsal, a Kijevi rusz sem ismeretlen számunkra. Mondhatnánk kis túlzéssal, hogy mi egytől-egyig ismerjük ezeket az embereket. Főleg, akik a Kárpátalján élnek. Sokan naponta jártak ide át hozzánk. Már hogyne segítenénk! Ez most természetes!
Hümmög a svéd, ráncolja homlokát, mit is mondjon, aztán kamera elé áll és elkezdi; "A magyarok minden menekültnek segítenek; egy ország fogott össze, egy ország segít, és nemcsak a kezét nyújtja, hanem a szívét is..."
- Független ország vagyunk! Mi döntjük el, kinek segítünk! Az ukránnak segítünk! Nézze csak meg a nagytermet, csupa nő, meg gyerekek. Van, amék két hónapos! Egy plédbe bugyolálva hozta az anyja. Cipőt ruhát, már mi adtunk nekik! Még a Dinamó Kijev utánpótláscsapata is itt kötött ki nálunk. Kölykök. A Puskás Akadémia hívta meg őket. De egy jó, szalámis, surányi szendvics jut nekik! - mondja egy idősebb férfi és kacsint, végighallgatta az interjút, most aztán felpattant a kistraktorra, amivel a másik, nagyobb raktárba szállítja a nem romlandó ételeket, árukat.
Nagy számok törvénye...
Jönnek a számok is; naponta több száz szendvics készül. Meleg ételből is több száz adagot osztanak szét. A budapesti Tunning Burgeresek 3 nap alatt 1600 hamburgert sütöttek. Gyenes Csaba a Guinness-rekorder pap, 10 nap alatt 9000 ezer palacsintát sütött egy helybéli fészerében. Közben egyfolytában érkeznek a menekültek. Nincs megállás. A néhány száz fős falu most naponta 8-900 ember sorsát intézi, ad nekik enni, inni, ágyat, meleget. A határt pedig 3-5 ezer ukrán lépi át naponta.
Az önkéntesek között egy ismerős arc is feltűnik. Budapesti. Tévézik is, innen is ismerős.
- Mit csinál egy József Attila-díjas írónő Beregsurányban? – toppanok Ugron Zsolna elé a mikrofonnal, aki a máltaiak egyenruhájában, egy mappával a kezében mutatja az utat a most érkezett ukránoknak.
- Második hétvégét töltöm már itt. Sokan tudják, hogy erdélyi származású vagyok. Mi egy szörnyű, embertelen rezsim elől menekültünk annak idején Magyarországra. Ezek az emberek a háború elől menekülnek. Úgy éreztem kötelességem segíteni! – mondja és siet is tovább, hívják.
Minél több időt töltök Surányban, annál inkább érezem, azt, hogy hogy angyalok költöztek belénk. Vagy, hogy az angyalok köztünk járnak. Szorul a torkom, hol a menekülők könnyei, hol a döbbenetes áldozatvállalás miatt. Aztán beülök a céges kocsiba. Késmárki Zoli, operatőr kollégám, éppen könnyezik.
- Mi a baj Zoli? – kérdezem, én bolond azt hittem valami rossz hírt kapott hazulról.
- Tudod… - mondja és elszorul a torka. – Most ment el itt egy kislány és húzott egy gurulós bőröndöt maga után. Na az én lányomnak pont ilyen bőröndje van…
Már ketten könnyezünk. De ki bánja, aminek jönnie kell, az hadd jöjjön…
Nehéz mostanság Nyíregyházán mélyen aludni. Az égbenjárók őriznék az álmunk, de húzzák magukkal a béke ellenszerét, a háború hangját. Az égbenjárók most a színtiszta sötétségében az izgága műszereket bámulják, ideges hüvelykujjak táncolnak botkormányokon és a rádiózörejen túl valaki suttogva mondja: még nincs vége. Nehéz mostanság Nyíregyházán mélyen elaludni, amikor éjjel eltűnnek a helyi hangok, akkor az ég felől, mint távoli vészkürtök hangja, tompán morajlik az ég. A vadászgépek sose vadásznak szerelemre?
Miért nem lettem kőgazdag?
Nézed ahogy jönnek. Van, akin szebb a kabát, de az arca ugyanaz. Kétségbeesett, holtfáradt, riadt, remegő ajkak, sűrűn mozgó szempár. Még a szőke is sötét. A menekültek arca egyetlen fából faragva, a tekintetükben ugyanaz a ballada. Az ószövetségi zsidók arca lehetett ilyen, amikor napokig sivatagban kóboroltak, hullott a gyengébbje, az elsők bátrabban, a közepe, a derékhad imádkozva, de nem volt víz, se egy falat kenyér, csak az egyetlen atomnyi remény, hogy ettől csak jobb jöhet.
Aztán a mannának záhonyi, barabási, lónyai, surányi, meg becsi íze van. A mannának, amt Ilonka néni konyhafőnök, a jegyző asszony, meg önkéntesek kenyérre kennek, kávéba, teába főznek.
Aztán csak nézem, hogy jönnek vonattal, autóval, gyalog. Jönnek és amikor elmennek előttem a távolról jött emberek utazásszaga lengi körbe őket. Emlékszel még milyen, amikor meleg víz folyik a csapból, puha az ágy, frissen vetve és a szerelmed őrzi az álmot? Emlékszel még?
És akkor folyik a könnycsepp és már tudod, elbasztam az életem, mert nem lettem kőgazdag, hogy mindenkit illően fogadjak, nagy házban, nagy, pihe-puha ágyban, színültig rakott hűtővel. Elkúrtam, hogy nem vagyok elég gazdag, mindenkit megvendégelni, mindenkit befogadni, csak egy szerencsétlen félnótás vagyok, aki arra kér benneteket, hogy ha van tehetségetek, módotok, akkor most ne fordítsátok el arcotok…Most legyetek azok, akik lábát Jézus is megmosná…
Kinek van igaza?
Tudod kinek van igaza? Mindig a gyengébbnek, mindig a kicsinek, mindig annak, aki menekül, aki szalad, aki fut, aki az ölében kisdedet, kutyát, macskát menekít. Annak van igaza, aki szalad, akinek muszáj, aki kényszerül, akinek élet és halál között kell választania! Annak van igaza, akinek semmilye, csak az imádsága marad…
Szívemet melengetve
De látom azt is, hogy nagyra nő a magyar! Nagyra nő egy nemzet. Mert most minden számolatlan, mindenki bőkezű és ha így marad majd, közelebb ülhet az Istenhez. Most azt látom, hogy a legkisebbekből is mankó lesz, meg tolmács, fuvaros. Egyébként, Surányban beállhatsz fuvarosnak is. Hozhatsz kisbuszt, aztán elhozhatod az ukrán pajtást a határtól a melegedőig. Nem sok a távolság, valami egyetlen kilométer, de most nagyobb lehetsz bárkinél, ha beállsz. Készíthetsz szendvicset, tolmácsolhatsz, szervezheted a fuvart, telefonálhatsz, éjjel meg nappal. Játszhatsz gyerekekkel, míg az édesanyja elmegy a mosdóba, vagy alszik egy kurta órát, intézhetsz orvost, szállást.
Sátántangó
Állok a kora tavaszi napfényben. Arcomat melengeti. Állok a napfényben. Sokadszor folyik a könnyem. Megjegyzem a 12 éves Szvetlana arcát, aki azt mondta nekem, ha orosz katonákkal találkozna, olyat kiáltana rájuk, hogy ijedtükben hazáig futnának, Putyint meg is verné… A 8 éves tündérszép, angolul folyékonyan beszélő Jázmin arcát, aki egy kék-sárga pillangót rajzolt, hogy majd az hozza a békét… Vagy a gólem, ami rakétát okád?
Könnyek szomorú tengerén túl
Tegnap deszantos katonák kísérték a delegációt. Katonák talpig vasban, modern fegyverekkel, terepszínű ruhában, golyóálló mellényben. Üzenték; vigyázunk rátok! Aztán a lelki szemeim előtt azt láttam, hogy nem futunk, nem menekülünk, hanem elindulunk visszafelé, elindulunk Moszkvába, mint Napóleon és addig megyünk, mi a feldühödött tömeg, amíg egyetlen szobába szorítva számon nem kérhetjük - a tenyérét most is csak dörzsölő-, ördögöt…
A békének ma abált szalonna az íze. Micsoda mondat, csak egy befejezett melléknévi igenév található benne, nyelvtanilag. "Mész a határra, kell az energia!" - neveti édesanyám, amikor a pénteki szabadnapon pakol valamit a "kicsi" fiának. A békének ma abált szalonna az íze. Bár nem a határba megyek, hanem a határra, de ez legfeljebb Lakatos Ilona tanárnőt érdekelte, amikor kihúztam a főnévi névszóragozásról szóló tételt és intett, latinul is soroljam. Szóval nem illatívusz, hanem szublatívusz, de ez most csak szőrszálhasogatás, meg öncélú nyelvészkedés lenne... Nagymamámra gondolok, aki a tengeritörésre mindig készített egy kis abált tokaszalonnát. Aztán hálát adok a Jóistennek, hogy Prokob Jánostól, a mesés, nyírbogáti Agro-Fabulus Kft. tulajdonosától származó tokaszalonnából, édesanyám, az Apagyon tanult módon készített egy kis magyaros csodát. A békének... Bár lenne már, gondolom magamban és miközben a falatot rágom, a Záhonyban látott képek villódznak bennem. Az egyetlen bőrönddel, karjukon apró csecsemőkkel menekülő szőke, kisírt szemű anyuka, a fáradt, turbános indiai, meg nigériai egyetemista, a kárpátaljai cigányasszony arcai keverednek egymással. És látom a fáradhatatlan szeretetszolgálatosokat, önkormányzati munkatársakat és azt a számtalan önkéntest, akik fontosnak tartják most embernek lenni...
Mégsem őket posztolom, hanem a békét. A béke ízét. A békebeli nyugalmat... Édesanyám abált szalonnáját, ami most szigorú felhívás; ne háborút, szalonnát csináljatok! Mert, azzal ki lehet békülni, azzal jól lehet lakni, azzal élni lehet...
