Hibát hibára halmozott. Sodródott. Mindig úgy állt a sorba, mintha rajongó lenne, de utálta a sorokat, a mosdatlan emberek szagát. Kegyosztónak, nagyvonalúnak született, lehetett volna belőle költő és hadvezér, de valahogy belül rettegett, félt, hogy beteljesedik a jóslat és neki kell majd döntést hozni, élet és halál urává válnia. Akkor érezte jól magát, ha tehetségtelen, elvetélt, jégesőben született senkik, niemandok, alkoholisták, kábítószeresek, hajléktalanok között lehetett. Ott megnyugodott, hogy mégsem úgy tékozolta el az életét, ahogy azok. Olyankor felsőbbrendűnek érezte magát és lassabban vert a szíve.

A fizetését egy nagy ládába rakta. Fillérekből élt, magához is fösvény volt és közben a papírbankók egy részét egy párnacihába gyűrte és azon aludt. Ő tudta a legjobban, hogy a pénznek igenis van szaga. A koszos bankókból kipárolgott a sok kézről-közről összeszedett mocsok bűze.

Csak csúnya nőknek udvarolt, csábította őket, de a testiségtől rettegett. Hogy valakit meg lehet csókolni, hogy a szája hozzáér az övéhez, hogy egy nedves nyelves puszit el kell viselnie, vagy feltárul egy vénülő hajléktalan nő, mosdatlan ölé és neki majd öklendeznie kellene, de nem illik. Nem illik a „hercegnőtől” hányni.

Akkor volt igazán önmaga, ha semmit sem csinálva, a lakása ajtaja kettőre zárva egy paplan alatt álmodhatott. És arról merengett, hogy nincs rajta kívül másik ember. Se férfi, de még nő se. Csak ő van, meg a végtelen világ. Meg azt, hogy van egy zsákja, amiben mindig akad konzerv, víz, némi csokoládé.

De az álmok helyett csak a valóság kopogott be nála. A rút valóság, hogy nem képes úrrá lenni az életén, hogy bánt, hogy bántják, hogy eljátssza az esélyeit, hogy nem marad más belőle, csak egy üres, álmok nélküli porhüvely. Nem marad a vágyaiból, reményeiből csak valami gondozatlan, régi, enyészetnek átadott temető. Nem marad más belőle, csak a bántás, a megbántottság, a csalódás, a megszáradt könnyek útja a lányok, nők orcáján. Pedig.