Egyszer távol voltál tőlem. Na nem annyira. De mit számít 10, 50 vagy 100 km. Nem velem aludtál. És akkor felhívtál, hogy elmond, nem szeretsz nélkülem aludni. És én somolyogni kezdtem, lám a horkoláshoz is hozzá lehet szokni, csak egyenletesen kell csinálni, mint egy Kis Polski motorja. Meg azt is, hogy néha éjjel is megküzdök a démonjaimmal. Tudod miért vagyok ilyen furcsa neked? Mert egy másik univerzumból jövök. Még a nyolcvanas években voltam gyerek. Tudod, akkoriban, ha sulidiszkót rendeztek, minden 5-ik nótára jutott egy lassú. A fényeket lekapcsolták és akkor a számodra legkedvesebb lányt fel lehetett kérni. Rexona, FA szappan, meg 8x4, esetleg Impulse illatuk volt, menőnek számított a rikító rózsaszín, a kislibazöld, meg a ciklámen ruci, és a biciklis, bermuda leggings is nagy szó volt. Fehér zoknik pompáztak minden mennyiségben, sokszor frottír anyagból, és ha valaki hajzseléhez jutott, akkor megosztottuk egymással.

Mondom, másik univerzumból jövök. Azt tanították, hogy a lányok angyalok, WC-re csak sírni járnak, és hagymát soha nem esznek, a pörköltet is rózsavízzel főzik, maguknak…

És tudod, most, hogy itt az éjjel arra gondolok, hogy már rég vízszintesbe kerültél, csak én hallgatok popballadákat éjfél után, pedig biciklizni, meg futni is voltam.

Te! Nem is vacsoráztam, csak a hűtőt nyitogattam, aztán a mutatóujjamra mustárt nyomtam és eszembe jutott Louis de Funes, amikor Hitlert parodizálva mondja a filmben; „Mustármag, Herr Müller! Mussstárrrmag!” A krumplifelfújtba mustármag kell… A főnöknek meg inkognitóban kell lennie…

Tudod, ületem egyszer a tenger szélén. Szeptember volt. Ültem és akkor az jutott eszembe, hogy ha Faust lennék, akkor ott, abban a szent minutában sóhajtanék egyet a pillanathoz fordulva; „verweile doch, Du bist so schön”…

De hát ki tud már németül? Ki az akiben lakik még romantika? Ki az, aki képes egy nővel lassúzni szerelmesen, vagy csárdást járni, akár a konyhában, fülig érő szájjal.