A függőség kezdete
A szerelem 2006-ban, Rzeszowban kezdődött. A testvérváros önkormányzata meghívott minket egy puccos, helyi étterembe, ahol természetesen a lengyelek nagy kedvence, a keresztségben zurek névre hallgató leves is az étlapra került. A lengyel vendéglátók kapacitáltak bennünket, bátran kóstoljuk meg! Gazdag, savanykás, gőzölgő csoda érkezett az asztalokra. Mellé többféle, a levesben főtt, de külön tálalt, lengyel kolbász, sonka, húsos szalonna, és keménytojás egy kistányáron. A rozskovásztól, a zur-tól savankás lé, a mesésen kínált "levesbetét" jót tett a Zubrowkától és a lengyel sörtől megfáradt gyomroknak. Nem győztük dicsérni a lengyel gasztronómia addig számunkra ismeretlen csodáját.
Egy szupermarketben vittem is haza „zacskós” változatban. Főztem itthon „valamit” belőle, de igazán csak akkor lettem boldog, amikor felfedeztem, hogy legközelebb Kassán a Med Malinában is kapható zurek, és természetesen a sokat látogatott Zakopanéban is gyakori vendég az éttermek étlapján.
Főpróba otthon
2017-ben aztán épp egy téli kiruccanás során döntöttem el, hogy kerül, amibe kerül, veszek minőségi, üveges rozskovászt, bevásárolok a lengyel kolbászokból, a kielbasa-ból, aztán nekiállok a Bujtoson is megfőzni minden lengyel levesek hercegnőjét.
Így történt ez a hétvégén is. Legutóbb Zakopánéban mindent megvettem, ami egy tisztességes Zurekhez szükséges. Persze már tudtam, hogy magyarként csavarintok én ezen a polák recepten. Már csak azért is, hogy az újragondolás művészetét is gyakoroljam.
Ahogy én gondolom
Így történt, hogy egy szép darab, nyírbátori, édesapám-féle, húsos szalonnát zsírjára sütöttem. A lebarnult disznóságot kiemeltem a pöttyögő zsírtavacskából, majd erre a forró zsiradékra ráborítottam, egy kis újhagymát, fokhagymát, majd apró kockákra vágott petrezselyemgyökeret, sárgarépát, krumplit, egy zsenge zellert és hagytam, hogy a zöldségkockák éle megbarnuljon. Amikor idáig jutottam, akkor felöntöttem egy kis hidegvízzel és puhára főztem a zöldségeket. Elővettem a botturmixot és szép homogénre turmixoltam a zöldségeket. Na persze beledobtam a biztonság kedvéért egy erőleveskockát, mert ugye sose baj, ha az erő velünk van!
Amikor ezt a híg főzelékhez, vagy inkább krémhez hasonlító csodát megkóstoltam, elöntötte a szívem a földi lét boldogsága, hogy én bizony így jutok el a csillagokig, melyek között a zurek örök receptjét is az égre írták a szláv testvérek.
Vagy 2,5 liter vízzel felengedtem, hozzáöntöttem 3 decilitert a felrázott, folyékony rozskovászból és mintegy fél kiló kockázatot vállaló krumplikockával is gazdagítottam a főzetet. Aztán simán nekiálltam sörözni, mert a jóféle edény, a fedő, meg a kerámialap hőjében mindig meg lehet bízni. Amikor a krumpli puhulni kezdett beledobtam a levesbe a Lengyelországban vásárolt kolbászokat, de biztos, ami biztos, az apukám-féle, duduval töltött, magyaros, füstölt kolbászból is került bele egy kevéske, csak az ízé végett.
Ne kísértsd!
Ezen a ponton meg kell állni! Az eredeti recept ugyanis szigorúan paprikamentes, lengyel fehér kolbászt kultiválja, és az egész úgy kezdődik, ahogy nálunk a káposztás paszuly története, hogy egy nagy edényben tedd oda főni a fehér kolbászt, meg a húsos szalonnát, oszt mán’ jó úton haladsz Varsó felé!
De azon is meditáltam, hogy a nyírbátori akácon füstölt kolbász nem sok ételt tud elrontani, ha csak nem somlói galuskáról van szó…
Szóval jöttek a felkarikázott kolbászok, és került a forró lébe morzsolt majoránna. Így aztán puhára főztem a zseniális húsárut.
A kertben egy szép nagy kaspóban házi metélő petrezselymet is nevelgetek, leszaladtam egy csomóért, egy santuku késsel felaprítottam, a nyírbátori anyukám-féle házi tojást keményre főztem, azt is felkarikáztam. A kész levest krumplistól, kolbászostól egy tányérba szedtem és kikandikáló krumpliormok és kolbászszigetek tetejére halmoztam a tojást, meg a friss, apróra metélt, mennyei illatú petrezselymet.
Lengyel seregek a ház előtt!
Na ekkor érkezett meg az ismert Jagelló-ház teljes hadserege a Bujtosi tóhoz, és előkerült egy pajzs is, amire rossz magyarsággal ezt vésték; „a lentyel hadag úly élelmezésvezetőe”. Bár tetszetős volt a felkérés, a levesből a mennyiség végett csak a lengyel királyt tudtam megkínálni, aki ennyivel méltatta a munkám: „tego też nie wiemy lepiej!”, azaz ezt mi sem tudjuk jobban!
Ám az is meglehet, hogy egyáltalán nem jöttek meg a seregek, és igazából csak nem érdemes a gönci barackot lengyel sörrel kísérni...
Éljen az ezeréves lengyel-magyar levesbarátság is!
