Már nem emlékszem ki hozta a kazettát. Makkos Peti? Sipi? Fisli Gyula? Talán nem is számít. Rajongtunk Coppola Keresztapájáért és úgy voltunk vele, hogy akkor már szóljon a klasszikus Gyöngéden ölelj át. De ne magyarul. Szóljon, úgy ahogy Nino Rota elképzelte. Nagyzenekarral. Emlékszem egy késő, forró őszre, ahogy péntek délután, hazaindulás előtt, kinyitjuk a 112 jobb ajtaját és senki nem szól ránk. Igaz, a szint akkor már többnyire hazaköltözött a mindig kurta hétvégére. Csak néhányan maradtunk még. A még mindig fényes októberben, a négyes koli előtt zörögve hullottak a falevelek a földre, a nyitott ablakokon susogva járt a szél, megborzolta a jegyzeteket az íróasztalon és a zene beleköltözött a szívünkbe.

Akkor még nem tudtam, hogy a brucia la terra mit jelent, csak azt tudtam, hogy Korda nem éppen szöveghű fordítása is hozzá tud ehhez a dalhoz tenni.  

„Hószagú szél fújja hajunk, szerelmesen ketten vagyunk…”

És akkor még nem sejtettem, hogy ez a dal majd elkísér engem. Jön velem szerelmek, csalódások idején. Mint egy állandó háttérzene. Mint a szerelem háttérsugárzása, hogy aztán egyszer, egy tenger partján úgy csendüljön fel, ahogy még soha.

Vannak zenék, amelyekről első hallásra tudod, hogy nélkülük nem készülhet él életed filmje. Számomra Morricone, John Barry, Nino Rota, Bach és Bacalov ilyen.

Két éve amikor Maestro Morricone áttette a székhelyét a mennyei lemezkiadóba, akkor olvastam , - talán még Holló Böbe hívta fel rá a figyelmem -, hogy Ennio bácsi megígérte az édesanyja halálos ágyánál, hogy csak szép zenéket fog írni…

Csak szépeket… Akárcsak Nino Rota...

Nem érhet engem semmi rossz, ha átölelsz.

Nem kérek választ mástól, hogyha te felelsz.

Néha úgy érzem, hogy egyetlen feladatunk a világon, hogy megtanuljunk jól szeretni. Semmi más nem számít, csak, hogy képesek legyünk jobban szeretni egy lányt, mint magunkat. Képesek legyünk altruisták lenni, magunkat legalább egyel hátrébb sorolni. Hogy a sok önzés többes száma, erőszakos kivagyisága legyőzetve ott maradjon két vállra fektetve és amikor végeztünk, valami más szubsztancia keletkezzen belőlünk.

Milyen egyszerű leírni; jól szeretni! Csak éppen mindenkinek mást és mást jelent a jó. Fura dolog a szeretet, mert apró perverziók, pici sötét foltokból is épülhet. A szeretet nem feltétlenül hegyi patak, hanem sokszor játszmákból, küzdelmekből, haragból, könnyekből, összecsapásokból keltetett apró, védtelen, mégis ártatlan madárfióka…  

Talán a keresztény terminológia ezért is különböztet meg testi szerelmet, egy ember iránt érzett szerelmet és az emberek iránt érzett végtelen szerelmet…

Ám én onnan indultam, hogy szól a Keresztapa zenéje, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola négyes kolijában. Az első szinten. Egy nyitott ajtó segítségével beölti az emeletet. Október van. Az a kellemes. Narancs fények játszanak a múló lombok között. Hosszú fények ezek. Nem tartanak sokáig. Apró pihék hullanak. Szárazság van. Lebegő porszemek azok. Lebegő porszemek, mint mi magunk. Úszunk a fény felé... A keringő kereng, mint a gondolataink... A világ kerek, ha te jobbra én balra, akkor is találkozni fogunk. Vagy mégsem. Annyi minden történhet. Elfeledheted az arcom, el amit súgtam neked. És mindaz ami volt, csak egy villanás egy apró, semmitmondó zárlat marad... 

És megszólal a Keresztapa trombitája. A dallam kereng a folyosón. És megpihen valahol félúton lélek és szív között. Gyerekek vagyunk. Ifjú felnőttek. Felelőtlenek, balgák, bolondok. De tudjuk, hogy ez a zene most tanít minket. Szeretni. Jól szeretni. Úgy, ahogy még soha!