"Ha uralkodsz, megismered a hatalmat. Ez vakmerő felelőtlenséghez vezethet, fájdalmas túlzásokhoz, továbbá a legszörnyűbb pusztuláshoz - az elvadult élvhajhászáshoz."

"Az ember minden szabadsága elvész, amint felnéz valamilyen abszolút uralkodóra."

"Az óvatosság a középszerűséghez vezető út. Sok ember azt hiszi, hogy a sodrodó, szenvedélytelen középszerűség a legtöbb, amit elérhet."

(Herbert: A Dűne istencsászára)

Két dudás nem fér meg egy csárdában. De ha nincs verseny, akkor mindkettő unatkozni fog. A sajátjában. Mert nem a közönség, nem is a bál, de még csak nem is az este, hanem a küzdelem az ember.

Aki olvasta a Dűne sorozatot tudja, hogy Herbert mindet is tudott a hatalom természetéről. De hatalom-e felül lenni az ágyban? Hatalom-e nők felett ítélkezni, őket megalázni? Persze, hogy nem. De nem is erről kellene beszélni, hanem arról, hogy nem lehet csak azért szeretni valakit, mert erős, mert hatalmas, mert akkor együtt majd dübörgünk, mint az egér az elefánt hátán. Hatalom-e visszaélni a hatalommal? Hatalom-e magamat fényezni, öntömjénezni, talpnyalókkal körülvenni?

Hát lakik-e bennünk még Dávid király? Akinek mit számít az óriás, a Góliát? Hát hol vannak valódi pesti srácok, akik egy szál, rossz dobtárssal nekimentek a rosszarcú, keleti csősznek?

Mitől lettünk ilyen kimértek, ennyire papák, ennyire „reálpisták”?

Csíkos, elől sáfrányos pizsamákban békéről álmodozunk az egérlyukban. Hát azt hisszük, hát tényleg elhisszük, hogy dicstelenül szerzett aranyak fénye majd ránk is ragyog? Hát ilyenek lennénk?

Vagy belátjuk, hogy ennyire vagyunk csak képesek, már nem akarunk semmiért rajongani, semmiért meghalni, csak élni akarunk, töppedten, mint az őszi szőlőszem, csak mi nem akarjunk, hogy bor legyen belőlünk, mi nem akarunk már ott lenni, ahol a bor pezsegve forr, mert mi élni akarunk. Töppedten. A tőkén.

Hát miféle élet lesz, ahol kullogva, gyászruhába, fülünkbe ólmot öntve, nyelvünket szétharapdálva, némán számláljuk a hamut szitáló nappalokat? 

Valóban itt tartunk? Hát ide akarunk eljutni, vagy a Dűnén is túlra, ahol még rakunk egy nagy tüzet és meghívjuk azokat, akik fáznak, vagy csak szalonnáznának?

Mert tudom, hogy nem elég fehér galambot fröccsenteni, mentőautót, szívkatétert lelkesen gyártani, nem elég mézeskalács huszárt árulni, nem elég hirdetni, hogy nálunk van pálmaág és mi építjük Noé bárkáját!

Nem elég Bibliát nyomtatni, forgatni is kell, nem elég templomot renoválni, oda vasárnap járni kell, nem elég Istennel feküdni, vele kelni is kell, „ződhajnalban”, jégesőben, vele menni is kell kiszáradt folyók völgyében! Menni, hinni, remélni.

Nem elég hazudni és lesajnálni, a népet oktatni, felemelni kell! A piszkost, a mocskost, az idegent, a másat!

(szarkazmus) És be kár, hogy nem születtem királynak, császárnak. Nérónak, aki látni akarta, ahogy a lángok falják és színezik Rómát. Be kár, hogy nem születtem parancsra kelő, fekvő, élő katonának, vagy kötöttpályás mozdonyvezetőnek! Kár, hogy nem születtem bolondnak, bénának, értelmi fogyatékosnak, hogy ne tudjam, merre lenne előre!

S aztán kiállok az erkélyre. Bele a nyári éjszakba, denevérek repdesnek köröttem, mint megveszekedett repülőgéppilóták és tudom, nem az egérlyukban leélt, dohos élet, hanem bátraké  a kék ég, hisz abból az egérből lett csak szabad "bőregér", amelyik szárnyakkal mert álmodni.