Ahoj poplacsek! Hányszor, de hányszor hallottam ezt a POP FM nevű szlovák rádióból. Ahoj Slovakia! Ahoj Felvidék. Először Kassán jártam. Láttam a vitézlő fejedelem sírját, majd apám NDK-ás kisvasutat vett nekem az egyik játékboltban. Volt nagy öröm. A határon a szlovák vámos elől dugdostuk az olcsón vett, jó minőségű ruhákat, cipőket. Fafejű palóc volt, szúrós szemével mérte végig a jókedvű társaságot.
Később már a kilencvenes években az egyik butikban ordított velünk egy eladó, mert magyarul mertünk beszélni. A tulajdonos kiküldte cigizni. Ekkor már a pénz beszélt. Persze érzésem szerint nem baj, ha angolul szólalsz meg először Szlovákiában.
A Tátrát már jobban kedvelem, Zdiar-ban a gurálok, nem vérbeli nacionalisták: kedvesen fogadják a magyart. Belőlük is élnek.
Királyhelmecen, Nagykövesden Tőkterebestől délkeletre, meg egy jó darab Magyarországban találhatja magát az ember. Nem gazdag vidék, de minden utca magyarul van kiírva és szlovák szót csak elvétve lehet hallani. Az NYF-en tanuló magyar lányok közül például az egyik legszebb éppen Királyhelmecről érkezett…
Ahoj poplacsek! Be kell vallanom szeretem a felvidéket. Húsvétkor boldogan sétáltam Rozsnyó főterén. Büszkén tekintettem körbe a Betléri kastélyban és meglepődve mosolyodtam el, amikor magyar és szlovák fiatalok közösen mulatoztak Márió zenéjére a Krasznahorkai vár alatt található egyik büfé teraszán.
Mondom szeretem a felvidéket, de ezerszer és ezerszer jut eszembe Kányádi Halottak napja Bécsben című verse…
Kezdem megszokni hogy a kéz
nehezen moccan kézfogásra
elmarad vidám parolája
s a tekintet semmibe néz
még szelídnek indul a szó
de már a mondat enyhén karcos
és sejteti a riadót
mely mindnyájunkra annyi bajt hoz
jó volna kezet rázni ismét
s a vállat átölelni testvér
mielőtt bután el nem esnék
mielőtt bután el nem esnél
Én királyom nagy királyom
ki születtél Kolozsváron
gyertyámat most érted gyújtom
szál virágom néked nyújtom
mennyben s pokolban szószóló
légy érettünk közbenjáró
Fölséges uram kend
hogyha férkőzése
volna közelébe
kérje meg odafent
hogy vetne már véget
a nagy protokollnak
dolgaink romolnak
s bizony hogy avégett
s lenne védelmünkre
hogy ne kéne nyelvünk
féltünkben lenyelnünk
s önnön szégyenünkre
Mindez azért jutott eszembe, mert délután a Jemnét hallgattam, miután Nagymamámtól gurultam hazafelé. És azon gondolkodtam, hogyan lehetne megoldani a kisebbségek gordiuszi csomóját. Tanuljak szlovákul, hogy elmondjam, tisztelem mások érzéseit, de elvárom, hogy az enyémeket is tiszteljék. Nem nézem le sem a románt, sem a szlovákot, sem az ukránt, már csak azért sem, mert senki sem lehet biztos, hogy az ősei között milyen nemzetiségű felmenőkre bukkanhat.
A magyar nemzet közösségén, sőt a Kárpát- medence közösségén belül kívánok kozmopolita lenni. Tanult, őszinte ember, akinek barátja szláv, román és német…
Hogy bárkinek, aki magyarul nem értené szívesen szlovákra, ruszinra, románra fordítsam azt a részt, hogy „szeressük egymást gyerekek”…
Nem tudok okos lenni. Nem tudok vérbeli diplomatává válni, de még csak hideg fejjel sem tudom végighallgatni azt a kortárs, sőt „kortorz” hülyeséget, ami ránk szakadt augusztus 21-én.
Kitiltottak Szlovákiából, sőt nemcsak a szomszédos „baráti” államból, hanem Európából is. Megbélyegeztek, kiforgattak emberi, magyar mivoltomból és egy eltorzult „SS” tiszt, karcolóan süvöltő hangjával, „raus”-t kiáltottak a fejemre.
Másrészt nem történt semmi. Csak megalázták a magyar államm legfőbb közjogi méltóságát. Azaz engem, téged, minket, őt, mindazokat akik magyarnak vallják magukat szerte a nagyvilágon. Sólyom én vagyok, mondhatnám büszkén a szélnek kiáltva.
Mondom nem történt semmi. Szimplán megaláztak, megszégyenítettek, kitiltottak, véreimtől elzártak. Nem történt semmi, csak egyszerűen kitört a háború. A lelkek, a szövetek, a szívdobbanások és jogtiprások háborúja. Ez az igazi háború, amikor már nem számít a közös sors, a közös fátum. Nem számít semmi, csak apró, kicsinyes érdekek, cinkelt magyar kártyák.
Ismét apámnak lett igaza, aki, azóta nem jár a Felvidékre, mióta ott még a levegőben is érzi a magyarellenességet. És lassan végképp lemondhat Erdélyről, Kárpátaljáról, Bácskáról és Bánátról is.
Pedig a magyar élni akar. Élni és álmodni, újabb ezer éven át.
Álmodunk a szeretetről, miközben szívünk sarkába évtizedek óta csak gyűlöletet lapátoltunk. Áhítjuk a megértést, miközben képtelen vagyunk okosan ülni a nagy asztalnál, ahol a vacsora végén talán minket is meghallgatnak. Húzgáljuk a terítőt, kiborítjuk a hófehér damasztra vörösbort és kacagunk. Ez lenne a magyar virtus?
Szeretnénk, ha szeretnének, minket. Minket, magyarokat, Európa rokkantjait.
Mondom, nem tudok okos lenni. Sírok a Szózat alatt és megkönnyezem a himnuszt. Minden évben iszom a Tiszából. Utálom, hogy lenéznek, megvetnek, miközben eredetiben idézem Goethét, Shakespeare-t. Olvastam Voltaire-t és Rousseau-t. Ismerem Erasumust, Schopenhauert, Kantot, Wittgensteint és Heideggert.
Utálom, hogy gyűlölnek, miközben szeretem Andricot, Gogát. Tudom mennyire fontos „nekik ott” Stur, Kollar és Stefanik.
Meggyűrt magyarságomban egyetlen esélyem maradt, a hitem. Keresztény vagyok. Dobáljatok kővel, üssetek bottal és tegyetek rám töviskoszorút, „hadd folyjon ifjúi vér ki szívembűl”, megbocsátok. Nem felejtek, de megbocsátok és imádkozom értetek. Még a kezem is parolára nyújtom. Ha, van bennetek tisztesség fogadjátok el.
Néha közelebb jön hozzánk a szomorúság. Az is meglehet, hogy bekopog az ajtón és nem tudsz neki ellentmondani. Beengeded. Olyan szerencsétlen, olyan elesett. Piszkálja az együttérzésed… Aztán kiderül, rossz vendég, kiforgat az összekuporgatott harmóniából és boldogságból. Agyarat ragaszt az arcodra és tükröt tart eléd; disznó lettél, vicsorgó vaddisznó.
Aztán máskor, mint aki régi érmét lel és addig sikálja, míg újra visszanyeri fényét és csillogását, nem várod, nem is reméled ott terem a boldogság. Én a féltéstől és az anyámtól örökölt állandó lelkiismeret-furdalás miatt nem is igen tudtam magam 20-25 éves koromig igazán elengedni. Talán egy-egy utazáson. Wilhelm Meister kezei között… Addig nem is tudtam önkívületbe nevetni magam. Nem is értettem, hogyan érhet fel öt perc, könnyes, térdcsapkodós nevetés, 45 perc folyamatos mélyalvással.
Szeretem ahogy édesanyám kacag. Gurulva, akár egy tökéletes kerék. Apró dolgokon tud leginkább nevetni.
Szeretem, ahogy nagymám nevet. Ő visszafogottabb. Csupa szeret, az picike asszony…
Most azt remélem, hogy aki ezeket a sorokat olvassa, felidéz magában egy-egy szeretett embert, akinek a nevetése sokat jelent.
Talán, az én nevetésem is fontos valakinek. Ha most mégsem, majd talán az lesz…
A lekonyult fülű nyúl szigetére készülök. Oda, ahol apró vadlovak, teknőcök és fenyőritkaságok élnek. Hol mandolin ringat el, hol fénybe járnak fürödni a csónakok.
Kedves elviszlek oda, hol senki sem ismer, de értem a szót, hol esténként ringató tengerről dalolnak altatót…
Talán lesz egy hangszer, amin megtanulok játszani.Az sem baj, ha a hangszert életnek hívják. Aztán majd úgy játszom rajta, ahogy Monsieur Menzel teszi. Quel bon temps fait il!
És milyen különösen szépek ma a lányok. Kár, hogy csak téblábolok. Várom a még szebb nyarat, a még szebb napsütést. Várom a nagy pillanatot. Elrévedezek a tegnapon. Miközben a felhők egyre gyorsabban szállnak az égen és elröpítik a gyermekkorom. Ráncokat dobálnak régi lányokra és meggörbítik az egykori legények hátát. Nagy nyár van, nekem mégis egyre deresebb a fejem. Egykor csak attól lett világosabb a hajam, mert annyi időt töltöttem a nyírbátori strandon, hogy szinte kiszőkültem… Ma az ősz hajszálaktól…
Hogy szerettem azokat a nyarakat. A recsegő hangszórót és palacsintás illatát. Az átforrósodott betonkockák égették a pucér talpam és loholtam apa mellett, aki mindig talált valakit akivel eldiskurált.
Később már a barátokkal mentem, biciklivel, kismotorral, kocsival. Ahogy telt az idő, egyre inkább a belső égésű motorokra hagyatkoztunk. A szívünk éppúgy dohogott, mint a motor, mondom belső égésű volt az is. Néztük a lányokat, ahogy a naptól karamellizálódott bőrükön, hol villámgyorsan, hol elmélázva csorogtak a vízcseppek és átnedvesedett tincseiket igazgatták. Hidegmedence illatú, forróvérű lányok.
Apám egy hős. Magam előtt látom, ahogy Korfun feszít a chopperén és udvarolgat az angol lányoknak. Akik széles wimbledoni mosollyal mondják; look Steve!!!
Mindez azért jutott eszembe, mert vár a lekonyult fülű nyúl szigete és ahelyett, hogy pakolnék régi lányokon jártatom az eszem, régi nyarakan és régi vágyakon.
Fáj, ahogy az árboc csikorog a feje felett. A lelkiismeret-furdalás, rühek a bőre alatt. Mint megtetvesedett otthontalan vakarja patyolat fejbőrét. Ül az árboc alatt, nézi a távolt, a mozdulatlan tengeren mintha Calypso jönne felé… Arany hajával könnyű szél cicáz… Megoldja tunikája övét… Messzire röppen a ruha, és énekel; méz. Torka szomjas, ínye húst kíván…
Kulacsából vizet löttyint a tenyerébe, tarkójához ér… Ekkor porcelánkezek érintik a vállát és rozmaring illatú, barna hajtincsek cirógatják kicserepesedett ajkait… Nauszikaa…
Sóhajt, az árboc recseg, a tenger mozdulatlan, a nap mit sem törődik, hogy ott lent egy testből egyre gyorsabban párolog az élet…
Mindig más tengerre kívántam, mindig más szigetre. Hol otthont találtam, csak romboltam, hol gyermeket nemzettem volna, kinevettem a hűséget, gúnyoltam apákat és anyákat. Mindig más nőt akartam ölelni, mindig más csókja égetett. Hol kenyérrel kínáltak, húst akartam, hol ülni lehetett, feküdni vágytam. Hol egyet adtak, 10-re alkudtam. Mi megvolt kifolyt a kezem közül, mert csak azt dicsértem, mi akkor nem lehetett enyém… Most itt ülök, fejem felett szúrágta, nyikorgó vitorlával. Egyedül egy bolond hajó fedélzetén. Mögöttem szigetek, hová nincs visszaút… Előttem sötét fellegek, vihar… És azon túl, talán remény…
Dicsérd magad, holnap úgysem emlékeznek rá, ki dicsért…
Ismét jön a kérdés, mint valami őrületbe kergető lelkiismeret furdalás; ki vagyok én? A nyírbátori kislegény, aki a sorompón túlról indult, hogy megtalálja a világot, ahol igazán otthon érzi majd magát. Csupa „nemtudom”, „nemértem” a lelkem. Mint rikító rézpetúniák, gömböc begóniák, liánként csüngő futómályvák… vajon ki elől fut a mályva, kinek trombitál a petúnia, kinek szép a földgömb-begónia?
A génekből feltörő ősi ösztön csodákra képes…
Süket az univerzum. Süket mint Ő… Ő, akinek régóta kimondhatatlan a neve. Terra incognita. Akinek mindent szabad és mindent megtilthat. Aki szájzárat rakhat az ajkaimra, aki átszúrhatja a nyelvem, akinek árnyéka régóta beleégett a szívembe…
Papnak lenni volna jó… Papnak, akinek munka az isten… Kötelező feladat Jézus. Nem így hébe-hóba katolikus, mint én. Nem így hébe-hóba rogyni térdre és könyörögni, mint én teszem… Nem így nagy ritkán ülni a képzeletbeli zongorához és érni az elefántcsonthoz. Nem így néha-néha énekelni, nézni az ég felé…
Írónak volna jó, nagy írónak, aki úgy szövi a mesét, mint szorgos kéz életünk fonalát…
Tavak mélyén, mocsarak közepén, a tenger alján, az óceán legmélyebb gyomrában, barlangok végén, honnan nincs visszaút, ott van megírva mi lesz a holnapom. Ott lesz megírva, mikor látom csipkézett partjaid Kefalónia… Mennék, mennék haza, hív az otthon, a kék fehér zászlók, a sós hullámok… Hívnak a kabócák, a szikkadt olajbogyók… Hívnak a gének, a távoli rokonok… Hív az íz, a fény, a nedves sziklák…
Vers lettem, csodaszarvas fiú, vadász és vad… Nemes… Kifinomult… Marhaság... Könnycseppek rezegnek a szemem sarkában… Folyik valami a szívemből, meglehet vér. Leterített az ódon szerelem és már régóta rokkant vagyok…
Buczó Balázs egyik reggel megmutatta a Balkán Fanatik friss muzsikáját, a Ha te tudnád című nótát… Itten megtekinthető… A hallgassuk meg még 10-szer kategória… Ellenben én mégsem ezt tartom csúcsnak, hanem az eredetijét… Herczku Ágival és a Nikola Parovékkal… Még a szövegét is idevésem, megéri végigolvasni… Istenem, hányszor érez ilyet az ember életében… Önreflexiók… Olyan ez, mikor lábat amputálnak és a pácines arról számol be, viszket a nem létező lábfeje… Nesze neked vakard a megrágott, szuvas, odvas szíved… Az a jó ebben, hogy nemcsak nekem fáj…
Ha te tudnád, amit én. Ha te tudnád, amit én.
Ha te tudnád, amit én. Ha te tudnád, amit én,
ki babája vagyok én.
Ha te tudnád, amit én, te is sírnál, nem csak én.
Mert te is sírnál, nem csak én, keservesebben, mint én.
Egyik utcán kikerüllek, a másikon megölellek.
Egyik utcán kikerüllek, a másikon megölellek.
Mert kit a szerelem körülfog, nem kell annak semmi dolog.
Kit a szerelem körülfog, nem kell annak semmi dolog.
Magas hegyről foly a víz, magas hegyről foly a víz.
Magas hegyről foly a víz, magas hegyről foly a víz,
rózsám bennem már ne bízz.
Ha bízol is, mind hiába, mert szívemtől el vagy zárva.
Ha bízol is, mind hiába, mert szívemtől el vagy zárva.
Úgy el vagy szívemtől zárva, úgy el vagy szívemtől zárva.
Úgy el vagy szívemtől zárva, úgy el vagy szívemtől zárva,
mint szép gúnya a ládába.
A szép gúnya szellő nélkül, s az én szívem tied nélkül.
A szép gúnya szellő nélkül, s az én szívem tied nélkül.
Megyek az autóval. Vezetek. Mondja az aszfalt monoton mondókáját. Arcomon táncol a napfény. Lehúzom az ablakot. Kiteszem a kezem, mint gyerekkoromban repülőset játszom. Ha vízszintesen tartom karom, akkor könnyen fúrja a kézrepülő magát a végtelenbe, ha ellenben a tenyerem mutatom, akkor hirtelen ki akarja tépni a karom…
Beérek az egyik faluba… Nézem a hőségtől nyöszörgő házakat, embereket. Csak a virágok dalolnak, csak a fák hajladoznak, a hosszú egyenes végén pedig már párolog, elpárolog az út… Megremeg és vége lesz… Lassítok.
A házakat bámulom. Az ereszek alatt csúnya „nyilon-csíkok” lengedeznek. Borzasztóak. Hamar rádöbbenek a fecskék ellen biggyesztették ki. Elszomorodom. Kinek ártottak a fecskék?
Amikor még kölyökkutya voltam, Apagyon dicsőségnek számított, ha egy fecskepár úgy döntött, az egyik ház ereszét választja otthonának. Dicsőség volt és öröm, mert azon a portán kevesebb volt a légy és egyéb rovar. Boldogság volt, mert csivitelésük a legszebb nóták közé tartozott. Nagyiéknál egy pár a kamrában lakott egy pedig a tehénólban. Szerettük őket. Amikor a Kállói út villanydrótján csapatosan összegyűltek, tudtam rövidesen vége nyárnak és kezdődik az iskola. Jövőre majd újra jönnek. Fészket raknak, fiókát nevelnek, velünk együtt élnek áprilistól, szeptemberig… Meg tudtam, jövőre újra lesz nyár, fürdés, vakáció, mert hozzák magukkal a fecskék…
Most szomorú vagyok… Alig látok fecskét, zizegő csúnya nyiloncsíkokat annál többet… Jövőre nem is lesz nyár?
1985-ben lettem végérvényesen a Popkultúra állampolgára. Tudom, hogy ide kellene applikálni néhány fontosabb, korábbi mérföldkövet is. A Dolly- Roll Vakáció című albumát. A Neotontól a Pago - Pago lemezt vagy éppen Szikora Robi csikidam világát. Sőt nem szabad megfeledkezni Komár Laci bácsi Halványkék szeméről sem… A pop-kulturális integrációm, a pop világától való függőségem és minden olyan kompetenciám, amely a 80-as évek girbe-gurba bombasztikusan individualizált, de távolabbról nézve nagyon is uniformizált világában elkormányzott, egy jól körülírható, meghatározható ajándékozási aktushoz köthető.
A kedvenc unokatesóm, Németh Andrea, leánykori nevén B. Andrea, mielőtt végképp az NSZK-ba költözött, a halb deutsch, halb ungarisch férjéhez, eljött hozzánk és otthagyott egy fantasztikus passzportot a pop, akkor misztikusnak tűnő, homályos, távoli világába. Mit tudtam én akkor, hogy az „apa szobájában” található űrkorszakot idéző, narancssárga forgószék épp annyira a popkultúra része, mint a kék- fehér mettlachi a fürdőszobában, vagy éppen a bakelitből dizájnolt NDK hajszárító.
Az ajándék nem volt más, mint Jacko életművének egyik fontos állomása, a USA for Africa album. Gyengébbek kedvéért a We are the world…
Side one
USA for Africa - "We Are the World" (Michael Jackson, Lionel Richie) – 7:02
Steve Perry - "If Only for the Moment, Girl" (Randy Goodrum, Steve Perry) – 3:44
The Pointer Sisters - "Just a Little Closer" (Robbie Nevil, M. Mueller) – 3:53
Bruce Springsteen & The E Street Band - "Trapped" (Jimmy Cliff) – 5:11
Side two
Northern Lights - "Tears Are Not Enough" (David Foster, Bryan Adams, Jim Vallance) – 4:21
Prince and the Revolution - "4 the Tears in Your Eyes" (Prince) – 2:45
Chicago - "Good for Nothing" (Richard Marx, Robert Lamm, David Foster) – 3:35
Tina Turner - "Total Control" (M. Davis, J. Jourard) – 3:38
Kenny Rogers - "A Little More Love" (T. Schuyler, F. Knobloch) – 2:54
Huey Lewis and the News - "Trouble in Paradise" (Huey Lewis, J. Colla) – 4:34
Nem lettem egyből rajongó. Nem lettem fanatikus. A nagy slágert persze sokszor meghallgattam. A többi előadó azonban ismeretlen volt, nem nagyon tudtam hová tenni őket. Aztán alattomosan jött a popvírus. Rockba burkolódzott. Mert az albumról a PIÁLAFÖLD mellett Springsteen Trapped-ja és a rocknagyi előadásában a Total Control tetszett a legjobban. Aztán idővel Anditól kaptam egy Bad albumot. Ő állította, hogy a Thriller sokkal jobb volt, nekem mégis ez lett az egyik non plus ultra. Sercegett a bakelit és megbabonázva hallgattam a Zenét. A Dirty Diana és a Smooth Criminal volt a kedvencem.
1989-ben Stendhal mellett, ahol az Elba vize már szépen lelassul, a 30 méteres fenyők alatt egy kellemes úttörőtáborban nyaralhattam. Vittük a Változás Szelét, nem álltunk vigyázba, amikor félárbocra eresztették a magyar zászlót Kádár halála miatt. Köpködtük a baráti és szovjet gyerekeket és a zuhanyzóban együtt fikáztuk az NDK-ás fiatalokkal a szocializmust. Láttuk a „Falat” és szörnyülködve fogtuk fel életünkben először, mit is jelent a hidegháború, a kettészelt Európa… Csak egy Natasa nevű szovjet úttörőlányka enyhítette a kapitalizmus vírusától lázas testünket. Szőke hajában a piros masni mágnesként vonzott bennünket, elvarázsolt erősen pirosítózott tizenéves, formás pofija és a blúza alatt ringatózó, mellétartót még hírből sem ismerő fantasztikusan hatalmas keble. Érte még a gyalázott szovjet részlegbe is bemerészkedtünk, és gyatra nyelvtudásunkat előszedve igyekeztünk a közelébe férkőzni. Miután két szovjet úttörőpajtást csúnyán megvertünk, egy borzasztó tanárnő állta az utunkat, aki negédesen kérdezte meg, mi a fenét keresünk náluk. Mi elmondtuk, honnan jöttünk és hol lakunk, ez még ment is, de a végén már csak Natasa nevét tudtuk ismételgetni. A tanárnő mintha megsejtette volna a gyermeki kíváncsiságon túlmutató éppen bimbózó vágyainkat, bezárt maga mögött az ajtót és csak annyit mondott:
És ezzel kiutasított bennünket az épületből. Szóval ordítottuk a Dirty Dianát és a Smooth Criminalt, vonaglottunk a folyosón és fogdostuk a pöcörőnket, ahogy azt a Jacko klippekből láttuk. Vagányak voltunk. Talán ennek köszönhetjük, hogy Natasa helyett két csodálatos, 17 éves, mindenre képes NDK-ás lány vett minket kezelésbe. Itt és most is hálás vagyok Szonjának és Anjának, akik mélyreható szexuálpszichológiai ismereteket adtak át ingyen, bérmentve csupa élvezettel számunkra… Micsoda éjszakák voltak. Csókolózás, tapizás és megannyi gyönyör és kedvesség, melyről szólnom most illetlenség lenne… Csak Balassi tudott volna erről mesélni, midőn az Bécsi Zsuzsanna és kedves kikapós barátnője hasonló módon vezette be őt és barátját a gyönyörök kapuján.
És üvöltöttük a Dirty Dianát… Dianás cukorka nélkül, valahol Stendhal mellett… Az irodalmárok kedvéért mondom erről a városról kölcsönözte Henry Beyle a Vörös és fekete szerzője a nevét…
Aztán a Dirty Diana jutott eszembe akkor is, amikor Barna Gyuri bácsi megsejtve az éjjeli pajzánkodást, ránk verte az ajtót. Másnap a sárga földig lehordott bennünket. Álltunk a szobájában és a lelki terrorizmus minden eszközével igyekezett minket megalázni… A fejemben Jacko üvöltött és az idegeken végigszaladt a gitárszóló és a sziréna hangja… Come on!
A pucátokat a földbe kellene dugni! – ordította a tanár, aki félárbocra eresztette a magyar zászlót… Kádár halála miatt… Smooth criminal…
Aztán egyszer csak eljött hozzám a Liberian girl és minden megváltozott.
You came and you changed
My world
A love so brand new
Liberian girl . . .
You came and you changed
Me girl
A feeling so true
A 90-es években Jacko már mindennapos vendég volt, hol magnóban, hol lemezjátszón aztán a History idején már a CD formában is… ha nem szólt, hiányzott. Ha valahol nem hallottam, fura hiányérzetem támadt… King of the Pop… Tudom, csak egy nagy gyerek volt, akinek nem is volt gyerekkora. Mindegy… Azt hiszem egy újabb csodával lettünk szegényebbek, de egy újabb, színezhető, mesélhető legendával gazdagabbak.
Talán megérjük, hogy Pop-szentté avatják.. Nugodj békében, Királyom…
Nyúlós, ragacsos este lett. Túl paradigmán és szónoklaton. Nem, másképp mondom: egyszer volt, hol nem volt, még a portfólión és a bolognai folyamaton is túl. Sűrített ez a paradicsom... Tíz évvel ezelőtt még a múlt században, a Sóstói úton, a 112/b-ben éjjel égett a pilács és szólt a Hooligans-től az Én paradicsom. Egy szépreményű srác, szakdolgozatot körmölt és széles mosollyal várta az államvizsgát.
1999-ben szétesett a világ. Lett diplomám és lakásom, de elveszítettem a gyermekkorom. Hiába hívtak haza Bátorba nem mentem, maradtam a semmi ágán. És akkor hirtelen fontos lett, az addig csak lenézett pénz. Hirtelen fontos lett, az addig csak hetykén kinevetett siker. Ott állt az arcával a nagy ZPZs, magyar-német szakos „töröld ki a sehajod vele” oklevéllel és szenvedett. Kereste a helyét, kereste a helyet, ahol rászakad a nagy lóvé, a megbecsülés, ismertség és reputáció.
Fárasztó németórák, unalmas délutánok… Másfél évig nem is léteztem. Volt ott pedig próbálkozás. Iskolaszövetkezet megyei vezetője, sofőrködés és cigibiznisz Ausztriában, aztán tanárkodás Pazonyban. Néhány hónap múlva pedig főállás a tv-ben két tízezressel többért mint az iskolai kereset. Ebben az évben kezdtem el az államigazgatásit. 2000 a kerek esztendő. Micsoda év. Micsoda éjszakák. Csak gondoltunk egyet és a régi banda leugrott a Velencei tó mellé. Sipiék hétvégi házába. Szinte egész éjjel hajtottuk a Toyotát. Aki nem vezetett, ivott. Még csak Füzesabonyig volt pálya. Át Pesten és Fehérváron üvöltöttünk a lehúzott ablakokból. Töki, Petke, Sipi, Maris, Gyula… Egy evvél korábban még együtt fürödtünk a Tiszában. Államvizsga előtt. Borozás 3 pincében, aztán mámoros úszkálás a Tiszában. Pucéran a híd alatt. Az autók dudáltak, a tisztes asszonyok, csíkos szatyrokkal a kezükben csóválták a fejük.
Sipivel átúsztuk a Tiszát. A túlparton kiszálltunk a vízből, a nagy parkolónál. Szemérmetlenül, pucéran. Az alkohol hajtott bennünket. Alig bírtunk úszni a nagy sodrásban. Kérdeztem Sipitől;
-Pöcörő, bírod még?
-Nem leszek én Fókusz áldozat! – fröcskölte, mert a szája alig látszott ki a vízből. Irgalmatlanul nevettünk. A víz barátságosan ölelt minket, vigyázott ránk.
Ez jutott eszembe, amikor ma beléptem a Nyíregyházi Főiskola 354-es tantermébe, hogy megvédjem a portfólióm. Ez járt a fejemben. Master tanár lettem. Na puff neki… A doktorandusz, az talán… Az lenne valami… Még alszom rá egyet… De máris tudom, mi lesz a válasz…
ui: a ma esti műsorra nem vagyok büszke... Tegnap éjjel mégsem a Shamrock-ban kellett volna készülnöm, éjjel egyig...-))) Na de a lajosmizseiek legyen büszkék a Gusto nevű pálinkafőzdére...
1989. június 16-án 12 és fél évesen otthon a csíkos ülőgarnitúrán néztem végig Nagy Imre és társai (Gimes Miklós (1917-58), Maléter Pál (1917-58), Szilágyi József (1917-58) és Losonczy Géza (1917-57) újratemetését. Takács Péter ma azt mondta nekem: fiatal barátom nem volt ott semmilyen újratemetés. Az volt "a temetés" , az első, ott 89-ben, mert az első alkalomkor csak elkaparták őket. Ha arra gondolok, hogy az ártatlanul kivégzett, mártírhalált halt Nagy Imre 3 évig arccal lefelé, összedrótozott kátránypapírba feküdt a börtön sétálóudvarán és csak 1961-ben szállították át az Új Köztemető 301-es parcellájába, megborzongok. A bicska kinyílik a zsebembe és azt kérdezem: hát hol volt az igazság. Sőt az kérdezem, hol van most az igazság? Hol lesz holnap?
Azt kérdezem, hol van az a nemzet, amely kigyógyulva egy komoly gerincsérvből, némi fizikoterápiával, de önakaratából állt talpra? Hol van ez a nemzet? Hol van az az ország, amely képes volt magára vonni a világ figyelmét?Hol van az az ország, amely Barcelonában, a rendszerváltás után alig két évvel, 1992-ben 11 arannyal a legjobb 10 között 8. helyen végezett a ranglistán? Hol vannak az álmok és vágyak? Hol vannak a bátrak, a merészek? Hol vannak a hősök és a lovagok?
Hol vagyok én? Fulladozom ebben az álmos, édeskésen szúrós pisiszagú multikultiban. Kínai kaját eszem és a kedvenc regényeim letöltöm az internetről. Le se szakad a fülemről a mobiltelefon, nem tudok autó nélkül élni. Egyperces híreket gyártok, ejszével. A csendhez lopom az időt, rohanok, hízok és fogyókúrázom, mint a yo-yo. Bolond menetelés lett az életünk. Van hitelem, szép lakásom, vannak nyomasztó álmaim és bőrszíjas kronográfom… Van 3 állandóan zavaró mobilom, garázsom és féltett állásom. Hidromasszázs kádban fürdöm, mégis piszkosnak érzem magam.
Még mindig az kérdezem, hol vagyok én, ki vagyok én? Hol van az a fiú, aki levelet ír Ladik Katalinnak az ÉS-be, és aki magán kívül olvassa saját sorait az újság hasábjain. Ki vagyok én? 32 évesen? A krisztusi keresztút táján.
Hétvégén Dombrádon jártam. Madárdalárda ébresztett. Nem is kívántam haza. Maradni ott a zöldben, átváltozni. Metamorfosis Domradiana. Rajta csodafiú-szarvas! Rajta! Ha szőr hát legyen szőr, ha szarv, hát legyen szarv. Átváltozni és neki az erdőnek, neki a világnak. Bujdosni, ősszel bőgni és áfonyadzsem mellett végezni egy ezüsttálon. Inkább legyek büszke étek, mint senyvedő hamu és értéktelen por.
Kelj fel és járj! Emlékezz! Volt olyan telefon, amitől hirtelen fordult a világ! Volt olyan mondat, amitől szebbé vált a fagyott pusztaság. Emlékezz, volt könnycsepp, ami elmosta bűnöket, elmosott mindent és volt olyan erőfeszítés, amely látványos eredményt hozott. Emlékezz milyen csúnya hernyóból lesznek a Vanessa-lepkék…
Csak egy gitár szól bennem. Lassú szomorú bossanova, egy álmos akkord. I
tt a nyár, a legnagyobb úr. Itt a nyár, a te nyarad…
Torkomig ömlik néha az életvágy…
Adj uram enni… Még most is kér a néped…
ui: a csíkos ülőgarnitúrát állítólag a szegedi börtön lakói gyártották...
ui2: ezen a csíkos garnitúrán készült Kodácsi nagyapámról egy fotó, az utolsók közül...
