Néha közelebb jön hozzánk a szomorúság. Az is meglehet, hogy bekopog az ajtón és nem tudsz neki ellentmondani. Beengeded. Olyan szerencsétlen, olyan elesett. Piszkálja az együttérzésed… Aztán kiderül, rossz vendég, kiforgat az összekuporgatott harmóniából és boldogságból. Agyarat ragaszt az arcodra és tükröt tart eléd; disznó lettél, vicsorgó vaddisznó.
Aztán máskor, mint aki régi érmét lel és addig sikálja, míg újra visszanyeri fényét és csillogását, nem várod, nem is reméled ott terem a boldogság. Én a féltéstől és az anyámtól örökölt állandó lelkiismeret-furdalás miatt nem is igen tudtam magam 20-25 éves koromig igazán elengedni. Talán egy-egy utazáson. Wilhelm Meister kezei között… Addig nem is tudtam önkívületbe nevetni magam. Nem is értettem, hogyan érhet fel öt perc, könnyes, térdcsapkodós nevetés, 45 perc folyamatos mélyalvással.
Szeretem ahogy édesanyám kacag. Gurulva, akár egy tökéletes kerék. Apró dolgokon tud leginkább nevetni.
Szeretem, ahogy nagymám nevet. Ő visszafogottabb. Csupa szeret, az picike asszony…
Most azt remélem, hogy aki ezeket a sorokat olvassa, felidéz magában egy-egy szeretett embert, akinek a nevetése sokat jelent.
Talán, az én nevetésem is fontos valakinek. Ha most mégsem, majd talán az lesz…
A lekonyult fülű nyúl szigetére készülök. Oda, ahol apró vadlovak, teknőcök és fenyőritkaságok élnek. Hol mandolin ringat el, hol fénybe járnak fürödni a csónakok.
Kedves elviszlek oda, hol senki sem ismer, de értem a szót, hol esténként ringató tengerről dalolnak altatót…
Talán lesz egy hangszer, amin megtanulok játszani.Az sem baj, ha a hangszert életnek hívják. Aztán majd úgy játszom rajta, ahogy Monsieur Menzel teszi. Quel bon temps fait il!
És milyen különösen szépek ma a lányok. Kár, hogy csak téblábolok. Várom a még szebb nyarat, a még szebb napsütést. Várom a nagy pillanatot. Elrévedezek a tegnapon. Miközben a felhők egyre gyorsabban szállnak az égen és elröpítik a gyermekkorom. Ráncokat dobálnak régi lányokra és meggörbítik az egykori legények hátát. Nagy nyár van, nekem mégis egyre deresebb a fejem. Egykor csak attól lett világosabb a hajam, mert annyi időt töltöttem a nyírbátori strandon, hogy szinte kiszőkültem… Ma az ősz hajszálaktól…
Hogy szerettem azokat a nyarakat. A recsegő hangszórót és palacsintás illatát. Az átforrósodott betonkockák égették a pucér talpam és loholtam apa mellett, aki mindig talált valakit akivel eldiskurált.
Később már a barátokkal mentem, biciklivel, kismotorral, kocsival. Ahogy telt az idő, egyre inkább a belső égésű motorokra hagyatkoztunk. A szívünk éppúgy dohogott, mint a motor, mondom belső égésű volt az is. Néztük a lányokat, ahogy a naptól karamellizálódott bőrükön, hol villámgyorsan, hol elmélázva csorogtak a vízcseppek és átnedvesedett tincseiket igazgatták. Hidegmedence illatú, forróvérű lányok.
Apám egy hős. Magam előtt látom, ahogy Korfun feszít a chopperén és udvarolgat az angol lányoknak. Akik széles wimbledoni mosollyal mondják; look Steve!!!
Mindez azért jutott eszembe, mert vár a lekonyult fülű nyúl szigete és ahelyett, hogy pakolnék régi lányokon jártatom az eszem, régi nyarakan és régi vágyakon.
Fel hát az útra, társaim, siessünk!Folyón, mocsáron át gyerünk előre…
