Fáj, ahogy az árboc csikorog a feje felett. A lelkiismeret-furdalás, rühek a bőre alatt. Mint megtetvesedett otthontalan vakarja patyolat fejbőrét. Ül az árboc alatt, nézi a távolt, a mozdulatlan tengeren mintha Calypso jönne felé… Arany hajával könnyű szél cicáz… Megoldja tunikája övét… Messzire röppen a ruha, és énekel; méz. Torka szomjas, ínye húst kíván…
Kulacsából vizet löttyint a tenyerébe, tarkójához ér… Ekkor porcelánkezek érintik a vállát és rozmaring illatú, barna hajtincsek cirógatják kicserepesedett ajkait… Nauszikaa…
Sóhajt, az árboc recseg, a tenger mozdulatlan, a nap mit sem törődik, hogy ott lent egy testből egyre gyorsabban párolog az élet…
Varázsolj a szívemmel, Kirké! Varázsolj disznóvá, csigává, denevérré! Varázsolj belőlem békát, gilisztát, hernyót!
Mindig más tengerre kívántam, mindig más szigetre. Hol otthont találtam, csak romboltam, hol gyermeket nemzettem volna, kinevettem a hűséget, gúnyoltam apákat és anyákat. Mindig más nőt akartam ölelni, mindig más csókja égetett. Hol kenyérrel kínáltak, húst akartam, hol ülni lehetett, feküdni vágytam. Hol egyet adtak, 10-re alkudtam. Mi megvolt kifolyt a kezem közül, mert csak azt dicsértem, mi akkor nem lehetett enyém… Most itt ülök, fejem felett szúrágta, nyikorgó vitorlával. Egyedül egy bolond hajó fedélzetén. Mögöttem szigetek, hová nincs visszaút… Előttem sötét fellegek, vihar… És azon túl, talán remény…
Kinek lesz a neve Penelopé?
