Nem tudok okos lenni. Nem tudok vérbeli diplomatává válni, de még csak hideg fejjel sem tudom végighallgatni azt a kortárs, sőt „kortorz” hülyeséget, ami ránk szakadt augusztus 21-én.

 Kitiltottak Szlovákiából, sőt nemcsak a szomszédos „baráti” államból, hanem Európából is. Megbélyegeztek, kiforgattak emberi, magyar mivoltomból és egy eltorzult „SS” tiszt, karcolóan süvöltő hangjával, „raus”-t kiáltottak a fejemre.

Másrészt nem történt semmi. Csak megalázták a magyar államm legfőbb közjogi méltóságát. Azaz engem, téged, minket, őt, mindazokat akik magyarnak vallják magukat szerte a nagyvilágon. Sólyom én vagyok, mondhatnám büszkén a szélnek kiáltva.

Mondom nem történt semmi. Szimplán megaláztak, megszégyenítettek, kitiltottak, véreimtől elzártak. Nem történt semmi, csak egyszerűen kitört a háború. A lelkek, a szövetek, a szívdobbanások és jogtiprások háborúja. Ez az igazi háború, amikor már nem számít a közös sors, a közös fátum. Nem számít semmi, csak apró, kicsinyes érdekek, cinkelt magyar kártyák.

Ismét apámnak lett igaza, aki, azóta nem jár a Felvidékre, mióta ott még a levegőben is érzi a magyarellenességet. És lassan végképp lemondhat Erdélyről, Kárpátaljáról, Bácskáról és Bánátról is.

Pedig a magyar élni akar. Élni és álmodni, újabb ezer éven át.

Álmodunk a szeretetről, miközben szívünk sarkába évtizedek óta csak gyűlöletet lapátoltunk. Áhítjuk a megértést, miközben képtelen vagyunk okosan ülni a nagy asztalnál, ahol a vacsora végén talán minket is meghallgatnak. Húzgáljuk a terítőt, kiborítjuk a hófehér damasztra vörösbort és kacagunk. Ez lenne a magyar virtus?

Szeretnénk, ha szeretnének, minket. Minket, magyarokat, Európa rokkantjait.

Mondom, nem tudok okos lenni. Sírok a Szózat alatt és megkönnyezem a himnuszt. Minden évben iszom a Tiszából. Utálom, hogy lenéznek, megvetnek, miközben eredetiben idézem Goethét, Shakespeare-t. Olvastam Voltaire-t és Rousseau-t. Ismerem Erasumust, Schopenhauert, Kantot, Wittgensteint és Heideggert.

Utálom, hogy gyűlölnek, miközben szeretem Andricot, Gogát. Tudom mennyire fontos „nekik ott” Stur, Kollar és Stefanik.

Meggyűrt magyarságomban egyetlen esélyem maradt, a hitem. Keresztény vagyok. Dobáljatok kővel, üssetek bottal és tegyetek rám töviskoszorút, „hadd folyjon ifjúi vér ki szívembűl”, megbocsátok. Nem felejtek, de megbocsátok és imádkozom értetek. Még a kezem is parolára nyújtom. Ha, van bennetek tisztesség fogadjátok el.

Isten óvja a Kárpát- medencét!