Ismét jön a kérdés, mint valami őrületbe kergető lelkiismeret furdalás; ki vagyok én? A nyírbátori kislegény, aki a sorompón túlról indult, hogy megtalálja a világot, ahol igazán otthon érzi majd magát. Csupa „nemtudom”, „nemértem” a lelkem. Mint rikító rézpetúniák, gömböc begóniák, liánként csüngő futómályvák… vajon ki elől fut a mályva, kinek trombitál a petúnia, kinek szép a földgömb-begónia?

 

A génekből feltörő ősi ösztön csodákra képes…

 

Süket az univerzum. Süket mint Ő… Ő, akinek régóta kimondhatatlan a neve. Terra incognita. Akinek mindent szabad és mindent megtilthat. Aki szájzárat rakhat az ajkaimra, aki átszúrhatja a nyelvem, akinek árnyéka régóta beleégett a szívembe…

 

Papnak lenni volna jó… Papnak, akinek munka az isten… Kötelező feladat Jézus. Nem így hébe-hóba katolikus, mint én. Nem így hébe-hóba rogyni térdre és könyörögni, mint én teszem… Nem így nagy ritkán ülni a képzeletbeli zongorához és érni az elefántcsonthoz. Nem így néha-néha énekelni, nézni az ég felé…

 

Írónak volna jó, nagy írónak, aki úgy szövi a mesét, mint szorgos kéz életünk fonalát…

 

Tavak mélyén, mocsarak közepén, a tenger alján, az óceán legmélyebb gyomrában, barlangok végén, honnan nincs visszaút, ott van megírva mi lesz a holnapom. Ott lesz megírva, mikor látom csipkézett partjaid Kefalónia… Mennék, mennék haza, hív az otthon, a kék fehér zászlók, a sós hullámok… Hívnak a kabócák, a szikkadt olajbogyók… Hívnak a gének, a távoli rokonok… Hív az íz, a fény, a nedves sziklák…

 

Vers lettem, csodaszarvas fiú, vadász és vad… Nemes… Kifinomult… Marhaság... Könnycseppek rezegnek a szemem sarkában… Folyik valami a szívemből, meglehet vér. Leterített az ódon szerelem és már régóta rokkant vagyok…