Nyúlós, ragacsos este lett. Túl paradigmán és szónoklaton. Nem, másképp mondom: egyszer volt, hol nem volt, még a portfólión és a bolognai folyamaton is túl. Sűrített ez a paradicsom... Tíz évvel ezelőtt még a múlt században, a Sóstói úton, a 112/b-ben éjjel égett a pilács és szólt a Hooligans-től az Én paradicsom. Egy szépreményű srác, szakdolgozatot körmölt és széles mosollyal várta az államvizsgát.
1999-ben szétesett a világ. Lett diplomám és lakásom, de elveszítettem a gyermekkorom. Hiába hívtak haza Bátorba nem mentem, maradtam a semmi ágán. És akkor hirtelen fontos lett, az addig csak lenézett pénz. Hirtelen fontos lett, az addig csak hetykén kinevetett siker. Ott állt az arcával a nagy ZPZs, magyar-német szakos „töröld ki a sehajod vele” oklevéllel és szenvedett. Kereste a helyét, kereste a helyet, ahol rászakad a nagy lóvé, a megbecsülés, ismertség és reputáció.
Fárasztó németórák, unalmas délutánok… Másfél évig nem is léteztem. Volt ott pedig próbálkozás. Iskolaszövetkezet megyei vezetője, sofőrködés és cigibiznisz Ausztriában, aztán tanárkodás Pazonyban. Néhány hónap múlva pedig főállás a tv-ben két tízezressel többért mint az iskolai kereset. Ebben az évben kezdtem el az államigazgatásit. 2000 a kerek esztendő. Micsoda év. Micsoda éjszakák. Csak gondoltunk egyet és a régi banda leugrott a Velencei tó mellé. Sipiék hétvégi házába. Szinte egész éjjel hajtottuk a Toyotát. Aki nem vezetett, ivott. Még csak Füzesabonyig volt pálya. Át Pesten és Fehérváron üvöltöttünk a lehúzott ablakokból. Töki, Petke, Sipi, Maris, Gyula… Egy evvél korábban még együtt fürödtünk a Tiszában. Államvizsga előtt. Borozás 3 pincében, aztán mámoros úszkálás a Tiszában. Pucéran a híd alatt. Az autók dudáltak, a tisztes asszonyok, csíkos szatyrokkal a kezükben csóválták a fejük.
Sipivel átúsztuk a Tiszát. A túlparton kiszálltunk a vízből, a nagy parkolónál. Szemérmetlenül, pucéran. Az alkohol hajtott bennünket. Alig bírtunk úszni a nagy sodrásban. Kérdeztem Sipitől;
- Pöcörő, bírod még?
- Nem leszek én Fókusz áldozat! – fröcskölte, mert a szája alig látszott ki a vízből. Irgalmatlanul nevettünk. A víz barátságosan ölelt minket, vigyázott ránk.
Ez jutott eszembe, amikor ma beléptem a Nyíregyházi Főiskola 354-es tantermébe, hogy megvédjem a portfólióm. Ez járt a fejemben. Master tanár lettem. Na puff neki… A doktorandusz, az talán… Az lenne valami… Még alszom rá egyet… De máris tudom, mi lesz a válasz…
ui: a ma esti műsorra nem vagyok büszke... Tegnap éjjel mégsem a Shamrock-ban kellett volna készülnöm, éjjel egyig...-))) Na de a lajosmizseiek legyen büszkék a Gusto nevű pálinkafőzdére...
