Megyek az autóval. Vezetek. Mondja az aszfalt monoton mondókáját. Arcomon táncol a napfény. Lehúzom az ablakot. Kiteszem a kezem, mint gyerekkoromban repülőset játszom. Ha vízszintesen tartom karom, akkor könnyen fúrja a kézrepülő magát a végtelenbe, ha ellenben a tenyerem mutatom, akkor hirtelen ki akarja tépni a karom…
Beérek az egyik faluba… Nézem a hőségtől nyöszörgő házakat, embereket. Csak a virágok dalolnak, csak a fák hajladoznak, a hosszú egyenes végén pedig már párolog, elpárolog az út… Megremeg és vége lesz… Lassítok.
A házakat bámulom. Az ereszek alatt csúnya „nyilon-csíkok” lengedeznek. Borzasztóak. Hamar rádöbbenek a fecskék ellen biggyesztették ki. Elszomorodom. Kinek ártottak a fecskék?
Amikor még kölyökkutya voltam, Apagyon dicsőségnek számított, ha egy fecskepár úgy döntött, az egyik ház ereszét választja otthonának. Dicsőség volt és öröm, mert azon a portán kevesebb volt a légy és egyéb rovar. Boldogság volt, mert csivitelésük a legszebb nóták közé tartozott. Nagyiéknál egy pár a kamrában lakott egy pedig a tehénólban. Szerettük őket. Amikor a Kállói út villanydrótján csapatosan összegyűltek, tudtam rövidesen vége nyárnak és kezdődik az iskola. Jövőre majd újra jönnek. Fészket raknak, fiókát nevelnek, velünk együtt élnek áprilistól, szeptemberig… Meg tudtam, jövőre újra lesz nyár, fürdés, vakáció, mert hozzák magukkal a fecskék…
Most szomorú vagyok… Alig látok fecskét, zizegő csúnya nyiloncsíkokat annál többet… Jövőre nem is lesz nyár?
