Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Lázas álmok, látomások

2009. december 28. - Cardinalis

 

Az egész elkúrt nemzedék benzint csapol, kaját tálal vagy nyakkendős rabszolgának állt. Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra. A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, nagyon berágunk.
 
(Tyler Durden/ Fight Club)
 
Bioszociális, lelki társam David Finchert holnap, stílusosan meghívom egy feketére a Cafe Noir-ba. Remélem ott lesz. Ahogy szokott. Ő hamarabb érkezik, mert távolabbról jön, én pedig késni fogok, ahogy szoktam. David a legsötétebb főzetet kéri. Én beérem egy kapucsínóval, tejhabbal, egyetlen cukorral. Néhány perc alkotó némaság után, kizárólag udvariasságból megkérdezzük egymástól hogyan telt a „krisztmasz”, családról, időjárásról beszélünk, mint azok a bennfentesek, akik biztosan tudják, ha belevágnak, akkor az egész világot fogják kiforgatni a sarkából. A rendező úrnak aztán beavatott vigyorral megsúgom, néhány perc mister és egy másik gentleman is csatlakozik majd a társaságunkhoz.
 
Yann Arthus-Bertrand stílusosan helikopterrel érkezik. Egy MD 500-as szériával.
 
-          Szöcske az! - mondja nevetve franciás eleganciával, miközben egy konyakkal dúsított kávét rendel a tündérarcú nyíregyházi lányoktól.
 
A Kossuth tér 1. szám alatt találjuk majd ki, hogyan váltsuk meg ezt a nagy, lejárt szavatosságú alapanyagokból főzött, evilági gulyáslevest. Ott a polgármester irodája alatt, fityiszt mutatunk a pénz hatalma előtt behódoló, szánalmas világnak.
 
- Misziőz! Egy halaszlevet tudnék ajánlani! Üljenek be az autómba! Irány Tokaj! Először valami száraz furmint és korhely harcsalé, aztán hajoljunk meg a hat puttony súlya alatt. Prosit, yamas, skol, nazdarovje, csin-csin… Mindegy. A világ álljon a feje tetejére, mert könnyebb lesz úgy megváltani.
 
Aztán vissza már csak három köpönyeg jön. Vissza már csak három szabadkőműves, mesterlegény, haszid zsidó, illuminátus, rózsakeresztes jön. Három megátalkodott, felkent, kitaszított, akik rendet kívánnak tenni Augiász istállójában…
 
Túlmutatok önmagamon, kilépek a zárt számok halmazából. Napfényt hozok, csillagokat vesszőkosárban, sápadt holdat. Visszahozom a régi időjóslást, a kopogó telet, amikor szikrázó napfényben, csizmám alatt recsegő hóval lépkedek a karácsonyi vásárban.
 
Kívánom a rendet, isten országát, kívánom, hogy valaki visszaparancsolja a szétszaladt törvényeket a szent könyvekbe. Kívánom, hogy a hit legyen fontosabb és ne a vakbuzgó ájtatosság, hogy a szeretet átlásson a denevér babonán.
 
Visszafelé már csak három köpönyeg jön. Elhagyva a test esendő börtönét, már csak az Új Felvilágosodás eszméje érkezik. Helyem van ebben a kámzsák szentháromságában, felismertem a jövőt, mert én vagyok a holnap. Ez az én jövőm, egy olyan ország, ahol mesekék az ég, ahol a mezítelen lábujjad is zöldre festi a fű és ahol, a halálból is visszahozza az embert a hűvös patakvíz…
 
Nem álmodom, holnap délután a Cafe Noir-ban bárki csatlakozhat hozzánk...
 

Egy fura, de nem túl bonyolult Karácsonyi üzenet

2009. december 26. - Cardinalis

Ragyogó napsütés, még azt sem bánod, hogy a magas fényű szalagparkettán táncolni kezd. Ez most a globális felmelegedés ajándéka, a nyári jég persze meg az árnyoldala. Ha már itt járunk, mindenkinek ajánlom a Home című film, alapos, akkurátus megtekintését. Itt az ideje elgondolkodni….

 
Bevallom én rossz sorrendben néztem filmeket Karácsonykor. Az ellopott (most már tudom) pénztárca miatt beforgattam magam és elsőként a Home című „civilizáció(?)ellenes” filmet sikerült magamévá tenni. Aztán, amikor a Hervis biztonsági szolgálata, december 24-én késő délután, 2 nap után, visszahozta a pénztárcámat, (komolyan így történt, nekem a Hervis nyíregyházi biztonsági csapata lett a Napkeleti királyok…) szóval, amikor, túltettem magam azon, hogy néhány tízezresnél több is veszett Mohácsnál, akkor jött a Vegasban játszódó Hangover, a Másnaposok és már nem tudtam önfeledten nevetni.
 
 
A film elején magasba szökkenő eszméletlen szökőkút, a sivatag kellős közepén, a pazarlás, Csimborasszója és valahogy fura dühvel konstatáltam, ismét egy film ami beleharap ugyan (gyöngéden) az amerikai álomba, de nem tépi szét (nem is tudja, nem is akarja) és közben továbbra is Mammonnak a fogyasztói társadalom istenének emel, játékos oltárt.
 
Nem, nem vagyok én ilyen beszáradt grínpíszes, csak azt érzem, az utánunk következők nagyon átkozni fogják a nevünk. Ha majd csak az emlékeinkben marad meg a repülős nyaralás, és az unokáink szájtátva hallgatják egy bunkerben, hogy milyen könnyű és könnyelmű volt egykor az élet, akkor át fogjuk értékelni a hülyeségünket…
 
Na így áll össze az emberben a világkép… Szóval ma már tudom, hogy az én Karácsonyom, arról szól, hogy a globális felmelegedésről kell prédikálnom, ezzel kell sokat és többször foglalkoznom a következő esztendőben. Ezt a feladatot tűzte ki számomra a születésnapján a megváltó… Most csak óvatosan figyelmeztetett, mivel az összes plasztikkártyámat visszahozta. Jövőre „he nem megyek el Ninivébe” a nagy városba prédikálni, szigorúbban fog.   
 
Azt hiszem megértettem a nem túl bonyolult üzenetet…
 

Az elveszett pénztárca és a karácsony...

2009. december 24. - Cardinalis

Amikor két nappal karácsony előtt elveszíti?, eltökíti, hagyja hogy ellopják? a pénztárcáját, benne az összes iratával az ember, akkor átértékeli az ünnepet. Vagy inkább az ünnep értékeli át a bénázót. Kínzó terhet  rá, egyetlen mozdulattal beindítja a lelkiismeret-furdalás inkvizitor programját, a felelőtlenség maró savjait. Egyfajta kijózanodás ez, a kövér madár sikertelen landolása, sebek és kékek…

 
Másrészről a remény, másnak talán fölöslegesnek tűnő hullámhosszán, túl a sistergésen, az amorf halmazokon, egy jótét lélek bejelentkezését várja az ember. A pattogó, sercegőm visító éterből egy valódi megváltó jelentkezését, aki materiális formában, az örök élet ígérete mellett, gyakorlatiasan a pénztárcámat is elhozza a fám alá…
 
Közben arra is gondoltam, micsoda Karácsonyi ének keveredhetne ki ebből a sztoriból. Például végiggondolni, hogy mit érez, aki megtalálta, attól függően, hogy mely társadalmi réteghez tartozik. A történet lehetne megható, szánalmas, vagy éppen felháborító, bicskanyitogató. Mennyire más az a mese, amikor valaki úgy talál rá egy pénztárcára, hogy nincs mit ennie és most ajándéknak éli meg a pillanatot vagy éppen úgy, hogy máris a sötét üzletet, a visszaélést látja benne. Akárhogy is lenne, jól járna az, aki visszahozná nekem, mert nem kérdezném tőle, hogy a lelke hószínű vagy fekete. Kezet ráznék vele.
 
A történetben persze az a legszebb, ha én magam tettem úgy el a pénztárcám, hogy attól megjárom a poklok bugyrait, még az úr születése előtt. Így kell rájönnöm, mit jelent a Karácsony, túl az anyagi világon, túl a forintos veszteségeken, a pótolható plasztikkártyák világán.  Akárhogy is van, az ember nehezen tudja átélni úgy az ünnepet, ha valami ilyen kegyetlenül beárnyékolja.
 
Közben ezer gondolat cikázik bennem. Az ember a kiszámíthatatlanban is a miérteket keresi. Milyen lecke van a dolgok mögött? Mit szúrtam el, kinek ártottam? Mit csináltam rosszul? A miért éppen én, fölöslegesen nyomasztó ólomsúlya…
 
Egyszóval, most nehéz szívvel, mint akitől elpártolt a Kisjézus, próbálok boldog Karácsonyt kívánni, mindenkinek…

33

2009. december 22. - Cardinalis

„Másképp mondom! Gizi néni mondd, hogy harminchárom… nyald a seggem télen- nyáron!"

                                              (Gárdos Péter - Szamárköhögés, Annamari)
 
Na most kellene nagyon okosnak lenni. Túllépni azon, hogy ma már közhelyszerűen használják a 33 évesek a „Krisztusi kort”, mint kifejezést…
 
Kezdjük a legelején, a mítoszoknál; az év leghosszabb éjszakáján születtem, december 21-én. Épp azon a napon követeltem magamnak helyet az élők között, mint a 20. század egyik legnagyobb Antikrisztusa, Sztálin elvtárs. Csak 98 évvel később…
 
1976 a nagy veszteségek éve volt itthon és a világban . Ekkor temették a Színész királyt, Latinovitsot, a költő Szilágyi Domokost, sőt az igazság metafizikai bajnokát Heideggert és a krimi királynőjét Agatha Christie-t is. Ebben az évben milliárdnyi kínai gyászolta a nagy vezérét Maot…
 
A sárkány éve volt. És bizony olyan sárkányok születtek ekkoriban, mint Biros Péter, Vári Attila, Kásás Tamás,  Vlagyimir Klicsko, Kótai Misi, Carlos Moya, Michael Ballack, Litkai Gergely, Bagi Iván, Karafiáth Orosolya, Colin Farell, Freddie Prinze Jr., Reese Whiterspoon és Fekete Pákó…
 
A sor pedig egyre bővül, mert úgy érzem, 76-osok, most élik virágkorukat. Gazdaságilag, állítólag, mi lennénk a húzónemzedék. Az ifjú harmincasok, akik mostanában vállaltak be hitelt és gyermeket, nősültek és mentek férjhez, akik most találták meg helyüket a világban. Vagyunk egy páran. 76-ban még születtek gyermekek. Aztán egyre kevesebb. Nekünk még volt kisdobos és úttörő egyenruhánk. Voltunk Zánkán és pionyírlágerban az NDK-ban. Emlékszünk Gorbacsovra, Kádárra,a Commodore 64-re és a monoton hangon szinkronizált borzalmas minőségű VHS filmekre. Volt 16 zenélős óránk a Márihilferről, az iskolai kirándulásokon pedig Dolly Rollt, Modern Hungáriát vagy Eddát énekeltünk.
 
Éjjel érkezem. Száraz kiégett aggyal…
 
 
 
Én valóban éjjel érkeztem. Vagy inkább este. A híradó végére már nem okoztam több fájdalmat jóanyámnak. Mire beforgatták azt a borzalmas kamerát, én már bőgtem a csap alatt és remegve vettem tudomásul, hogy bizony kint sokkal rosszabb és hidegebb, mint odabent.
 
 
Eddig a nosztalgia. Most valami nagy tűzet kéne rakni. Nem hinni el, amit Marcus Aurelius tanít, hogy negyven éves koráig mindent megél az ember. Ám hiába keresem az illúziókat, a szép reményeket, néha úgy érzem olyan üres a szívem, mint a fejem felett a padlás…
 
Írok és írok, az elkoptatott szavak, mint homokszemek peregnek az ujjaim között.
 
Tolsztoj hasít belém: az élet egy expresszvonat, olyan gyorsan halad, hogy ha nincs egy éles kanyar, vagy valami komolyabb megrázkódtatás, talán észre sem vesszük, éltünk…
 
33. Három x meg egy bolond hármas. Év végén születni a legnagyobb bolondság. Én mindig csak 10 napig vagyok annyi, aztán mivel új esztendőbe fordul az életünk, máris egy évvel idősebb…
 
De tíz nap meg mire elég??? A kérészek most jelentenek fel az ombudsmannál…    

A napok hordalékáról

2009. december 18. - Cardinalis

 

Arányérzék csupán ennyi kell a boldog élethez. Ráérezni a helyes mértékre, az intuitív arányokra. Visszaolvasva, néha túl hosszúnak tűnnek a mondatok. Hogy nevetne Mr. Hemingway!
 
Néha az is sok, ha egy személyraggal ellátott igét vésünk a papírra. Néha pedig a helytelenül alkalmazott tagadószavak is szükségtelenek.
 
- Szeretlek.
- Nem szeretlek…
 
A tegnap a találkozások napja volt. Nagy és kis találkozások napja. A méret persze nem az erő, a hatás jele. Az intenzitás a lényeg. Mert ember legyen a talpán, aki összekuszálva a saját életét objektív rendet tud vágni a társas és a metafizikai dzsungelben. A dialektikus materializmus csak a végeredményben hisz, hát lássuk mi maradt nekünk.
 
1. Egy felemás érzéseket keltő dicséret, mert ha fogcsikorgatva is, képes voltam magam ellen beszélni és helyes tanácsot adni.
 
2. Egy végtelennek tűnő késő délutáni mondat, arról, hogyan gyúlnak örömtüzek két ember szívében egy rég megírt találkozástól és mit kezdünk azokkal a kalitkákkal, amelyeket mások gyártottak számunkra. Aztán arról is, hogyan lesz egy karcosnak induló mondatból, szelíd érintés. Még nem vagyok jó földműves, még nem tudok észrevétlenül búzaszemeket szórni az út mentén, még nem vagyok a szavak igazi mestere, amatőr zsonglőrként, tehetséget hazudok magamnak. Nem vagyok Paul Atreides, aki képes csupán a „hangot” használva befolyásolni másokat.
 
(Vagy erről beszéltem korábban, a saját hangról? Luxemburg majd kinevet, meg továbbra sem vagyok hajlandó lábjegyzetet gyártani ezekhez a kusza gondolatokhoz. Nagy része az enyém. És ha Esterházynak szabad ajtóstul rontani az intertextualitás kápolnájába, hát mögötte kullogva bár, de én is megteszem. Baraonda meg úgyis olvasta az összes könyvet, amit én. Szó szerint idézi a klasszikusaimat, tehát, mi ez ha nem egy epigonista hisztije?)
 
3. Aztán visszatérve a leltárhoz, volt tegnap egy finom teám, egy feloldozó és megfeddő teám. Egy csésze tea, amibe belefőzték, „ a nem értem én, amit csinálsz” kérdést, amiben ott bugyogott egy soha nem látott jövő teljessége.
 
4. Aztán van itt egy zselés szaloncukor is. Egy vörösen csillogó szaloncukor, amely egy nem is távoli múlt szép reményeit jelképezi. Egy kibontatlan szaloncukor, amelyet terveztük, hogy megkóstolunk, de aztán a Makrancos úgy akarta, hogy mégse legyen belőle semmi. Most meg már Makrancos nincs sehol. És nem azért, mert nem fontos, hanem azért, mert én lettem neki rosszhírű Terra Incognita.
 
Pedig a húsevő növények is álmodnak és vágynak a szeretetre: most at Christmas time…
 
Néha visszasírom a 2008-as esztendőt. Életem legnagyobb, leghosszabb és legemberformálóbb évét. A büntetőévet, a KZ- esztendőt, a csönd évét, a szavak nélküli létezés 12 hónapját. Néha visszasírom, mint ahogy Kertész bőgi vissza a kényszermunka(halál)tábor embertelenül szép és törékeny pillanatait. Vágyom a két fájdalom, a páros szenvedések között keletkező, már- már mennyei akaratra, a szent fogadalmakra, a hitre, arra a könnyektől tiszta, naiv reményre, amely megpróbálja visszahozni a tragikusan el- és kihunyt szerelmet.  
 
Gyilkos vagyok, a nevem Victor Frankeinstein és halott érzésekből férceltem össze a teremtményem. Bár képes volt önálló életre, képes volt hatni, de csúfsága, szennyezettsége miatt végül elbukott. Pedig higgyétek el, a semmiből, az elpárolgottból teremtés öröme, éppúgy átjárta ezt a lázas igyekeztet.
 
Most pedig lassan megtelik a szívem egy csöppnyi, harmonikus karácsony ígéretével. Elhozza nekem az én Ácsom, az én Partus hercegem, az én Zsidóm, az én Istenem. Elhozza, mert tudja, amit én nem: bűntelen vagyok…
 

Vakság

2009. december 16. - Cardinalis

A színtiszta félelem és az eszement szerelem egyaránt vakságot okoz. Talán olyan reflex ez, ami egyszerűen csak a túlélést szolgálja. Egyébként is kevés a látó köztünk. Nem, nem azokra gondolok, akik a jövőt is képesek meglátni és nem azokra, akik a halottakkal társalognak.

Egyszerűen csak a tisztánlátókról beszélek, akik valahogy pontosan úgy tudják irányítani az érzelmeiket, hogy azok, a képtelenségnek ellentmondva bár, de nem szakadva el az objektivitástól, a csodáig, a hihetetlenig irányítják sorsuk hajóját.
 
Vakok vagytok, vak vagyok. Soha nem tévedtem még el ennyire, soha nem voltam ennyire a gödör alján. Nem is alszom már, nem is álmodom.
 
Tudom az isten nevét, és tudom mi a sorsom, de én elvadultan élek és nem vagyok hajlandó kiszabadulni abból a metafizikai dzsungelből, amely a társas magány keresése közben szakad rám.
 
Fagyáspont, pedig ha leírnám milyen volt ma beszélni a boldogsággal, ha leírnám, milyen volt a hangszíne, a szavai bársonya, egyáltalán milyen volt befogadni, megélni, eljutni a hetedik mennyországba és visszahullni a jéghideg, süket földre.
 
Ne gondoljatok nagy dolgokra. Apró egyszerű történetek ezek, mint a Karácsony meséje. Egy mezítelen, de őszinte szív legapróbb rezdülései ezek. Talán nem is él, csak sóhajt még egy picit, ahogy a villamos csenget. Anya Bátorban, Nagyi Apagyon… Én meg léket vágok, lemegyek a tó aljára, mert most szükségem lesz arra a csillagra, ami két éve zuhant az ablakom előtti fekete víz közepébe. Lemegyek a tóba, felhozom azt a ragyogó csillagot, mert olyan ajándékra lesz szükségem, amire még soha, olyan szavakra, amelyeket 33 éve csiszolok.
 
Mondom nem több ez csak farkasvakság: a valóság kiábrándító lesz, a nagy mesélőnek befogják a pofáját, hasra esik, és visszatérhet a saját ótvaros bolygójára, a nem működő vulkánok közé, meg nézheti a kiszárított rózsáját…  
 
Pedig az ember több attól, hogy jóllakjék, hogy boldogságot hazudjon önmagának, miközben a lelkét majd szétrepeszti a vágy, hogy egyszer az életben valóban átéljen egy teljes értékű csodát.
 
Szeretkezni, álmodni, ölelni, csókolni, virágot átadni csak úgy szabad, ahogy azok az emberek élnek, akik nem tudják mi a bűn és a lelkiismeret-furdalás.
 
Popper meséli, hogy egyszer egy szent életű püspök hajóra szállt és távoli vidékeken térítette isten teremtményeit. Az útja során elérkezett egy szigetre, ahol egy hívő remete élt. A püspök partra szállt és elképedve vette tudomásul, hogy a csuhás fennhangon szidja és káromolja a jóistent. A püspök azonnal odament hozzá és kérdőre vonta;
 
-         Mit csinálsz jó ember? Miért szidod és káromolod az urat?
-         Én? – kérdezett vissza remete – dehogy káromolom, éppen hogy dicsérem az urat, így teszek minden nap, amióta csak az eszemet tudom.
 
A püspök elképedt, és majdhogynem szélütést kapva, azt mondta a szent embernek.
 
- Sajnos nem jól imádkozol az úrhoz, nem ezt kell mondani, ha dicsérni akarod – tanította és máris elmondott egy imát, amit minden nap mormolhat a remete. A magányos szigetlakó földög hajolva igyekezett megköszönni a püspök jóságát és áldotta az urat, hogy a szigethez vezette a hajóját. A püspök megnyugodva szállt vissza fedélzetre és intett mehetnek tovább.
 
Már a nyílt tengeren járva, kiabálást halott és amikor megfordult, elkerekedett szemmel vette észre, hogy a remete a vízen járva, rohan a hajó felé, miközben ezt kiabálja:
-         Állj meg jó uram, elfelejtettem az imádságot!
A püspök elérzékenyülve az isten könyörültességén, annyit válaszolt neki:
-         Menj vissza a szigetre, az isten szerelmére, és imádkozz úgy, ahogy eddig tetted…
Ui: uram, ugye hallod, ahogy mondom és amit kívánok?

Megváltásról és vírusokról

2009. december 13. - Cardinalis

Onnan kell folytatni minden emberi kapcsolatot, ahol Szerb Antal befejezte, mint patkányok a romok között. Vagy talán minden most kezdődök el, ahogy a nagy tengerekben, eltűntek a hüllők, hogy átadják a helyüket a bölcs, szuicid hajlamú bálnáknak.

Az én dalom bálnavers, az én dalom a Bálnalovasé, aki teliholdas éjszakákon az óceán ezüst útján vágtázik. A szemtelenül bájos csikóhalak ilyenkor megkomolyodnak, trombitát vesznek elő és lázas indulót fújnak, amerre jár a zsokéból csikóssá lett, büszkén komor, - immár ráncokkal és deres hajjal is küzdő - aranyifjúnak…

Közben valahol egy döngölt földű, fülledt levegőjű kunyhóban dédanyám még mindig balladát táncol; vajsárga sarka nyomán tejfolyók erednek.
 
Kalácsszagú a Kisjézus, fahéjszagú Mária és forralt bortól pirul József. Én az embertelen hidegben vacogva, meglesem őket, egy ablakszemen bámulok befelé, vágyom az idillre, csengőkre, párától glóriás puliszka óriásokra, pedig már kimondták rám: családidegen. Pedig nekem, ha hazudtak, akkor Ranschburg Jenő hazudott.
 
Persze senki sem tudta előre, hogy a szerelem, mint egy kiszámíthatatlan vírus, majd így mutálódik. Felfalja mit sem sejtő gyermekeit, zombikat gyárt belőlük. A fekete szerelem szombat este tombol, parfümbe mártja löttyedt, ráncos testét és az alkoholban, csókokban oldódva orálisan terjed.
 
Ez a szerelem nem több mint a halál. Nem több mint halálvágy, fütyül az örökkévalóságra, a feladatokra, a versekre és a legendákra. Eltemeti a gyönge isteneket, puttókból és Éroszokból gyúr virslit, hurkát tölt a héroszokból és duzzadó nemi szerveket ajándékoz, sátáni kacajjal kísérve a keresztelőkön.
 
A kiábrándult lelkek, a megcsömörlött, egyedül karácsonyozó harmincasok lemezlovasa immár MC-DJ Woland. Zenéjétől zsilett pengék teremnek az édes pezsgőben…
 
 A legkiábrándítóbb mégis az, hogy nincsen visszavezető út az ártatlanságba. Nem lehet azt mondani, semmi, de semmi nem történt meg. Nincs bűn és büntetés. Nem lehet azt állítani, nincs kereszt és nincs keresztút. Kétszer ugyanabba a folyóba… Hiába tekerem vissza a szalagot, játszom visszafelé a lemezt. Aki most kopog, nem úgy jön, mint az, aki tegnap érkezett.
 
Halkan mondom, megőriztem a remény utolsó hidrogénatomját. Ez az árva, egyidős az univerzummal. Talán még tudja, hogy mikor érkezik az én megváltóm: (i)N.R.(i)
 
 

Tudat alatt, pici házban...

2009. december 12. - Cardinalis

A múzsa csókjáról…

Néha csak úgy megtörténnek a dolgok. Nincs előtte ima, várakozás, ezotéria, feng shui, meg mittomén’ milyen new age dizájn.  Egészen véletlenül, majdhogynem banálisan vásárlás közben rádöbbensz a karácsonyi fények mögött, a polc túloldalán, ott a női feled. Soha nem láttad még, soha nem hitted, hogy létezik. Ráérzel, Ő is ráérez. Nézitek egymást, úgy ahogy arra, csak azok a testvérek képesek, akik sejtik egymás létezését, de soha nem találkoztak még és amikor egymás közelébe kerülnek a gének, a vér, akkor a magánynak fityiszt mutató biztonságérzet, a világgal való kompatibilitás apró örömtüzei gyúlnak ki.   
 
Nevezzük most a nőnemű tükrömet, Nánási Ritának. De a név igazából nem számít. Egyrészt mert egy törékeny múzsáról van szó, másrészt ezt a mesét még senki sem írta meg. Ez csak egy vázlat, egy fura intuíció és egy atomvillanásnyi pillanat…
 
Verweile doch, Du bist so schön….
 
Kinek?
 
Mostanában egyre többször fog el valami különös izgatottság. Először az ujjbegyeimben érzem, lázasan kattintok a beérkező leveleimre, átböngészem az iwiw-et. Semmi. Pedig érzem, mert szorongatja a torkom, végignyargalászik az ereimben és lázítja a sejtjeim. De szlávosan- oroszosan kezelem a helyzetet; idegesen babrálom a folyó felszínét és hagyom, hadd hallgasson a mély. Talán nem is merek lemerülni. Nem merek szembenézni magammal. Nincs merszem egy hosszú hétvégét a cet gyomrában tölteni. Ilyenkor a tükörből egy véreres szemű, kissé csapzott Jónás néz vissza rám. Lusta, rest, de a várakozásban jeleskedő.
 
Mondja már neki valaki, hogy ha valaki prédikálásra adta a fejét, legalább bátor legyen…
 

Ne bántsd a magyart!

2009. december 09. - Cardinalis

Az egyik commentben azt mondták, nem jó, ha egy Blog túlságosan heterogén. Az idei-oda ugrálás nem tesz jót az összképnek. Az olvasóim egy része, tegyük fel, a magyar hangjuk a régóta csöndes Luxié, a romantikusabb énemre kíváncsi. A másik tábor, amelynek vezetője nagykorú P. Anita lehetne, a vidéki sztorikra éhes. Most mégis valahogy közéleti témák foglalkoztatnak. Az előbb a helyi televíziózást vettem górcső alá, most pedig egy külhonban megjelent cikk miatt éreztem úgy, nem hagyhatom szó nélkül.

A cikk itt olvasható:
 
 
Barthus László verdiktje, a legenyhébb minőségjelezők használatával sem túl hízelgő. Az Amerikába (ki tudja miért?) kiköltözött honfitársunk(?), egyszerűen lehúzza a magyart, mint nációt. Arrogánsnak, beképzeltnek, a jogtalan előnyre hajtó, dolgozni nem szerető, sisere hadnak állítja be, amely még a tradícióira, európaiságára sem lehet büszke, mert igazából az is csak holmi képzelgés. A magyar - Bartus szerint - a népek alja, akit rég lekörözött az indiai, a mexikói, a kínai és a koreai. Mindezek mellett, a magyar nemzetet (így magát is) valami balkáni söpredéknek tartja, amely nyíltan antiszemita, amely tehetséges gyermekeit vagy elüldözi, vagy mint a kölyökmacskákat vízbe fojtja.
 
Bartus cikke mindezek mellett nem több, mint egy sértő petárda, amelynek egyetlen eredménye, hogy a dobhártyarepesztő durranás után, még sokáig cseng a fülünk. A szerző sokat akar markolni, de keveset fog. A Nagy Alma védelmét élvezve, valami toronyházban ücsörögve hazafröcsög: nah, ezt kapjátok ki!
 
Bartus cikkében nincsenek igazán komolyan vehető, felmérésekre épülő tények, csupán az egyén sztereotípiáira alapozó, rosszul levont következtetések. A hirtelen támadt düh után, csupán annyi marad a textus hagyatékaként, hogy az ember fennhangon sziszegi az anyaország perifériáján: Ne bántsd a magyart!
 
Bartus egyetlen eredménye, hogy elérte a célját, írásáról beszélnek, szinte egyetlen jóravaló magyar ember sem hagyja szó nélkül, a nehezen emészthető, bicskanyitogató kritikát.
 
Ne bántsd a magyart! A 400 éves imperatívusz egy horvát származású, de magyar főúr tollából származik, aki időközben érettségi tétel lett és bevonult a magyarság Pantheonjába. Már nem érdekel senkit, hogy édesanyja milyen nyelven mondott neki mesét, milyen nyelven álmodott, csak az számít, hogy kiállt egy olyan szerencsétlen csillagzat alatt született, rokontalan, közép-kelet-európai nemzet mellett, amely aztán boldogan szorította a keblére.
 
Zrínyi, aki tisztában volt a nemzet erényeivel és hibáival, időnként biztosan fájdalmas haragot érzett az egymásra acsarkodó, egymást vagy akár magukat is tegy tál lencsééért eladó magyar nemesek iránt, azonban haragja mindvégig megmaradt az elfogadás szent határian belül. Értünk haragudott és nem ellenünk és a szeretet hangján igyekezett ostorozni.
 
Bartus nyelvi formáiból ez a szeretet hiányzik, a tanító, nevelő célzat, az alázat, Jézus lábmosó alázata.
 
Annyi mindenki juthatna eszembe mégis Kányádi Sanyi bácsi sorai nyitogatják az ajkaim. Az ő erdélyi magyarsága, hazaszeretete beszél belőlem.
 
 
szóródik folyton porlódik
él pedig folyton porlódik
szabófalvától san franciscóig
szabófalvától san franciscóig
 
Uram ki vagy s ki mégse vagy
magunkra azért mégse hagyj
ajtódon félve kaparász
 
kis szárnyával e kis fohász
gyermeki hangon gügyöget
dícsértessék a te neved
 
Aj miféle népek volnánk
szégyentől mért ég az orcánk
mivel vétettünk mi többet
mint akár a legkülönbek
 
vén zsidók ószövetségi
nyelvével kéne most élni
de hallgatunk senki sem mer
feleselni az istennel
 
verjed bartók verd a dobot
frakkod szárnya tüzet fogott
ég a kunyhó ropog a nád
tüzet fogott ég a világ
 
 
Én nem tudok más lenni, mint magyar. Nekem ez nem kérdés, nem pátosz, hanem örök katarzis. Hiába él bennem egy konzervatív értékekből kicsírázó liberális kozmopolita, hiába élvezem a multikultit, hiába köszönök kínaiul a kedvenc éttermem ferde szemű tulajdonosának, az én istenem, az én tudatom, az én világom: magyar. Ki gépen száll felébe… hiszen tudjátok… nem kell mondanom, elkezdem a sorokat és folytatjátok. Tudjátok, ismeritek, ott él, dolgozik bennetek minden apró rezdülésben ez a testtől, lélektől elválaszthatatlan kötődés, túl a zsigereken, inakon. Pedig az én nevem meg valószínűleg román eredetű és van bennem tót és görög vér is. De anyám magyarul ígért nekem könnyű álmot, és apám Arannyal aranyozta be a gyermekkorom. Ha ez az ország, ez a nemzet kilök az ajtón, én visszamászok az ablakon, ha ebben az országban soha nem leszek próféta, akkor elmegyek kubikosnak, hordom a magyar földet és minden este marokszám tömöm az arcomba, mint Marquez egyik Buendiája.
 
Magyar vagyok, nem tehetek mást. Elfogadom, tisztelem a más nemzethez tartozókat, de megvetem azokat, akik képtelenek megélni a kötődéseiket.
 
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.
 
Írnék még, perelnék még, ahogy fogok is, addig pedig imádkozom, ahhoz az istenhez, amely éppúgy a keresztényeké, mint a zsidóké, és a moszlimoké… Imádkozom isten magyarul tudó orcájához, mert Ő ért és megért engem, minket.
 
Ő segít világgá kiáltani: ne bántsd a magyart!

Kell-e nekünk a helyi média?

2009. december 08. - Cardinalis

Előljáróban...

Nem is olyan régen azt írtam a blogon, hogy a helyi televíziózásról kellene néhány gondolatot lejegyezni. Most megtettem. A szöveg rövidesen megjelenik, de nem vagyok elégedett. Nem elég kemény. Nem elég palsztikus, hogy milyen nehéz pályázati forrást találni, nincs benne, hogy nemcsak az ovisok ragyogó szemeiért kell helyi tévére áldozni, hanem a kemény munkával megalkotott, archíválható híradók, magazinok és háttérműsorok miatt is... Meg annyi érvem lenne még. Akinek füle van úgyis meghallja, most pedig...

a szöveg.... 

Pénzhiányra hivatkozva a Magyar Televízió egyetlen tollvonással felszámolta a vidéki stúdióit. A regionális kapcsolások helyett központi adást sugároznak. A drasztikus lépés után több vidéki politikus kiállt a regionális adások mellett. A kérdés: valóban szükség van-e közpénzen fenntartott vidéki médiaműhelyekre?
 
Miközben az emberek azon sopánkodnak, milyen borzasztó műsorokkal szórakoztatják a kereskedelmi televíziók a tisztelt publikumot, a nézettségen egy csöppet sem lehet észrevenni, hogy elfordulnánk a Győzikés- Benkős, feleségkeresős, celebfőzős, műsoroktól. Vérciki nézni a „remekműveket”, de a hétköznapi beszélgetések során kiderül, mindenki tisztában van a szereplőkkel és a megírt, kitalált történetek alakulásával. Hasonló a helyzet a nyomtatott sajtóval is. Jelentősen csökken a napilapok előfizetőinek és vásárlóinak száma, miközben egy bulvárlap játszva megél a szűkülő piacon. Talán meglepődik a magát nagyra tartó magyar társadalom, hogy ötször annyi fogy naponta a bulvárból, mint a „hitelesnek” titulálható sajtótermékekből.
 
A közszolgálati, „mértékadó” televízió a korábbi dobogós helyről, a legújabb adatok szerint a negyedikre csúszott, 6-10%-os nézettséggel az RTL Klub, TV2 és a Viasat mögé. A kritikusok szerint ez annak is köszönhető, hogy az elmúlt időszakban a Magyar Királyi kizárólag az archívumából él. Új műsorokra nincs pénz és a jelenlegi helyzetben nem is lesz. A Magyar Televízió a Szabadság térről ugyanis új, hipermodern épületbe költözött, ami egy vagyonba került. Az MTV már a legmodernebb technológiára kívánt átállni, ám ennek költségeit nem tudta előteremteni, így most a közvetítőkocsik segítségével sugároz az udvarról, mert a méregdrága, hipermodern épületben még nincs kiépítve a megfelelő technika, a régivel meg nem lehet digitális sugárzásra alkalmas adást készíteni. Az MTV ráadásul még egy csúnya betegségben is szenved: vízfejű és néha feneketlen zsákként viselkedik. A vezetőség mindezek mellett nem találja a hangot a politikusokkal sem. Néha úgy tűnik, pontosan azokkal az emberekkel vesznek össze, akik képesek meggátolni a központi támogatások célba juttatását. A megoldás, a nagy vízfej lassú megcsapolása. Drága műsorok, közvetítések le és felmondása, munkahelyek megszüntetése és természetesen a vidéki stúdiók felszámolása.
 
Ahogy ezt már megszokhattuk, a csatározásokból ismét a vidéki emberek kerülnek ki vesztesen. A Budapesttől távol élők hangja ugyanúgy elvész, mint, amikor a Magyar Rádió perifériás, fölöslegessé vált ujjacskáit vagdosták le. Ami marad, most valóban a (néma) harag, talán a csöndes belenyugvás és néhány izgatottnak tűnő politikus hatástalan nyilatkozata.
 
A laikus azt gondolhatná, most jön el a helyi televíziók, rádiók, lapok Kánaánja. De attól tartok ennek nincs valóságalapja. A biztos anyagi helyzetben, viszonylagos függetlenségben működő helyi televíziók ugyanis a veszélyeztetett, kihalófélben lévő állatokhoz hasonlatosak. Mondogatják, hogy vigyázni kellene rájuk, mert fontos a sajtószabadság, a regionalizmus, az unió által elcsépelt szubszidiaritás elve, meg a helyi hírek, történések bemutatása, azonban a csökkenő élettérben nem várható csoda tőlük.
 
Nem várható, mert az önkormányzatoknak egyre kevesebb pénze van a fenntartásukra, a válságban összezsugorodott az inkubátorként működő reklámpiac, és ráadásul az állami pályázatok, források is elapadtak. Nem csoda, hogy egyre több esetben kerülnek patinás stúdiók, ilyen vagy olyan párt közeli vállalkozások kezébe, vagy éppen ebek harmincadjára: lesz belőlük, lakodalmakat, ballagásokat rögzítő Bt.
 
Nyíregyházán egy magánkézben lévő televízió és rádióadó, két hónapja mondta be az unalmast. Csöndben, a nézők visszhangja nélkül vonult ki a piacról. Az ott dolgozókért senki nem tüntetett, mint a Danubius és Sláger népszerű műsorvezetőiért. Igaz ez többek között annak is köszönhető, hogy jogtalanul használta a megtévesztő VTV nevet és a kábeles terjesztés miatt a nyíregyházi háztartások alig néhány százalékában volt fogható. Ami maradt a vállalkozás után nem túl szívderítő; kiegyenlítetlen számlák, be nem fizetett sugárzási díj és egymásra mutogatás a számukra korábban helyet biztosító főiskolával.  
 
Most két televízió maradt talpon a megyeszékhelyen: a nyolcvanas évek második felében alapított Nyíregyházi Televízió, valamint az évtized elején létrejött Kölcsey TV. A Nyíregyházit a város önkormányzata, míg a Kölcseyt a megye tartja fent. Leszámítva a kisebb városokban működő stúdiókat, ennyi képi megjelenítés maradt a közel 600 ezer lelkes megyének.
 
A két televízió adása jelenleg egyszerű antennával is fogható, de a kábeles csomagok egy részben is megtalálható. Bár most még nem látszik, a jövőjük minden törekvés ellenére bizonytalan. A televíziózás ugyanis a digitális világ felé mozdult el, a lakásokban egyre gyakoribb a digitális adások vétele, amelyekből a drága költségek miatt kiszorulnak a helyi tévék adásai. A helyi tévéknek ugyanis nincs pénze a havonta több millió forintos műholdas költségek kifizetésére, így aztán nem találhatóak meg a digitális csomagokban. A legnagyobb probléma pedig az, hogy egyáltalán nem lehet tudni, mi lesz velük 2012 után, amikor végleg megszűntetnek minden földfelszíni analóg sugárzást az Európai Unióban.
 
A forráshiány, a hiányzó törvényi feltételek mellett a helyi televíziók további rákfenéje, hogy a fenntartók mindig és mindenhol igyekeznek befolyásolni a műhelyekben folyó munkát, a támogatások mennyiségével képesek sakkban tartani a szerkesztőségeket. A politikai érdekek így képesek propagandagépezetté zülleszteni a stúdiókat, mivel vidéken az újságíróknak nincs választási lehetőségük és nem pártszimpátia alapján döntenek egy munkahely mellett. Nem könnyű úgy dolgozni, hogy a kiegyensúlyozott tájékoztatásra törekvő újságíró, a „tulajdonos” szemében soha nem eléggé lojális, az ellenzék pedig örökké a hatalom széles szájú mamelukjainak titulálja a szerkesztőket. Pedig a demokráciában a „fenntartó” mindig és mindenkor az adófizető, az adott városban lakó polgár, aki egyszerűen csak az igazságra kíváncsi és szeretne a dolgok mögé látni, a különböző véleményeket meghallgatni.
 
Az írásom eddig nem volt több, mint látlelet. A beszámoló elején feltett kérdésre, mégis igennel kell válaszolnom: szükség van a helyi médiumokra. Azon az állásponton vagyok, a helyi problémákat egyetlen országos médium sem képes olyan részletességgel feldolgozni, mint a helyiek. Sőt, vannak olyan ügyek, amelyek a helyi médiumok nélkül soha nem is kerülnének képernyőre, vagy az újságok hasábjaira. Nem derülne ki, hogyan várják a nyíregyházi tűzoltókat a Búzaszem óvodában, mit gondol a nyíregyházi főiskolás a jövőjéről, vagy a Búza téri kofa a piac átépítéséről. A problémák mellett pedig nem beszéltünk a helyi történésekről, eredményekről, sikerekről, azokról a pozitív töltetű hírekről, amelyek sok esetben pontosan a kedvező előjelük miatt nem érik el az országos médiumok „vérre éhes” ingerküszöbét. És tegyék a szívükre a kezüket, ki lenne az, aki ilyen részletességgel foglalkozna a nyíregyházi színészekkel, a Nyírség néptáncegyüttessel vagy a Cantemus kórussal? Ha közösségépítésről, lokálpatriotizmusról van szó, ha Rólunk vidékiekről, akkor le kell tenni a voksot a helyi médiumok mellett. A morális támogatással párhuzamosan, pedig ebben az esetben biztosítani kell a fenntartásukhoz szükséges feltételrendszert is. Pénzt, paripát, fegyvert…      
 
 
süti beállítások módosítása