Onnan kell folytatni minden emberi kapcsolatot, ahol Szerb Antal befejezte, mint patkányok a romok között. Vagy talán minden most kezdődök el, ahogy a nagy tengerekben, eltűntek a hüllők, hogy átadják a helyüket a bölcs, szuicid hajlamú bálnáknak.
Az én dalom bálnavers, az én dalom a Bálnalovasé, aki teliholdas éjszakákon az óceán ezüst útján vágtázik. A szemtelenül bájos csikóhalak ilyenkor megkomolyodnak, trombitát vesznek elő és lázas indulót fújnak, amerre jár a zsokéból csikóssá lett, büszkén komor, - immár ráncokkal és deres hajjal is küzdő - aranyifjúnak…
Közben valahol egy döngölt földű, fülledt levegőjű kunyhóban dédanyám még mindig balladát táncol; vajsárga sarka nyomán tejfolyók erednek.
Kalácsszagú a Kisjézus, fahéjszagú Mária és forralt bortól pirul József. Én az embertelen hidegben vacogva, meglesem őket, egy ablakszemen bámulok befelé, vágyom az idillre, csengőkre, párától glóriás puliszka óriásokra, pedig már kimondták rám: családidegen. Pedig nekem, ha hazudtak, akkor Ranschburg Jenő hazudott.
Persze senki sem tudta előre, hogy a szerelem, mint egy kiszámíthatatlan vírus, majd így mutálódik. Felfalja mit sem sejtő gyermekeit, zombikat gyárt belőlük. A fekete szerelem szombat este tombol, parfümbe mártja löttyedt, ráncos testét és az alkoholban, csókokban oldódva orálisan terjed.
Ez a szerelem nem több mint a halál. Nem több mint halálvágy, fütyül az örökkévalóságra, a feladatokra, a versekre és a legendákra. Eltemeti a gyönge isteneket, puttókból és Éroszokból gyúr virslit, hurkát tölt a héroszokból és duzzadó nemi szerveket ajándékoz, sátáni kacajjal kísérve a keresztelőkön.
A kiábrándult lelkek, a megcsömörlött, egyedül karácsonyozó harmincasok lemezlovasa immár MC-DJ Woland. Zenéjétől zsilett pengék teremnek az édes pezsgőben…
A legkiábrándítóbb mégis az, hogy nincsen visszavezető út az ártatlanságba. Nem lehet azt mondani, semmi, de semmi nem történt meg. Nincs bűn és büntetés. Nem lehet azt állítani, nincs kereszt és nincs keresztút. Kétszer ugyanabba a folyóba… Hiába tekerem vissza a szalagot, játszom visszafelé a lemezt. Aki most kopog, nem úgy jön, mint az, aki tegnap érkezett.
Halkan mondom, megőriztem a remény utolsó hidrogénatomját. Ez az árva, egyidős az univerzummal. Talán még tudja, hogy mikor érkezik az én megváltóm: (i)N.R.(i)
.jpg)
