Az egész elkúrt nemzedék benzint csapol, kaját tálal vagy nyakkendős rabszolgának állt. Reklámok parancsára kocsikra gyűjtünk, melózunk, hogy legyen pénzünk a sok felesleges cuccra. A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, nagyon berágunk.(Tyler Durden/ Fight Club)
Bioszociális, lelki társam David Finchert holnap, stílusosan meghívom egy feketére a Cafe Noir-ba. Remélem ott lesz. Ahogy szokott. Ő hamarabb érkezik, mert távolabbról jön, én pedig késni fogok, ahogy szoktam. David a legsötétebb főzetet kéri. Én beérem egy kapucsínóval, tejhabbal, egyetlen cukorral. Néhány perc alkotó némaság után, kizárólag udvariasságból megkérdezzük egymástól hogyan telt a „krisztmasz”, családról, időjárásról beszélünk, mint azok a bennfentesek, akik biztosan tudják, ha belevágnak, akkor az egész világot fogják kiforgatni a sarkából. A rendező úrnak aztán beavatott vigyorral megsúgom, néhány perc mister és egy másik gentleman is csatlakozik majd a társaságunkhoz.
Yann Arthus-Bertrand stílusosan helikopterrel érkezik. Egy MD 500-as szériával.
- Szöcske az! - mondja nevetve franciás eleganciával, miközben egy konyakkal dúsított kávét rendel a tündérarcú nyíregyházi lányoktól.
A Kossuth tér 1. szám alatt találjuk majd ki, hogyan váltsuk meg ezt a nagy, lejárt szavatosságú alapanyagokból főzött, evilági gulyáslevest. Ott a polgármester irodája alatt, fityiszt mutatunk a pénz hatalma előtt behódoló, szánalmas világnak.
- Misziőz! Egy halaszlevet tudnék ajánlani! Üljenek be az autómba! Irány Tokaj! Először valami száraz furmint és korhely harcsalé, aztán hajoljunk meg a hat puttony súlya alatt. Prosit, yamas, skol, nazdarovje, csin-csin… Mindegy. A világ álljon a feje tetejére, mert könnyebb lesz úgy megváltani.
Aztán vissza már csak három köpönyeg jön. Vissza már csak három szabadkőműves, mesterlegény, haszid zsidó, illuminátus, rózsakeresztes jön. Három megátalkodott, felkent, kitaszított, akik rendet kívánnak tenni Augiász istállójában…
Túlmutatok önmagamon, kilépek a zárt számok halmazából. Napfényt hozok, csillagokat vesszőkosárban, sápadt holdat. Visszahozom a régi időjóslást, a kopogó telet, amikor szikrázó napfényben, csizmám alatt recsegő hóval lépkedek a karácsonyi vásárban.
Kívánom a rendet, isten országát, kívánom, hogy valaki visszaparancsolja a szétszaladt törvényeket a szent könyvekbe. Kívánom, hogy a hit legyen fontosabb és ne a vakbuzgó ájtatosság, hogy a szeretet átlásson a denevér babonán.
Visszafelé már csak három köpönyeg jön. Elhagyva a test esendő börtönét, már csak az Új Felvilágosodás eszméje érkezik. Helyem van ebben a kámzsák szentháromságában, felismertem a jövőt, mert én vagyok a holnap. Ez az én jövőm, egy olyan ország, ahol mesekék az ég, ahol a mezítelen lábujjad is zöldre festi a fű és ahol, a halálból is visszahozza az embert a hűvös patakvíz…
Nem álmodom, holnap délután a Cafe Noir-ban bárki csatlakozhat hozzánk...
