Arányérzék csupán ennyi kell a boldog élethez. Ráérezni a helyes mértékre, az intuitív arányokra. Visszaolvasva, néha túl hosszúnak tűnnek a mondatok. Hogy nevetne Mr. Hemingway!
Néha az is sok, ha egy személyraggal ellátott igét vésünk a papírra. Néha pedig a helytelenül alkalmazott tagadószavak is szükségtelenek.
- Szeretlek.
- Nem szeretlek…
A tegnap a találkozások napja volt. Nagy és kis találkozások napja. A méret persze nem az erő, a hatás jele. Az intenzitás a lényeg. Mert ember legyen a talpán, aki összekuszálva a saját életét objektív rendet tud vágni a társas és a metafizikai dzsungelben. A dialektikus materializmus csak a végeredményben hisz, hát lássuk mi maradt nekünk.
1. Egy felemás érzéseket keltő dicséret, mert ha fogcsikorgatva is, képes voltam magam ellen beszélni és helyes tanácsot adni.
2. Egy végtelennek tűnő késő délutáni mondat, arról, hogyan gyúlnak örömtüzek két ember szívében egy rég megírt találkozástól és mit kezdünk azokkal a kalitkákkal, amelyeket mások gyártottak számunkra. Aztán arról is, hogyan lesz egy karcosnak induló mondatból, szelíd érintés. Még nem vagyok jó földműves, még nem tudok észrevétlenül búzaszemeket szórni az út mentén, még nem vagyok a szavak igazi mestere, amatőr zsonglőrként, tehetséget hazudok magamnak. Nem vagyok Paul Atreides, aki képes csupán a „hangot” használva befolyásolni másokat.
(Vagy erről beszéltem korábban, a saját hangról? Luxemburg majd kinevet, meg továbbra sem vagyok hajlandó lábjegyzetet gyártani ezekhez a kusza gondolatokhoz. Nagy része az enyém. És ha Esterházynak szabad ajtóstul rontani az intertextualitás kápolnájába, hát mögötte kullogva bár, de én is megteszem. Baraonda meg úgyis olvasta az összes könyvet, amit én. Szó szerint idézi a klasszikusaimat, tehát, mi ez ha nem egy epigonista hisztije?)
3. Aztán visszatérve a leltárhoz, volt tegnap egy finom teám, egy feloldozó és megfeddő teám. Egy csésze tea, amibe belefőzték, „ a nem értem én, amit csinálsz” kérdést, amiben ott bugyogott egy soha nem látott jövő teljessége.
4. Aztán van itt egy zselés szaloncukor is. Egy vörösen csillogó szaloncukor, amely egy nem is távoli múlt szép reményeit jelképezi. Egy kibontatlan szaloncukor, amelyet terveztük, hogy megkóstolunk, de aztán a Makrancos úgy akarta, hogy mégse legyen belőle semmi. Most meg már Makrancos nincs sehol. És nem azért, mert nem fontos, hanem azért, mert én lettem neki rosszhírű Terra Incognita.
Pedig a húsevő növények is álmodnak és vágynak a szeretetre: most at Christmas time…
Néha visszasírom a 2008-as esztendőt. Életem legnagyobb, leghosszabb és legemberformálóbb évét. A büntetőévet, a KZ- esztendőt, a csönd évét, a szavak nélküli létezés 12 hónapját. Néha visszasírom, mint ahogy Kertész bőgi vissza a kényszermunka(halál)tábor embertelenül szép és törékeny pillanatait. Vágyom a két fájdalom, a páros szenvedések között keletkező, már- már mennyei akaratra, a szent fogadalmakra, a hitre, arra a könnyektől tiszta, naiv reményre, amely megpróbálja visszahozni a tragikusan el- és kihunyt szerelmet.
Gyilkos vagyok, a nevem Victor Frankeinstein és halott érzésekből férceltem össze a teremtményem. Bár képes volt önálló életre, képes volt hatni, de csúfsága, szennyezettsége miatt végül elbukott. Pedig higgyétek el, a semmiből, az elpárolgottból teremtés öröme, éppúgy átjárta ezt a lázas igyekeztet.
Most pedig lassan megtelik a szívem egy csöppnyi, harmonikus karácsony ígéretével. Elhozza nekem az én Ácsom, az én Partus hercegem, az én Zsidóm, az én Istenem. Elhozza, mert tudja, amit én nem: bűntelen vagyok…
