Kedves, bumfordi, de üzenetében buta videót találtam, a save the planet jelszó alatt. Ne kenjük már rá a békés, vegetáriánus bocikra a globális felmelegedést. Tessék utánaszámolni, hány millió lovacska, kafferbivaly és mittoménmicsoda élt korábban a világ nagy pusztáin, Amerikától kezdve, Európán át Afrikáig. Most meg kiderül, nem az autók, az erőművek, hanem a tehenek? Ugye röhejes.
Diary of Cardinalis
Cardinalis szerint...
A vágyról...
Meg kell tanulunk az után vágyakozni, ami a mienk.
(Simone Weil)
A harmadik csimpánz faj. A szakértők manapság így hívják a homo sapienst. Az ügyes embert, aki kiemelve magát az állatfajok rengetegéből, az elmúlt évtizedekben istent kezd játszani a Föld nevű bolygón. Már nemcsak hős akar lenni a végtelen és süket univerzumban, hanem át akarja írni az istentől letétbe kapott, ősi receptet... Miközben ezeket a sorokat írom, az évmilliók alatt eltárolt napfényt használom. A karakterek mögött szén-dioxid emisszió, környezetszennyezés, olajkitermelés, pazarlás zajlik. Miközben én a megváltást keresem, hozzájárulok a földi pokol megvalósításához. Minden szó, minden betű apró téglája az apokalipszis felé vezető útnak.
Ha kinézek a szürke égre, egy galambcsapat ír szabályos köröket a levegőbe. Szeretnék köztük lenni...
Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a mienk.
Amikor beköltözik az életünkbe a csöndes harmónia, vagy épp ellenkezőleg, brutálisan lep meg bennünket a sors, akkor valahogy kötelező mentőövként, mint egy útszéli szajha, felkínálja magát a nosztalgia. Negédes szavakkal, egy kínok, bánatok és fájdalom nélküli letűnt aranykort idéz fel bennünk, és állítja, a ma, a most jellegtelen, könnyű és nem méltó hozzánk. Pedig a régi szerelmek nem hasonlíthatóak a borhoz, nem lesznek jobbak, édesebbek az idő múlásával, mindez csak áltatás. A régi vágyak, hiába kísértenek meg bennünket, néha kiábrándítóan térnek vissza az életünkbe.
De mégis hiszek abban, hogy van olyan szerelem, mint a paradicsomos töltött káposzta, ami fölmelegítve, napok múlva még jobb, mint az elején... Ám talán még ez sem hasonlítható a frissensültek zamatához, a friss, meg nem, át nem élt percek öröméhez.
Most elbizonytalanodtam... De hisz, most is az iránt vágyakozom, ami az enyém, ami csak és kizárólag az enyém. Legyen bárhol, bárkivel...
Az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek..
(Gabriel Garcia Marquez)
aki nem értené az ánglust:
http://sziklazdatested.freeblog.hu/archives/2006/11/30/The_Verve_-_Keseredes_szimfonia/
Egy újabb kötelező darab
Di Caprio komám is beszállt a játékba. Nekem csak annyi dolgom maradt, hogy magyarul is a világba kürtöljem: nézzétek meg! Hüledezzetek és cselekedjetek!
Törékeny vágy
Lassan bandukolt a kaptatón. A sötét kabátja miatt gyakran dudáltak rá az autósok. Nem félt, nem ijedt meg. Hátra sem tekintett. Tudta, hogy a város fölé ilyenkor sárgás kupolát képzel a higanylámpák fénye. A fázósan, havas esőt eregető felhők, kikerekedve domborították hasukat a hamis meleget sugárzó város háztetői felé. Álmában sem hitte volna, hogy ilyen sötét a felüljáró és hogy a fényszórók ilyen embertelen erővel szúrják bele, éles lándzsáikat a hátába.
Spártában szégyen lett volna, ha valaki a gerince felől kap halálos sebet. Mégis minden dudálás azt jelentette számára, ez az autó sem fogja elsodorni, elütni. Nem ilyen végezetre készült.
A kocsiját a Metro parkolójában hagyta. Akkurátusan parkolt, kiszedte a kevés szemetet a tároló rekeszekből és kirázta a gumiszőnyegeket. Rendnek kell lenni - gondolta, majd egy Tescós szatyorba gyűjtötte a papírjait, okmányait és a csomagot belevágta egy szemetes konténerbe. Egyetlen levelet hagyott a szélvédő alatt.
Délután megnézte az új menetrendet. Az utolsó IC a Tulipán 1836-kor indul és 2137-kor érkezik Budapestre. Ma később fog - szaladt át az agyán, miközben kajánul elvigyorodott a saját hülyeségén. Egy szőke lány ránevetett. Talán még flörtölt is volna vele, ha hagyja. Véreres szemekkel, összeszorított ajkakkal nézett vissza. Hideg őrületbe hajló indulat csillant meg a szemlencséjén. A lány megborzongott, a fiú pedig jóleső érzéssel nyugtázta, ma a csábításnál is erősebb.
Szembenézni a végzettel, csak ez járt a fejében. Szembenézni a kaszással és kikacagni. Vagy parolázni vele. Visszatérni, és büszkén mondani el, ezen is túl vagyok… De most nem lesz visszaút, ez nem egy kóma, ez nem gyógyszer, ami után kimosták a gyomrát és minden ment tovább. Ez sokkal durvább, ez végérvényes.
Átmászott a korláton. A távolban feltűnt a Tulipán. Kormosan , egykedvűen robgogott és fájdalmasan kürtölt, hosszan, élesen. A fiú mellkasában úgy kalapált a szív, mint egy pneumatikus véső. Egyre nagyobb nyomást érzett a szíve táján, kapkodta a levegőt, hideg veríték csorgott az arcán. Fél. Nyugtázta. Fél, pedig minden olyan könnyű volt, amikor eltervezete. A vonat egyre közelebb jött. Még most is meggondolhatná magát. Egyszerűen visszamászik. Elmegy a lányhoz, elmondja, hogy nélküle nincs értelme... Felhívja vérig sértett apját, megnyugtatná a zokogó édesanyját. Aztán eszébe jutott az a fotó iwiw-en. Egyetlen apró pontba, egy hirtelen keltkezett, parányi fekete lyukba rándult a gyomra. Olyan jelentéktelennek és magányosnak érezte magát, mint a tyúkszarban a fehérje. A vonat látótávolságba érkezett. Már egészen jól kivehetővé váltak a részletek; a mozdonyvezetőnek körszakálla volt és őszülő haja. A közeledő kattogástól a fejében mint egy bolond wurlitzer, felcsendült az Aqua-tól a Barbie Girl…
Elengedte a korlátot. Zuhant, könnyen, akár egy tollpihe. Aztán a következő pillanatban már nem tudta, hol van. Csak annyit érzett, hogy fáj. Kimondhatatlanul, mintha gőzkalapáccsal kezdték volna szétverni a koponyáját. Reccsentek a csontok, törtek és zúzódtak, inak szakadtak el, erek repedtek meg. A fájdalom, akár egy fékevesztett expresszvonat száguldozott a kötött idegpályákon. A Tulipán IC vészfékezett. A mozdonyvezető azonnal értesítette a mentőket. Miután kiérkezett a rohamkocsi és elszállították a szögesdrótként összetekeredett embert, továbbengedték a szerelvényt.
Tolószékben ismerte meg a lányt. Tolószékhez kötve fogta meg először a kezét, és tolószékben ülve csókolózott először vele… Ekkor már nagyon akart élni, pedig soha nem hallott az ajándék életről…
Szerencséje volt, egyszerűen elszámolta magát. Nem a vonat elé, hanem mellé esett. 10 csontja törött el. Lábszárát, mint a Lego darabokat rakták össze az orvosok. Némi platinát is kapott. Másfél év után, egy néhány miliméterrel rövidebb bal lábbal ugyan, de gyógyultan távozott.
Amikor hazaérkezett első dolga volt kitörölni a blogját. Aztán minden korábbinál imbolygóbb léptekkel indult el egy sohasem remélt szerelem felé…
Kyrie, avagy mese egy angyalról...
A szertartás közepén érezte először. A bemagolt latin sorok mégis gyorsabbak, erősebbek voltak, mint a lázadás ösztönei. Remegett a hangja, csupán ennyit lehetett észrevenni kívülről. Pedig a hátán nagy cseppekben, lavinaként gurultak a tiltakozás zsoltárai.
- Isten nem a misében lakik! – lázította valami megmagyarázhatatlan érzés, amitől fájni kezdtek az ízületei és egyszerűen ki akart rohanni a templomból.
- De! Ettől függ minden, a pontosan kivitelezett misétől!
- Extatikus torlaszok! Fölöslegesek…
A kezében himbálódzó füstölő 12-őt ütött. Földre dobta. Ahogy a csuhát. Nem káromkodott, nem mondott semmit. Öles léptekkel egyszerűen kisétált. Kaján vigyor néhány arcon.
- Megmondtuk - önelégült vicsorgás. Szánalommal csipkézett önteltség.
Kint sütött a nap és együttérző szellő fújdogált. Beleborzongott. Sokkal nehezebb lesz, csak ez járt a fejében. Sokkal nehezebb lesz saját misét gyúrni, saját nyelvet alkotni, hogy legalább Ő megértse… De vállalja. Különben túl egyszerű lett volna. Csokonai ugrott elé valahonnan a kavargő mélységből. Ő legalább a legátus pénzét lenyúlta...
A fény vakított, a szökőkútban egy formás láb mozgatott egy kísértésre csábító arcot. Nyelt egyet, beletúrt a hajába. A templom ajtaja sötéten, némán bezárult mögötte.
Valaki mintha kiabált volna még utána, a formás láb tulajdonosa neki kezdett beszélni. Egyiket sem hallotta, a harangok akkor kezdtek zúgni a felérkezett gondolatoktól…
Éjjeli karnevál... (késő velencei hangulatban)
Az ember feje néha kavargó ősmasszává változik. 2010 csupa érdekes információval zuhant rám és most valami fekete lyukként arra készül, hogy magába szippantson.
Az Utas és holdvilág most annyira bennem él, olyan kristálytisztán, amikor jön az elemzés, hogy miért jelenti a férfi számára a halálvágyat a nők öle, lábköze…
Jones bácsi Most és mindörökkéje vágott így fejbe a pubertás idején, majd Marquez magánya, hogy végül Kazantzakisznál azt mondjam, Zorba maga az élet és nincs tovább. Nem tudok többet mondani az Életről, a görög után csak tallózni lehet. Pedig sorolhatnám én itt a neveket, hogyan kúszott a bőröm alá Csehov, Hrabal, Hasek vagy éppen Salinger Zabhegyezője, miként éltem át a talapaltnyi Szabót. Turgenyevért rajongtam, a tavaszi vizek úgy áradtak bennem szét, hogy Dürrenmattig sodortak…
Úgy élnek bennem, mint istenek, úgy élnek bennem, mint rokonok, testvérek, úgy hordozom őket, mint az örökölt géneket és ezek az én brüsszeli csipkéim, ezek az én csillogó vértjeim, ragyogó fegyverzetem, úgy viselem őket, mint egy topmodell a legújabb versacearmanigucci kreációt, a new york-i kifutón.
A látvány persze engem is megbabonáz. A két ünnep között lenyűgözve néztem, a fogyasztói társadalom dekadens, hedonisztikus, pazarló, de ugyanakkor mennyei sohw-ját a Victoria’s Secret idei bemutatóját. Tenyésztett, telivér kancalányok, ideális méretekkel, szemkápráztató idomokkal és mindez habkönnyen, izzadságszag nélkül rendezve, mintha minden csak úgy magától történne, mintha mindenki egy tökéletesen megírt, de mégis nagyon emberi program szerint parádézna…
Édesanyám zokogva hívott. Megnézte a Forrest Gumpot. Végignézte és végigbőgte. Tudom milyenek azok a könnyek. Milyen mélyről törnek fel belőle, megpendítve az együttérzés, az anyai ösztönök finom húrjait. (ez most képzavar?) ismerem azoknak a könnyeknek az ízét és most valahogy mégsem haragszom Tom Hanks-re, és Mr. Zemeckis-re.
Jó volt bemenni a céghez. Rosszabbra számítottam és egy csöndes napot nyertem. Könnyű, csöndes napot…
Jött levelem. Baraonda írt. Ahogy csak ő tud. Neki azt mondanám Mattia Pascal, Janus arc. A Terus és Kálmány olyat adott, olyan mélyről jövő emberi szeretetet, amiről más nem is álmodhat. A T&K közben bemutatta az összes fesztivált a megyében, szóval szolgált is. Tudom faramuci ezt leírni és hihetetlen is, de kellett. A bőr rugalmas, ahogy a nők esetében kilónyi szilikont is elbír, úgy a férfinál kiállja a vaskos, talmi humort és az égbe szökő vágyakat is. A jó pap tudja, hogy Baraondához másképp kell beszélnie a misén, mint a nagyon egyszerű emberekhez, akik nem olvastak Poppert, nem láttak Finchert.
Aztán a kommentek. A blog újra élni kezdett. Sokáig tetszhalott volt. Nagyon sokáig…
Aztán vannak meglepetések, amiről nem is szabad értekezni, amelyek már az újévi fogadalommal vannak szoros összefüggésben. A remény már tudom, százlábú jószág és hiába vágod le a végtagjait, újra kinőnek.
Vettem egy Vörös Postakocsit. Karádi tanár úr verseit sokszor elolvastam, úgy élveztem, mint egy könnyű tavaszi csirkepörköltet, házi nokedlivel…
Tudtátok, hogy a házi tejföl rózsaszín színű és a házi kacsazsír szobahőmérsékleten folyékony? Tudtátok, hogy néha kötelet kell kötni a borjú lábára, hogy napvilágot lásson?
De rövid az éjszaka! Aludni kellene, miközben az ujjaimból most peregne az írott megváltás…
Két vers...
Egy román népdal:
Aj, Katalina, Katalina
Hej, mit főzöl az uradnak vacsorára?
Aj, zöld főzeléket a kertből
Hej, de a szeretőmnek bizony tyúkot sütök.
Aj, Istenem, Istenem, mit csináljak?
Aj, elfogott a vágyakozás.
Aj, ha a vágy eladható lenne,
Aj, mindenki túladna rajta.
Ó, menj hát el vágy messzire,
S hagyjál békét a szívemnek.
Egy pedig Attilánktól...
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?És ahol szeretnek, és csak reám várnak,És csak reám várnak.Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,Fénylő csillagokra.Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,Ott fognak igazán engemet szeretni,Igazán szeretni.
Szilveszteri üzenet... (a la Cardinalis)
Fura dolog történt, a „fél világ” a blogomra kattint, mert én féleszű az előbbi posztnak azt a címet adtam, hogy szilveszteri üzenetek. Aztán arra gondoltam, ha már így Palira vettem a szegény szörfözőket az év legvidámabb éjszakáján megpróbálom 160 karakterbe foglalni a jókívánságaimat. Onnan fogom tudni, hogy sikerült, hogy talán én is megkapom majd SMS-ben… Lássuk…
Ne csüggedj, ha vége szerelemnek, csóknak, évnek,Hidd, csak szunnyadnak benned a remények.Holnap már hosszabbak a nappalokKívánok neked napfénytől szikrázó ablakot,Örömöt, barátot, szerelmetSzerencsétől édes új Évet!
Szilveszteri üzenetek... (nagyon személyesen)
Nagyon köszönöm a jókívánságokat! Minden „rámkattanónak” BÚÉK.
Eyre: Látom nem kell magyaráznom ezt a posztot. Fél szavakból is... Köszönöm.
Baraonda: Azon gondolkodtam, hogy talán egyszer élőben is érdemes lenne beszélgetnünk. Az az érzésem lenne miről. Egyébként akkor ott személyesen kifejteném, mit gondolok a tévéről… Le azért nem írom, mert nincs kedvem bizonyos emberek kvalitásával és hozzáéretésével foglalkozni ezen a blogon, (hacsak nem az enyémmel). No de mint tudjuk minden (ál)szentnek…
Eszmélet: rég nem láttalak, rég hallottam felőled. Látom gyönyörű gyereked van és kiegyensúlyozott családi légkört is sejtek. Légy olyan mint régen, akkor nem kell félned a holnaptól…
DreamyGirl: Az oltást azért gondold át még1szer. Nálunk a cégnél mindenki beolttatta magát, senki nem lett beteg utána és senki sem halt meg. Ami az oltás körül kialakult az botrány. Felelősek a politikus, az orvosok, a gyógyszergyártók, mindenki, aki elhallgatta az igazságot, aki ebben az ügyben álnok módón, nem az egyszerű emberek érdekét nézte… Minden éjszakájuk legyen emiatt álmatlan, csak ennyit kívánok nekik.
Másrészt ne görcsölj ennyit a pasikon. Itt az igazság, olvasd Shakespeare mestertől:
Kisasszonyok, ne sírjatok!A férfi mind kalandor,Fél lába itt, a másik ott,Csak gondtalan csatangol.Ne sírj, leány, a férfiért,légy hetyke, fürge, pörge,Csak vállat vonj, ha bánat ért -Hej, táncra, körbe - körbe!Ne nyújtsd a jajt, ne nyögd a bajt,Ha kínja olykor elfog!Míg nyár virít, míg lomb kihajt,A férfi úgyse lesz jobb.Ne sírj leány a férfiért,Légy hetyke, fürge, pörge,Csak vállat vonj, ha bánat ért -Hej, táncra, körbe - körbe!
Ui: Luxi, hiányzik a kritikád…
Ui2: Olyan jó lenne tudni, ki az aki Tivadarból, Nagykállóból, Miskolcról minden nap olvassa a soraim... Komolyan...
Miért nem a barátom Szilveszter?
Na és mi lesz a Szilveszterrel? Hol, kivel töltöd? – gyakori kérdés, de nem szeretem. Egyszerűen nem nőttem fel az óév búcsúztatásához. 33 év alatt nem alakultak még szigorú tradíciók, amelyekhez kötném magam. Ez persze az ősök hibája is. Nem tanították meg, hogyan vegyek búcsút a lejárt kalendáriumtól, a 365 és negyed napig tartó ellipszistől.
A Szilveszter éppen ezért kínos, nyomasztó és frusztráló. Ahová hívnak oda nincs kedvem, ahová szeretnék, oda meg nem hívnak. Ördögi kör…
Persze volt egy néhány emlékezetes Óévbúcsúztató, nagyon kellemes társaságban. Amit szívesen visszahoznék, megismételnék. Ami felemelő volt és olyan is, amit a hátam közepére sem. Énekeltem himnuszt, téren, kocsiban, biliárdasztal és a Szerelem mellett…
Legjobbnak a házibulit tartom. Többnyire barátok között, akik meghívnak számomra ismeretleneket, hogy az ember azt érezze, nemcsak nosztalgia az év lezárása, hanem valami új kezdete; mondjuk hajnali beszélgetés egy vadiúj ismerőssel, pezsgő mellett. Előkerül egy kis kaviár is, meg vajas pirítós…
De szeretek éjfélkor a Kossuth téren lenni! Mindegy, hogy van-e tűzijáték vagy sem. Az alkalomra rendszeresített poharakkal is rendelkezem. Viszem magammal, ahogy a pezsgőt, éjfélkor meg kibontom. Volt néhány év, amikor a hóban hűtöttük le a drága nedűt. Mint egy giccses képeslapon...
Szóval van valami romantikája, közösségformáló ereje. Néha irigyen néztem a Korona kiöltözött vendégeit, akik meg minket bámultak és talán arra gondoltak milyen jó nekünk, hogy nem menühöz kötött a Szilveszterünk.
Két Szilveszter különösen emlékezetes, az egyiket Nyírlugoson töltöttük, valami csehóban. 17 évesek voltunk, nagyon akartunk élni, cicáztunk a lányokkal és majd kicsattantunk a jótékony vidéki levegőtől. Egy négyütemű Trabival közlekedtünk, - az se a mi nevünkön - a magnóból a Republic szólt és tudtuk, miénk az egész világ, szőröstől-bőröstől. Fekete Gabi széles vigyora, maradt meg bennem, mint egy amerikai musical Oscar díjas pillanata. Aztán a másik a Ferenc körút egyik tízemeletesében lett maradandó. 21-et töltöttem, főiskolásként és a Nagy Csapat tagjaival mulattam át. Gyula, Maris, Töki, Petke, Sipi, Jani, meg én. Szerelmesek voltunk, már nem is tudom, hogy lányba-e, vagy csak az életbe, de nagyon szerelmesek voltunk. Ábrándos, szép napokról álmodtunk, nagy jövőről és csodákról, amelyeket nekünk sorsoltak ki.
Szóval most nyűgnek érzem a Szilvesztert, mert nem tudom, hol milyen formában kellne abszolválni. Tavaly Nyírbátorban tragédia lett, ha nincsenek ott a cimborák, akkor talán el is sorvadok a nehéz év után sütött keserű kenyértől.
Pedig meg kellene barátkozni ezzel a nagyon is férfias ünneppel, a keresztségben Szilveszter nevet kapott óévbúcsúztatóval. Össze kéne haverkodni, mert igen kevés akad belőle és abból a kevésből is elpocsékoltam már 32-őt… Szóval jó lenne megbékélni vele és valami „ereszd el a hajamat” élni át 2009 utolsó óráiban.
Jajj, tudom én mi hiányzik a boldogságomhoz, de erről nem beszélhetek, mert ezt szeretném kívánni a következő esztendőre és ha kimondom, talán megtörik a varázs…