A múzsa csókjáról…
Néha csak úgy megtörténnek a dolgok. Nincs előtte ima, várakozás, ezotéria, feng shui, meg mittomén’ milyen new age dizájn. Egészen véletlenül, majdhogynem banálisan vásárlás közben rádöbbensz a karácsonyi fények mögött, a polc túloldalán, ott a női feled. Soha nem láttad még, soha nem hitted, hogy létezik. Ráérzel, Ő is ráérez. Nézitek egymást, úgy ahogy arra, csak azok a testvérek képesek, akik sejtik egymás létezését, de soha nem találkoztak még és amikor egymás közelébe kerülnek a gének, a vér, akkor a magánynak fityiszt mutató biztonságérzet, a világgal való kompatibilitás apró örömtüzei gyúlnak ki.
Nevezzük most a nőnemű tükrömet, Nánási Ritának. De a név igazából nem számít. Egyrészt mert egy törékeny múzsáról van szó, másrészt ezt a mesét még senki sem írta meg. Ez csak egy vázlat, egy fura intuíció és egy atomvillanásnyi pillanat…
Verweile doch, Du bist so schön….
Kinek?
Mostanában egyre többször fog el valami különös izgatottság. Először az ujjbegyeimben érzem, lázasan kattintok a beérkező leveleimre, átböngészem az iwiw-et. Semmi. Pedig érzem, mert szorongatja a torkom, végignyargalászik az ereimben és lázítja a sejtjeim. De szlávosan- oroszosan kezelem a helyzetet; idegesen babrálom a folyó felszínét és hagyom, hadd hallgasson a mély. Talán nem is merek lemerülni. Nem merek szembenézni magammal. Nincs merszem egy hosszú hétvégét a cet gyomrában tölteni. Ilyenkor a tükörből egy véreres szemű, kissé csapzott Jónás néz vissza rám. Lusta, rest, de a várakozásban jeleskedő.
Mondja már neki valaki, hogy ha valaki prédikálásra adta a fejét, legalább bátor legyen…
