Az egyik commentben azt mondták, nem jó, ha egy Blog túlságosan heterogén. Az idei-oda ugrálás nem tesz jót az összképnek. Az olvasóim egy része, tegyük fel, a magyar hangjuk a régóta csöndes Luxié, a romantikusabb énemre kíváncsi. A másik tábor, amelynek vezetője nagykorú P. Anita lehetne, a vidéki sztorikra éhes. Most mégis valahogy közéleti témák foglalkoztatnak. Az előbb a helyi televíziózást vettem górcső alá, most pedig egy külhonban megjelent cikk miatt éreztem úgy, nem hagyhatom szó nélkül.
A cikk itt olvasható:
Barthus László verdiktje, a legenyhébb minőségjelezők használatával sem túl hízelgő. Az Amerikába (ki tudja miért?) kiköltözött honfitársunk(?), egyszerűen lehúzza a magyart, mint nációt. Arrogánsnak, beképzeltnek, a jogtalan előnyre hajtó, dolgozni nem szerető, sisere hadnak állítja be, amely még a tradícióira, európaiságára sem lehet büszke, mert igazából az is csak holmi képzelgés. A magyar - Bartus szerint - a népek alja, akit rég lekörözött az indiai, a mexikói, a kínai és a koreai. Mindezek mellett, a magyar nemzetet (így magát is) valami balkáni söpredéknek tartja, amely nyíltan antiszemita, amely tehetséges gyermekeit vagy elüldözi, vagy mint a kölyökmacskákat vízbe fojtja.
Bartus cikke mindezek mellett nem több, mint egy sértő petárda, amelynek egyetlen eredménye, hogy a dobhártyarepesztő durranás után, még sokáig cseng a fülünk. A szerző sokat akar markolni, de keveset fog. A Nagy Alma védelmét élvezve, valami toronyházban ücsörögve hazafröcsög: nah, ezt kapjátok ki!
Bartus cikkében nincsenek igazán komolyan vehető, felmérésekre épülő tények, csupán az egyén sztereotípiáira alapozó, rosszul levont következtetések. A hirtelen támadt düh után, csupán annyi marad a textus hagyatékaként, hogy az ember fennhangon sziszegi az anyaország perifériáján: Ne bántsd a magyart!
Bartus egyetlen eredménye, hogy elérte a célját, írásáról beszélnek, szinte egyetlen jóravaló magyar ember sem hagyja szó nélkül, a nehezen emészthető, bicskanyitogató kritikát.
Ne bántsd a magyart! A 400 éves imperatívusz egy horvát származású, de magyar főúr tollából származik, aki időközben érettségi tétel lett és bevonult a magyarság Pantheonjába. Már nem érdekel senkit, hogy édesanyja milyen nyelven mondott neki mesét, milyen nyelven álmodott, csak az számít, hogy kiállt egy olyan szerencsétlen csillagzat alatt született, rokontalan, közép-kelet-európai nemzet mellett, amely aztán boldogan szorította a keblére.
Zrínyi, aki tisztában volt a nemzet erényeivel és hibáival, időnként biztosan fájdalmas haragot érzett az egymásra acsarkodó, egymást vagy akár magukat is tegy tál lencsééért eladó magyar nemesek iránt, azonban haragja mindvégig megmaradt az elfogadás szent határian belül. Értünk haragudott és nem ellenünk és a szeretet hangján igyekezett ostorozni.
Bartus nyelvi formáiból ez a szeretet hiányzik, a tanító, nevelő célzat, az alázat, Jézus lábmosó alázata.
Annyi mindenki juthatna eszembe mégis Kányádi Sanyi bácsi sorai nyitogatják az ajkaim. Az ő erdélyi magyarsága, hazaszeretete beszél belőlem.
szóródik folyton porlódikél pedig folyton porlódikszabófalvától san franciscóigszabófalvától san franciscóigUram ki vagy s ki mégse vagymagunkra azért mégse hagyjajtódon félve kaparászkis szárnyával e kis fohászgyermeki hangon gügyögetdícsértessék a te nevedAj miféle népek volnánkszégyentől mért ég az orcánkmivel vétettünk mi többetmint akár a legkülönbekvén zsidók ószövetséginyelvével kéne most élnide hallgatunk senki sem merfeleselni az istennelverjed bartók verd a dobotfrakkod szárnya tüzet fogottég a kunyhó ropog a nádtüzet fogott ég a világ
Én nem tudok más lenni, mint magyar. Nekem ez nem kérdés, nem pátosz, hanem örök katarzis. Hiába él bennem egy konzervatív értékekből kicsírázó liberális kozmopolita, hiába élvezem a multikultit, hiába köszönök kínaiul a kedvenc éttermem ferde szemű tulajdonosának, az én istenem, az én tudatom, az én világom: magyar. Ki gépen száll felébe… hiszen tudjátok… nem kell mondanom, elkezdem a sorokat és folytatjátok. Tudjátok, ismeritek, ott él, dolgozik bennetek minden apró rezdülésben ez a testtől, lélektől elválaszthatatlan kötődés, túl a zsigereken, inakon. Pedig az én nevem meg valószínűleg román eredetű és van bennem tót és görög vér is. De anyám magyarul ígért nekem könnyű álmot, és apám Arannyal aranyozta be a gyermekkorom. Ha ez az ország, ez a nemzet kilök az ajtón, én visszamászok az ablakon, ha ebben az országban soha nem leszek próféta, akkor elmegyek kubikosnak, hordom a magyar földet és minden este marokszám tömöm az arcomba, mint Marquez egyik Buendiája.
Magyar vagyok, nem tehetek mást. Elfogadom, tisztelem a más nemzethez tartozókat, de megvetem azokat, akik képtelenek megélni a kötődéseiket.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.
Írnék még, perelnék még, ahogy fogok is, addig pedig imádkozom, ahhoz az istenhez, amely éppúgy a keresztényeké, mint a zsidóké, és a moszlimoké… Imádkozom isten magyarul tudó orcájához, mert Ő ért és megért engem, minket.
Ő segít világgá kiáltani: ne bántsd a magyart!
