Másrészről a remény, másnak talán fölöslegesnek tűnő hullámhosszán, túl a sistergésen, az amorf halmazokon, egy jótét lélek bejelentkezését várja az ember. A pattogó, sercegőm visító éterből egy valódi megváltó jelentkezését, aki materiális formában, az örök élet ígérete mellett, gyakorlatiasan a pénztárcámat is elhozza a fám alá…

 

Közben arra is gondoltam, micsoda Karácsonyi ének keveredhetne ki ebből a sztoriból. Például végiggondolni, hogy mit érez, aki megtalálta, attól függően, hogy mely társadalmi réteghez tartozik. A történet lehetne megható, szánalmas, vagy éppen felháborító, bicskanyitogató. Mennyire más az a mese, amikor valaki úgy talál rá egy pénztárcára, hogy nincs mit ennie és most ajándéknak éli meg a pillanatot vagy éppen úgy, hogy máris a sötét üzletet, a visszaélést látja benne. Akárhogy is lenne, jól járna az, aki visszahozná nekem, mert nem kérdezném tőle, hogy a lelke hószínű vagy fekete. Kezet ráznék vele.

 

A történetben persze az a legszebb, ha én magam tettem úgy el a pénztárcám, hogy attól megjárom a poklok bugyrait, még az úr születése előtt. Így kell rájönnöm, mit jelent a Karácsony, túl az anyagi világon, túl a forintos veszteségeken, a pótolható plasztikkártyák világán.  Akárhogy is van, az ember nehezen tudja átélni úgy az ünnepet, ha valami ilyen kegyetlenül beárnyékolja.

 

Közben ezer gondolat cikázik bennem. Az ember a kiszámíthatatlanban is a miérteket keresi. Milyen lecke van a dolgok mögött? Mit szúrtam el, kinek ártottam? Mit csináltam rosszul? A miért éppen én, fölöslegesen nyomasztó ólomsúlya…

 

Egyszóval, most nehéz szívvel, mint akitől elpártolt a Kisjézus, próbálok boldog Karácsonyt kívánni, mindenkinek…