Életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az...

Ez a majdnem halál, ez a percnyi elmúlás, ez a kiszámítható örvény, ami eléd áll és nevet. Hátborzongat és nevet. Minden emléked, minden émelyítően édes emléked benne lakozik... Itt most én döntöm el, kiből lesz legenda, ki lesz a jó, a rossz és a csúf. Ha nem veszel rólam tudomást, akkor is én rendelkezem a lelkeddel. Az enyém volt, nekem adtad, hiába hitted, hogy visszaveheted.

Wer immer strebend sich bemüht… Tanár Úr, az is csak a temetőben végzi…

Kilépve az Elefántcsonttoronyból, fáradtan, nyúzottan egy nő nekem áll, hogy ocsmány módon szemetes a művház alja és hogyan tűrhetjük mi ezt. Nem érti, hogy hiába minden szent akarat, ennyire telik. A hajléktalanokat már felkértük a távozásra.

Most azt gondolja, a fiatalok péntek éjjeli lealjasodásának emlékeit talán jobban tolerálnánk?

Rege az elfeledett Gábrisról…

 Kedves ez a kitüntető figyelem, ami az utóbbi időben a Blogot körbeveszi. Már- már megilletődök attól, ahogy kósza gondolatok, - amelyeknek nem találtam jobb helyet mint a cyber-tér - ilyen reakciókat, vagy nem is tudom gondoskodáskényszert váltanak ki a jóravaló olvasókból.

Amikor tanár néni azt mondta írjunk fogalmazást a romantikáról, én fullra kétségbe estem. Először is azért, mert ki nem állhatom, hogy mindig hülyeségekről kell fogalmazást írni az iskolában, meg egyébként is, a rosseb se tudta megmondani, mi a fene az a tanár néni által olyan sokat emlegetett romantika. Hazamentem, de a spanok se tudták, apu, anyu meg kétségbeesetten hívta át a szomszédokat, de az utcában egyetlen olyan ember sem akadt, aki találkozott volna már ezzel a romantikával, vagy mivel.

 

Kedves, elviszlek oda, hol senki sem ismer, de értem a szót,

Hol esténként ringató tengerről dalolnak altatót.

Az álmok szerények,

A hálók erősek,

Ott ritka szó a romantika.

 

A part menti sziklákra szőlő és magányos ház tapad,

Az örök szél ráncosra gyűri a tengert s az arcokat.

A napfény megéget,

A vágyak kiégnek,

És porráhamvad a romantika

 

Ott délidőn nem mozdul más, csak a megkötött csónakok,

S egy eleven képeslap eltúlzott színeit láthatod.

A fények kemények,

Az árnyak elégnek,

És éjjel éled a romantika.

 

Majd felhevült part ölén szeretlek forrón, míg tart az éj,

S a meztelen tengerben hűvösen fürdünk, ha véget ér.

A csókom sós lesz,

És hidd el, jó lesz,

Mert néha kell a romantika.

 

Kedves naplóm!

Milyen fura, hogy Katalin nap vigíliáján kívánok meaculpázni…

Olykor, ha elfogynának a szavaim helyettem (is) beszél az isten...

A pulya már csak ilyen (közhely), egy felnagyított arcot képzel a tükörbe. Egész héten szervez, telefonál, hogy aztán kétszer 30 percben elvérezzen… Pedig nem akar mást, mint a boldogság kék madarának sima hátára kéredzkedni. Ám, mivel dúvad - egy hústól elérzékenyülő nullás vércsoportú dúvad - persze először jól megnézi magának a kismadarat, nem lehet-e belőle pörköltet varázsolni. Esetleg rántani, és zamatos mellének nedveivel gyógyítani ínye húsigényét.

Este, már este van. Mondaná a székely. Mély este, akár nagyanyám kútja Apagyon. Csak a gondolatok mocorognak. Tegyük fel, ha egy nap úgy kezdődik; vendégelőadó vagy egy újságíró iskolában, majd a hallgatóság mosolyától megittasodva, már glóriát képzelsz a fejed köré, akkor hogyan fogsz pofára esni? A kijózanodás megszégyenít; a sors úgy akarja, a Korányi villák mögött két „fura” hajléktalannal találkozzam. 

Miközben sokszor, arról papolok nagy nyilvánosság előtt, milyen undorító az anyagi világ, itt most megszégyenít a sorsom. A képembe vágja, ideje lenne ismét felelősen élni,  karácsony előtt, ajándékba vinni oda dombok mögé, egy üveg jófajta konyakot, bort, vagy mittudomén valamit, amitől ünnep lesz az ünnep…

A feladat erdetileg snassznak tűnik; a perifériások küldtek egy felhívást, takarót, élelmet gyűjtenének a hajléktalanoknak. Egy interjú, aztán vissza az elefántcsonttoronyba. Ott derül ki, a fiúk kivénnének minket terepre. Nem vagyunk elragadtatva, a feladat nem túl felemelő. Lóri az eső lógó, vaskos lábát kémleli, nincs kedvünk hozzá, de Adrienne szeretné, a muszáj meg nagy úr. Átvágunk a városon. Már a villasor mellett suhanunk, amikor a Korányiról egy földútra fordulva, egyszer csak meglátogat az isten.

Ott állok szövetkabátban, parfümtől illatosan, drága ing, nadrág, a tv-ből kilesett sállal a nyakamban, svájci órával a csuklómon és hirtelen nehéz szégyenérzet tör rám. Néhány perc alatt megsemmisülök. A nincstelen, sátrakban lakó, 58 éves Kati és a 48 éves Józsi mennyivel nagyobb harmóniában él a világgal,  vagyon, csillogás és tv nélkül is.

Közben esik az eső, zuhog. Elázik a puha gyapjúkabát, sáros lesz a reggel pucolt, még éppen hogy betört, bőr cipő, és  szerencsére ettől párolog a narcisztikus attitűd, elmossa az eső a dekadens eleganciát, lemossa parfümöt, a hajzselét, a gömböc felfuvalkodottságát. Egyre inkább vagyok ember, egyre jobban hasonlítok Katira és Józsira… Már a kutyájuk sem ugat, a köröttük élő tucatnyi macska pedig a bokámhoz dörgölőzik…

Szégyellem magam. Nagyon. Pironkodom. Szerencsére a Perifériás srácok elkísértek bennünket. Paplant, konzervet, tésztát hoznak. Lóri képeket vesz, én a fogam között valami áldás félét mormolok. Rövidesen elő kell venni a mikrofont. Belül érzem, meg leszek illetődve. Nem fogják látni, mint amikor amikor egy velem korabeli srác bújt ki a Bujtosi tó mellett  a fóliasátorból. Nem fogják érezni, pedig bennem vénásan terjed a szégyenérzet, a lelkiismeret-furdalás.

Így lep meg az isten. Egy novemberi délelőttön. Így jön el. Kati és Józsi hozza. Állok, mint Bálám szamara, állok mint Három királyok. Egyszerre vagyok Gáspár, Menyhért, Boldizsár…

Mondom néha nem kellenek a szavak, hagyom, hadd fogyjanak el. Beszéljen helyettem, aki szebben, okosabban, kevésbé felfuvalkodottan képes rá. Amiről pedig végképp nem megy, hallgatni kell. Van, aki így is megérzi…     

Magad és párod s fiaid részére vadássz eleget,
de ne ölj az ölésért; és embert sose ölj, ne feledd!

Hohol - hoholnak az ukrán parasztokat csúfolják, egyfajta szinonimája a bunkóságnak. (Solohov nyomán)

 

Az ukránok és a beloruszok, de a nyugati szlávok is ejtik az glottális h-t, ugyanakkor nem ejtik (vagy nemigen) a g-t. Az oroszok fordítva, ők a g-t ejtik, a h-t meg csak ha megtanulják. Ezzel kapcsolatban is vannak érdekes névátírások: Герцен, Гарри Гродберг. Én eredetileg azt hittem, hogy a Гоголь valamiképpen a hohol oroszos változata. Azonban majdnem bizonyos, hogy mind a hohol, mind a Gogol hangutánzó szó, a hohol az ukránok h-zását  csúfolja, a gogol meg emlékeztet a gá-gá-ra. (internet)

Az este megeszi a reggeli gondolatokat. Pizsamát húznak a nagy remények, hálósipkát a világmegváltás. Pedig, hogy ismerem az Éjszaka csodáit. Weöres Sándor 1989-ben hunyt el. A Kelet- Magyarországban egy rövid cikk méltatta az életét. Valahonnan egy felismerhetetlen fekete-fehér fotót is kerítettek a cikk mellé. Sándor bácsi beírta magát a gyerekek szívébe. Az én korosztályomtól, amikor a főiskolán az első filozófia órán megkérdezték, hogy ismerünk-e magyar filozófust, szinte kivétel nélkül Weörest említettük. Kukla Krisztián legnagyobb bánatára, mert ő bizony WS-t egyáltalán nem tartotta filozófusnak.