Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,

háborút emleget és lélekölő viadalt.

S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák

szép adományairól zengve szeretni tanít.

(Anakreón)

Gyűlölöm azt, ha félni kell, ha a mondat nem őszinte, karcos mint egy rossz telefon. Gyűlölöm, ha hátra kell pillantanom, mikor előtör belőlem az igazságérzet. Jókora hullámvasúton utazom. Szerencsére adoptáltam nem vagyok egyedül: magam mellé vettem egy üveg Mavrodaphnét. Emlékeztem, hogy Mihály is erről álmodott Velencében (Utas és Holdvilág). Jajj, kedves Tóni bácsi, nem is jó ez az átkozott veresbor. Mintha valaki mustra öntött volna vékonyka alkoholt. Édes, émelygős. Cseppet sem az én Tokajim. Édes likörwein, de valahogy nem ilyennek képzelem a mazsolaszőlőből gyúrt isteni nedűt. Jujj, de áthallásos, mintha csak a politikáról beszélnék. Csak az ínyem kívánja, minden porcikám tiltakozik ellene.-)

Estére mostanában még kuszább lett a  világ. Nem tudtam írni. A sok élmény, a sok keserédes amarettós mandulamag nem hagyta, hogy kifakadjak. Nem hagyta, hogy ez a pacifista "tisztalélek" megmosakadjon, egy nehéz, mocsárszagú, sáros nap után.

- Ne állj mögém kérlek! Nem bírom, ha mint egy rossz tanárnő itt lihegsz a nyakamba!

De mit lehet tenni az élet, a szerelem már csak ilyen. Lezuhanyozik, aztán mögém áll. Felügyel. Nehogy már szomorkás legyen a hangulatod. A bankot járom, pedig inkább a csárdást. Iszom a levét a gazdasági válságnak, pedig attól már ez a Mavrodaphne is sokkal kellemesebb. Az emberek újra politizálnak. Politizál minden szűk sikátor, baráti születésnap és már az utca is politikáról dörmög. Mintha nem lenn jobb dolgunk, mondjuk a magunkét. Kesergő kurucok vagyunk mindahányan és nem ismerjük fel bárki is üljön be a "nagy házba" az onnantól a többség számára egyszerű, de átkozott labanc lesz. Kognitív disszonancia. Anatole France leírta már ezt sokkal szebben. Az Angyalok lázadásában. Csak az utolsó sorokat idézem:

 - Barátaim - mondotta a nagy arkangyal -, ne hódítsuk meg az Eget. Elegendő, hogy meg tudjuk hódítani. A háború háborút nemz, a győzelem vereséget. A legyőzött Istenből Sátán lesz, a győztes Sátánból Isten. Vajha a jó sors megkímélne engem ilyen balvégzettől! Szeretem a poklot, amely eszemet formálta, szeretem a földet, ahol tettem talán némi jót, ha ugyan ez egyáltalán lehetséges e szörnyű világban, ahol az élőlények csak gyilkolás révén tarthatják fenn magukat. Most a mi munkánk révén az öreg Isten elveszítette a földön minden hatalmát, és aki gondolkodik e gömbön, elfordul tőle, vagy nem is tud róla. De persze, mit ér, hogyha az emberek nem engedelmeskednek már Jaldabaotnak, ha Jaldabaot lelke azért mégis él bennük, ha képmásai neki, ha hiúk, erőszakosak, civakodók, kapzsik, ha a művészet és szépség ellenségei? Mit ér, ha elfordulva e vad demiurgosztól, még most sem hallgatnak a jótét démonokra, az igazság tanítómestereire, Dionüzoszra, Apollóra és a Múzsákra? Mi, égi lelkek, fenséges démonok, mi megsemmisítettük zsarnokunkat, Jaldabaotot, ha megsemmisítettük lelkünkben a tudatlanságot és a félelmet.

S ekkor a kertész felé fordult a Sátán:

- Nectaire, te velem voltál a harcban, a világ születése előtt is. Akkor legyőzettünk, mert nem tudtuk, hogy a Szellem a győzelem, és hogy magunkban, és csakis magunkban kell megtámadni és megsemmisíteni Jaldabaotot.

És akkor nem is mondtam, hogy mennyi dologban értenék egyet. Mennyi dologban állnák, remegő piros, fehér, zöld lobogók alá, lennék önkéntes Honvéd!!!

Apámmal a végtörlesztés után arról beszélgettem, hogy az előttünk járók, most büszkék lennének-e? Büszke lenne a csendőr dédnagyapa, aki fehér lovon járt. A "havasi gyopárosoknál" írnok nagyapa, akit Csucsán a Boncza kastélyban ért a világ és számára is második világégés és aki megúszva a poklok poklát, a kommunisták börtönében is lehúzott egy kegyetlen évet.

"Fogunk mi még Rákosi sírjára szarni!" - és meg is tették. Amerikából, Kanadából, Ausztráliából hazatántorgó Fremenek, akik soha nem felejtették, micsoda szar emberek köptek itt bele a nagy közös levesbe, egyéni sorsokba, megnyomorítva a mindig kreatív, mindig szabad és mindig béklyómentes magyar lelket. Én tudom, hogy a magyar nemzet lelke a perpetuum mobile bárki is állítsa az ellenkezőjét.

Pedig azt mondják, még a ló is beledöglik, csak az ember bírja tovább. Az ember, aki poént csinál a keservekből, a hátán csattanó ostorokból. Az ember, aki nép is, nemzet is. Mint egyén egyszerre áll alatta és felette hatalomnak, törvényeknek, megmondóembereknek.

A minden hatalom elvirágzik mint a Büdöske, minden hatalom elmúlik mint a legszebb a tavasz, a lekínzóbb fájdalom. Ettől válik szép lassan a legkarizmatikusabb hatalom is  önmaga karikatúrájává.

Az egyetlen út az én Mennyei Atyám szerint a szeretet. Az egyetlen Igaz Út. Az egyetlen Út, ami élettel teli. Hát én akkor kacsintva azt kérdezem, hogy ugye ez a szerelemre is vonatkozik?  Mert bizony én már éjjel érzem, miről álmodnak a lányok és amikor kinyitom az erkély ajtaját a friss levegővel, a lányok meleg illata szállingózik a  nappaliba és csiklandozza az orrcimpáimat. Ilyenkor egy nagy tányérantenna vagyok, ami gyűjti össze a fehércselédek száján kiáramló apró harmatcseppeket és a kis kulacsomba ezt töltöm. Ettől érzem magam egész nap halhatatlannak...   

Az életem legszebb percei azok, amikor őszinték voltak hozzám az emberek. A "Főnökkel" például egy interjú után fociról beszélgettünk zsebre dugott kézzel. Egy "fontossal" a legrégebbi sérelméről, egy "érdekessel" a könnyek ízéről. Annyi mindet tudok rólatok és mégis olyan butának érzem magam. Meg kellene írnom a megváltásotok regényét. De attól félek még bérírnok-krónikásnak is jelentéktelen vagyok. Irtózom a köhögő bolháktól. Félek, hogy Mann Düdüli bácsijaként kis idő múlva csak attól érzem majd magam fontosnak, hogy kimegyek az állomásra és feltartott kézzel elhiszem, én irányítom a vonatok forgalmát...

De hát gyűlölöm azt, aki... Rövidesen Advent. Aki hisz, remél. Így legyen...          

http://hu.wikipedia.org/wiki/House_of_the_Rising_Sun

 Minél több helyen jár az ember, minél több dolgot tud a világról, saját magáról, a épített és természeti környezetéről, a szokásairól, étkezéséről, öltözködéséről, a nyelvhasználatáról, diftongusairól annál keserűbb lesz a szájíze. A provincialitásom kisszerűsége, a köröttem mozgó élőlények középszerűsége, a saját apró univerzumom, ez a híg trágya néha úgy zuhan rám, mint egy pusztító kisbolygó. A kataklizma belülről érkezik és átjárja a porcikáim. Ilyenkor jó menekülni a nosztalgiába. Jó elmerülni a gyermekkorba, amikor az ember még nem volt ennyire kritikus és szofisztikált. Amikor AD Stúdiót hallgatott, Rambo filmeket nézett és török Boss melegítőt vett a KGST piacon. 

Amikor az ember képes kívülről, objektíven látni a jelen idejű énjét, magyarságát és összehasonlítja olyan hősökkel, forradalmárokkal, államférfiakéval, akik előttünk éltek és alkottak, minden lélegzetvételünk értelmetlenné válik, hangyányivá törpül és legfeljebb lázítja a vért.

Lehet-e harminc fölött álmokat kergetni? Meddig tart az álmok szavatossága? Néha azt veszem észre a 18 évesen romantikus lányok megkeményednek, mint a sokat használt párnák és matracok, a  férfiak ellenben a korral egyre könnyebben hatódnak meg.

A válságban nincsenek érzelmek. Mi a válság? Önmagában véve csak a számok harca? A válságnak ilyen értelemben csak matematikai arca lehet, pedig igazi válság, csak a szívekben lakozik. Felhorzsolt, megkérgesedett, bütykös, tyúkszemes, vérhólyagos szívekben keletkezhet csak olyan válság amivel érző ember képtelen megbirkózni.

A válságnak gazdasági értelemben csak akkor lehet vége, ha ez a mérhetetlen adósságspirált megállítják. Ez pedig csak úgy működik, ha az adósságok egy részét egyszerűen lenyelik a befektetők. A világméretű körbetartozás csupán konszolidációval állítható meg. Persze ezeket a mondatokat csak az veti ilyen könnyedén papírra, akinek nincs befektetése, legfeljebb hitele. Ilyen mondatokat csak az merészel az asztalra dobni, akinek nincs veszítenivalója. Ha a saját pénzemről, profitomról lenne szó, ha arról, hogy megkeresett és befektetett tőkém egy árva garast sem képes a kamatozni, sőt az is benne van a pakliban, hogy pénzem egy része elpárolog, akkor kutya mérgesen tudnék vonyítani. Persze ha azt látnám, hogy most ugyan 15-25 százalékról le kell mondanom, de esély van egy új világgazdasági pörgésre, akkor tulajdonképpen hajlandó lennék beszállni a világméretű rulettbe.   

Ami számomra megdöbbentő ebben az átkozott válságban, ahogy egyik pillanatról a másikra Amerikából Európába került az epicentruma; az amerikai ingatlan lufi, most itt pukkan és fékek nélkül képes egymás után romokba dönteni a nemzetgazdaságokat. Azt hiszem az amerikaiak és egyéb hiénák könnyedén találtak lyukakat a vízfejű Európai Unió könnyen sebezhető pénzügyi testén. De ki látott még olyat, hogy egy unión képtelen egy kézbe koncentrálni a három legfontosabb területet a pénzügyeket, a külügyet és hadügyeket? Az unió a korábban értéknek nevezett sokarcúságban, most keresi a kiutat, kapaszkodókat, de egyszerűen nem találja. Egy tízmilliós gazdaság (a görög) akár padlóra is küldheti, a gyenge védelmi mechanizmusok miatt.

Ha sikerül megmenteni Európát a látványos eróziótól, ha sikerül is okos mentőöveket készíteni, a jövőre nézve okosabb lenne átgondolni, hogy a saját védelmünk érdekében sokkal erősebben kellene centralizálni a pénzügyeket, gátat kellene vetni a nemzetállamokban sok esetben populista politikai kurzusok ámokfutásának. Nincs mese, saját jól felfogott érdekünk, hogy az uniónak, centralizáltabb döntéshozó szerve legyen, homogénebb pénzügyi struktúrája és akár saját hadsereg is! El kellene érni, hogy válságok esetén akár még nagyobb önrendelkezéssel bírjanak az uniós szervek és azonnal beavatkozzanak, ha valahol kiderül léket kapott a közös hajó.

Meg kellene fontolni , hogy az unió tagállamainak valóban szükségük van-e a NATO tagságra, vagy egy hatékonyabb Európai védelmi ernyőben kellene gondolkodni, amely legfeljebb szoros együttműködési megállapodást köt az Egyesült Államokkal, de függetlenül rendelkezik a közös hadsereg létrehozásáról, annak működtetéséről és az unió érdekében való bevetési szabályokról. A többpólusú világban szükség van egy saját "rendőrségre", amely belső és nem külső döntések alapján működik. Az arab tavasz eseményei jól példázzák miért van létjogosultsága egy közös európai védelmi és stratégiai szervre. Bármennyire is viszolyog a kilúgozott agyú Németország a konfliktusok fegyveres eszközökkel való rendezésétől, az élet azt bizonyítja, mindaddig nem veszik komolyan Európát míg nem tud a saját lábára állni.

Azt hiszem az Unió nagyon hasonlít egy mai harminc éves, magyar emberkére. Álmokat kerget, sokszor még egy kapcsolaton belül is szingli, és úgy véli a párja hibája, hogy nem azt kapja, amit megérdemel. Döntésképtelen, hezitáló, vacilláló és kívülről várja a megerősítést és a segítséget. Van munkája, de a szülők, nagyszülők támogatása nélkül képtelen lenne akárcsak nullszaldóval is működni. A hőn vágyott világi kincseket, státuszszimbólumokat hitelből igyekszik megszerezni és nem igazán ismeri a takarékoskodás fogalmát...

Szeretem olvasni, amikor egy-egy kiváló dal, szöveg, vagy akármilyen művészi alkotás után a meghatódottságtól, valaki azt írja: köszönöm Istenem, hogy Magyar vagyok... Ilyenkor az emberben, apró pici csengő szólal meg, hiába láttam Kefalóniát és hiába maradtam volna Rovinjban-ban vagy éppen Rodoszon a Fouri beach-en, ne adj isten Párizsban, Salzburgban, Milánóban vagy az isten háta mögött Aebelo szigetén valahol a Keleti-tengeren, Neuwerken- a Nyugati tengeren, hiába akartam házat venni Zakopanéban hiába kísértett meg a jobb-könnyebb sors reménye, a szívem, az a föl-földobott kő, mindig hazahúzott... És akkor, hogy ne érezzem baleknak magam, a hurkásokból lett istencsászárok Color-ék, (akik azóta doktor urak valahol) most is gombócot növesztenek a torkomba. Alig több mint 10 millióan értik: féltelek... Ha nem férfi lennék, most zokogni kellene mint egy kislány a meghatódottságtól: Féltelek! Érted? Az égre kiáltani, hátha valaki meghallja: féltelek te pici ország, féltelek, te pici nemzet. Féltem a nyavalyás közös sorsunk. Féltem, mert az a hír járja, hogy a magyarok folyton blöffölnek a Pókerasztalnál és 19-re is lapot kérnek, ha Black Jackről van szó. A magyarok mindig pénzt kunyiznak a játékostársaktól, majd fennhangon szidják őket, ha a buta logikájuk miatt veszítenek. A magyarok fennhangon veszekednek a krupiékkal és előszeretettel szedik le a keresztvizet a szerencsejáték barlang tulajdonosairól, de azért a játékszenvedélyüknek képtelenek ellenállni...  

Mindezen túl, mert félteni jó, én is féltek Valakit! Egy lányt. Nagyon. Féltem. Talán még magamtól is. Annyira féltem.       

Mit csinált őfelsége 3-tól 5-ig?

Mi történt egy hónap alatt? Hol volt, mit csinált őfelsége 3- tól 5-ig? Utoljára még Makk Károllyal egy rozé fröccs mellett, meg Csányival, aki Schneider Zoli élcein mosolyogva, az orra alatt csak ennyit válaszol: who the fuck is Polygami? Marad, ismét marad néhány DVD, hogy legyen miről emlékezni. Közben Gera Zoltán a Duna Autonómián nevetve vág a képembe vaskos, nehezen emészthető, gumitalpú mondatokat: aki sokat foglalkozik a múlttal, annak nincs ideje megélni a jelent.

Nincs ideje elmerülni a jelenben és élvezni azt Zoli bátyám! De igazad van! -  már megbocsáss, hogy a korban fele akkora sincs suttyó, csak így letegez. Nekem akkor is te vagy a Hetvenkedő szomszédja és megkapóan mondod a Taub féle Radnótis, a csillagos égre  írt darabjában: "Most öt óra! Mire eljön a hatóra a katonánál lesz a hetéra!"

Egészség

Soha ennyi taknyot még nem láttam. Soha ennyire nem gyulladt még be a hallójáratom. Soha ennyire nem voltam közel, hogy feladjam a hitvallásom, mely szerint nekem isteni eleve elrendeltetésből kell vidéki újságírónak lennem. Apám fia vagyok. Apám érzékeny, őszinte, lánglelkű, de néha kicsit bugyután őszinte és magát butának tettetető (vagy talán buta is) fia. A gének néha mint a rákok, minden ok nélkül visszafelé,  az enyészetnek toronyiránt sétálnak.

A tenger(nagy)

Aztán el kellene mondani, hogy több mint egy hétig csavarogtam a tenger partján. A Monarchia legkedvesebb fiaként, lassan gördültem végig Abbázia útjain és lopva nézegettem vajon József Attila melyik kövecskéről pisált bele az Adriába. Rovinj édes kaptatói, Porec fenséges haltáljai, Krk andalító Pinea erdői mind az enyém volt egy hétig. Pulában mintha valami dák vér kelt volna életre bennem, szinte láttam, ahogy én állok a porondon és jajgatnak legyőzött ellenfeleim a világ hatodik legnagyobb Arénájában,a  császár szarkasztikus örömére. Kíméletlen gladiátorok érzékeny lelkű leszármazottjaként (micsoda ellentmondás) hunyorogtam a Gemini kapu alatt és egy percig azt is tudtam Augustus császár temploma előtt, hogy az isteni kezet fogott velem...

Premantura csendjében és legkékebb vízében mártóztam meg. A tenger 27 fokos, akár egy langyos kád víz, szemben velem jó 900 méterre egy kopár halom, egy incselkedő sziget. A sziklákon orosz lányok mutogatták fehér kebleiket a szemükben is éhes német srácoknak. World Peace gondoltam magamban, miközben éreztem a nyílt tenger fölött már csak a hormonok  csapnak össze. Otthon éreztem magam, miközben nagyokat kortyoltam a nehéz vörös Teranból és a lázadóan buborékos, könnyű Malvazijából. Az apartman nagy erkélyről akár egész nap flörtölhettem a békés kék szőttessel, melyet éppen hogy csak cirógatott a Serenissima felől fúvó meleg és bohó szél. A tengerben kíváncsi és színes halak, remeterákok, na meg persze tengeri sünök köszöntöttek. Idén felfedeztem, hogy a rettegetett sünök valójában nagyon is könnyen sebezhetőek; a mindig éhes halak imádják a narancsszínű húsukat. Amikor egy nagyobb darab kővel valaki feltöri a szerencsétlen sün tüskés mészházát, akkor a halak pillanatok alatt szétcincálják a puhatestűt és kérdőn néznek a kőbaltás gyilkosra: ugye kínálsz még nekünk néhány falatot? Miközben hüledezve nézem, hogyan tűnnek el az éhes halszájban a sünzsigerek, és a vízben apró részecskék kezdenek lebegni, dühöm lecsillapodik, a halak hasa megtömve, a többiek már fellélegezhetnek, a kőbaltás magyar a part felé úszik...

Szarajevói ásványvíz, Kauflandos előre csomagolt cevapcici, némi olívaolajon megpirítva, barna kenyérrel és egy kis Horcicával bolondítva. Sörből is próbáltam eleget. Na persze szívesen kóstoltam olyan étteremben is a mediterrán ízeket, ahol a palatablán büszkén hirdette a tulajdonos: No Pizza, No Kalamari, No Cevapcici, Only Mediterran Cousin's... De azt is be kell vallani, hogy Pulában a Pompeii pizzériában, amit egyes tripadvisoros kollégák keményen lehúztak, bizony én kiváló isztriai pizzát ettem roppanós spárgával és gyönyörű isztriai, füstölt sonkával ékesítve.     

Lélekből...       

Néha nap az ember elveszíti, aztán talán még ugyanabban az órában meg is találja magát. Nincs mese. Az elveszített részek, gondolatok, versek és álmok, egyszer csak egy nejlonszatyorban ott lógnak egy rozsdás kerítésre akasztva. Ilyenkor tudom, a sorsomat bármibe is csomagoljam, bárhová is adjam fel, bármennyire érezzem távolinak, visszatalál hozzám. Visszajön, mint  a jól elkészített bumeráng. Lélek ki, sors el, mint egy rossz drámában, aztán lélek és sors is vissza. Hogy a kiüresedett porhüvely újra mosolyt találjon a párnáján.

Te is morzsolgatod a párnád csücskét, kora őszi hajnalokon? Te is álmodsz még királyságról, csöndes, színes házakról, melyek felett fehér ruhás sirályok mondják a magukét?

Közben az igazságom, az arcom féltem, hogy amit a tükörben megígértem annak a kedves fiatalembernek tartani tudjam.

Így kell eljutni a jelenig. Talán azért írok, írtam nehezen a jelenről, mert képlékeny. A múlt egyszerű kifestő. Már valaki megrajzolta, nekem csak elő kell vennem a ceruzáim és színt adni a feledéstől mentett fekete-fehér tényeknek. A jelen ellenben megtévesztő. Amit ma gyűlölök, holnap meglehet szeretni fogom. A jelent, mint egy sok ezer darabos kirakót, egy nagy dobozból kell elővenni. A jelent türelmesen ki kell rakosgatni, a múltból kapott sok esetben egymásnak ellent mondó használati utasítások alapján.

A jelennel nehéz házasodni. A jelen csak azoknak jó, akik soha nem meditálnak, nem félnek itt vagy ott kitűzni zászlóikat is azt a szélbe kiáltani, tudják, hogy nekik van igazuk.

Én nem hiszem, hogy igazam lenne. Vagy inkább nem hiszem, hogy az egyetlen origóhoz, amit a létem jelölt ki, ehhez a középponthoz kellene bárkinek, nemhogy mindenkinek igazodnia. Azt hiszem nem vagyok jó politikus, de talán jó pedagógusnak születtem. Jó demokratának, aki az övével szöges ellentétben álló eszmékben is megtalálja az igazságot Egy újságban azt írta valaki, hogy nincs neokonzervatív irány, nincs demokratikusan konzervatív ideológia Magyarországon. Valaki azt találta írni, hogy ma ebben az országban magát értelmiséginek vallónak csak az idealista, balosan liberalista elvekhez lehet felzárkóznia.

Megsúgom az ilyen kinyilatkozóknak, a konzervativizmus, a nép-nemzetiség, a magyar-kozmopolitizmus, a mangalica-cabanossi, a legvehmensebb tagadás ellenére is létezik, sőt virágzik. Vagyunk még itt 30-asok, akik hiszik és tudják, hogy az isten segedelmével lehet országot építeni, lehet gyermeket vállalni, lehet heteroszexuális kapcsolatban leélni az életünket és lehet úgy magyarként kozmopolitává válni, hogy közben nem akar az ember idegesítő álliberálsziréneket hallgatni, akik mindig jobban tudják, hogy mi történik a világban. Persze az ember annyiban átérzi a baloldal létének szükségszerűségét, hogy lassan már nem csak proletárok és panellakók, de a kertes házakban szocializálódott középosztály is a pénztelenségbe süllyed el.

Egy hónap. Egy hónap alatt a számban legtöbbször a végtörlesztés szó fordult meg. Végtörleszteni. Így főnévi igenévként. A végtörleszteni kell bankok, balekok és bélpoklosok felé. Végtörleszteni és könnyűt álmodni. Ez a mi munkánk és nem is kevés...  

Az elégedetlen ember beszél belőlem. A katarzis, a megváltás nélkül maradt ember. Persze nincs baj, idén a fizikai léten túli életet egyszerűen össze kell tallózni, össze kell szemelni. Ki kell mosni ebből a lassan hömpölygő fesztiválfolyamból. A Korijolánuszból a demokráciát, a Romantikus komédiából az örök nőt és azt, hogy milyen szép Létay Dóra. Szervét Tibin, nem fog az idő. Persze mégis. Vetkőzése, szőrös teste és háta kiáltvány a gyantázás ellen. Tóth Ildikó édes, bele kell szeretni. Aztán alig várom Gáspár Sándor és Györgyi Anna párosát. Vágyom az intimitásra, hogy megkapom, mint valami karácsonyi ajándékot. Ám ekkor már gyulladt hallójárattal és dobhártyával böjtölöm a megváltó katarzist. A fájdalom miatt egyre türelmetlenebbül és egyre enerváltabban. Egyfolytában küzdök. Azt szeretném, hogy  magával rántson a sztori, vagy legalább nevessek egy jót. Görcsösen ragaszkodom a fixa ideához, hogy lesz egy darab, amitől más emberként, angyalként megyek haza. A nevetés gyógyít. Ezzel biztatom magam és míg az egyik fülemmel Bach Goldberg variációban gyönyörködöm, addig a másikban hallgatom a gyulladás vízesésszerű morajlását.

Megsüketülök a Vidor végére. Ez jár a fejemben. Csak lassan ténfergek át a túloldalra, ahol Gáspár és Györgyi meztelenül fekszenek a besötétített Kamarában. Az ott egy darab New York, neonfényekkel és két fura emberrel, ez itt Nyíregyháza fülemben sikoltó késsel és az elviselhetetlen fájdalommal. Azon morfondírozom, miközben Gáspár főzni kezd és a felmelegített olivaolaj és rádobott hagyma illata betölti a teret, hogy az isten engem most azzal büntet, minden hangot, mondatot és dallamot a fájdalom segítségével közvetíti. Értsem, semmi sincs ingyen.

Mondom a beteg elégedetlen ember beszél belőlem. Ma este persze néhány pillanatig elvarázsol Maszlobojscsikov Szentiván éjjele. De szívszorító látni, milyen könnyedén  alakít Eperjes és Oberfrank, aztán mégis társak nélkül, görcsössé, statikussá válik a darab. Alig akad valaki, aki képes felvenni velük a  tempót. Bizony ez nem az Új Színház, ahol Eperjes csak egy volt a sok között és nem valami egymaga értő vátesz. Rossznyelvem elővéve egyszerűen csak esztétikai Rambó. Aztán adok még egy esélyt Garaczi Lacinak. A Plazma annak idején bejött. Huszár Zsolti, Fodor Annamari, hisz szeretem őket. Talán a játékkal nincs is baj, talán elhiszem, hogy színház ez. De a szöveg, a szöveg. Hallom, látom, hogy Garaczi kipécéz egy számítógép előtt rejszoló informatikust, akiről leszedi a keresztvizet. Tölt a pohárba egy kis limonádét, pszcho-izét, de ettől még nem működik a darab. Ettől még nem tetszik. Még akkor sem, ha látom Szemenyei Jani éppen a mi Budai Zsófinkkal verbális flörtöl a színpadról. Osztrovszkij Erdejébe, pedig be sem merem tenni a lábam, félek, hogy lerágja a húsom az érdektelenség.  

A fájós fülemmel az autóban arról álmodom, hogy néhány évet megfiatalodva újra ragyogó szemmel estéről estére kapom meg a katarzist. Kulcs, Vőlegény, Üvegcipő, Prah, Buborékok, Bábelna, Zöld Martzi, a Jó pálinka ittasa magát, Noises Off, Hal a zacskóban, Guppi, Messze van ide Petuski... Csörög a vekker. Ez van, ezt kell szeretni... De szerencsére ez még nem a  vég...  

(két nap, három darab a színházban)

Beszív, beszippant ez a nyírségi kultúr-tornádó a Vidor. Ebben az álmos városban, ahol csak az rázza fel a tizenéveseket, ha egy üveg pezsgőért is levetkőzik két flash-gádzsi, ott az ember egyszer csak belefásul a szürkeségbe, vagy jobb esetben vadul éhes kezd el lenni  a mesterien míves szép szavakra,  a szférákat idéző muzsikákra, nem pedig az untig játszott, csupán a vállalkozói merszet dícsérő mainstream tánczenékre...

A színház katarzis-drog. Tudatmódosító szer, mert amikor megkapod az hiszed egy picit jobbá válsz, a lelked agy apró darabja a hétköznapok állandó sivatagjában egyszeriben kizöldül. Úgy, mint a Sivatagi Show-ban, felgyorsítva. Megérkezik a finoman permetező kultúreső, megérkezik az élet a városba. Az emberek kimerészkednek a tyúkólakból, elfelejtenek aludni, elfelejtik, hogy van következő törlesztőrészlet, hogy van főnök és beosztás...

Mondom beszippant a Vidor. Már az első felvonás is. Pintér Béla Tündöklő középszer!

Ha nem érzed azt, hogy te vagy Juci, ha nem érzed, hogy a torkodban időnként énekelni kezd egy gyönyörű madár, ha nem érezted, hogy alapvetően többre vagy hivatott és csak a körötted lévők süketek, vakok ha nem voltál még a Hortobágy poétája, akkor ne nézd meg! Ha nem vagy kíváncsi, hogyan használjuk ki, a gyengébbeket, hogyan rántjuk a mélybe irigységből, féltékenységből a tőlünk jobbakat, ha nem éreztél soha ilyesmit, akkor Pintér Béla nem Neked való. Akkor tessék elmenni egy önismereti tréningre, mielőtt szembesíteni merészeled magad. Igen te vagy a perverz államtitkár, a társulatvezető diktátor, te vagy a kínai maffiózó gyermeke, a kurva és a kurvaélet. Te vagy Vitéz János, aki nappal gyermekeknek moralizál, éjjel meg poltikus inkognítóját védi a bordélyban, palacsinatsütővel.  Operettország így lép egy abszurd lépcsőfokot és lesz belőle drámai Operaország...

Azért kap egy pofont a zene csúcsa, az Opera is. Egyet? Százat. Tudtad, hogy nem lehet érteni, mit énekelnek az Operaházban? Akkor meg minek kellene oda menni? Hogy orgazmusunk legyen egy szépen kiénekelt magas C-től? Valóban tudja mindenki (minden körülmények között) az Operóban, hogy miről énekelnek a kövér nők és a szakállas bácsik?

Egyszer osztálykiránduláson a buszsofőr Best of Operanyitányokat hallgatott, diszkóritmusban, mi meg Eddát kismagnóról... A feleségemtől kaptam a kazettát - mondta szemlesütve. Majd a Tell Vilmos nyitány után kicserélte. Együtt üvöltöttük: Éjjel érkezem... Pintérék éjjel jöttek. 10-es előadás. Fordított színpad. Próbáltak. Most már élesben.  Fülledt nézőtér, garantált hideglelés. Újabb ötös a naplóban.

Második felvonás...

Riport Mácsaival. Szerencsés csillagzat. 1983-at idézi meg. Vizsgaelőadás. Legenda. Ott ül velem szemben. Mondja. A darab a sorok között üzent a hatalmasoknak, a cinikusoknak. Dürrenmatt nagyot ütött, hogy ébredjetek törpék, mert a  világot nekünk kell megváltani! 30 év távlatában már látszik, semmi, de semmi nem változik. A hatalom cinizmusa nem ismer határokat. Az angers-i polgárok mindig megjárják, bárki is nyerjen, mert ha netalán nem lenne vesztes, akkor a (kis)királyok közös erővel bosszulják meg, hogy a kegyes polgárok taktikázva, nem mentek el szavazni.

Dürrenmatt János királya hosszú volt és fülledt. A darabból nekem a keserű "Törpe-monológ" és a szűk polgári jelmez, az önnön apró sorsom tragédiája maradt meg. Meg Pogány Judit, Polgár Csaba, Mácsai Pál és Debreczeny Csaba nagyszerű játéka.  

A harmadik felvonásban poklot jártam.

Annyira vártam, mivel lep meg a "kis" Tasnádi. ( A fajok eredetével? de most komolyan?) Annyira vártam, hogy a Mucsi, Scherer, Thuróczy trió önfeledten nevettessen. Aztán amikor a 240 literes szemetesből előkerül az utolsó? vacsora, a paradicsomos káposztának látszó, söröskupak aknával bolondított moslék, a zacskós húsleves és a rizottó is falatról falatra lecsúszik a  torkunkon, akkor összedől a világ. Amikor az iromba csirke a szomorúság magjait szemelgeti a színpadon és 124 ezer felebertájának készül motivációs film, akkor érzem, hogy akár a Fekete hattyúban nekem is szárnyam nő, csőröm, broiler izmom és táptól fehér kaparóm. Időről időre édesanyám, vett egy néhány "ipari-csirkét". A tyúkólban aztán valahogy kikupálódtak ezek a szerencsétlenek. Már nem olyan esetlenül jártak. A fehér kaparójuk besárgult a kukoricától. Taréjuk vörös lett, mint a vér és még kommunikálni is megtanultak a többi bennszülött farmlakótól. Anyám tyúkjai soha nem csipkedték egymást, soha nem kezdtek kannibalizmusba. De amikor Tasnádi nagyítóján át nézem a világot, látom, hogy bizony ez a csirkék buta egymást is falni képes  országa. Senkit sem érdekel, hogy talán éppen a tyúk és tojás paradoxon bizonyítja Isten létezését, sokkal fontosabb, hogy a broiler mell, szárny, ne adj isten far-hát kilója mennyibe kerül. A poén attól még poén, hogy sötét, hogy közeli és fenyegető. A csirkék röhögnek a nézőtéren, vinnyogva, vicsorogva, lyukat röhögve ezen a szégyenteljes társadalmi szőttesen, ahol a tehetség, a lehetőség, élet és halál a pénz körül forog. Mondom vinnyogva röhögünk és szeretjük a remek a színészeket, ezt a gondosan tervezett műhomeless világot. Holott pontosan tudom, hol találom ezeknek az embereknek az eredetijét itt a nyíregyházi dzsungelban is. Antiszínház, antihősökkel. Találékony undor, Tasnádi fájdalma átragad rám is. Ez a katarzis más, mint amikor Mucsi, Scherer és anno Szikszai Rémusz a Mrozek Mulatságában arról ábrándozott, hogy megtalálják a boldogságot, a zenét és a lányokat. Itt Tasnádi világában erről szó sem lehet, az alkohol-katarzis után még kevesebb agysejttel, tojással,  pénzzel és erővel újra indul a csöves cirkusz. Az a borzasztó, hogy holnap én is felléphetek...       

Egyszer azt mondta nekem valaki, akire felnéztem, hogy lesz olyan pillanata az életemnek, amikor választanom kell fehér- és fekete között. Elő kell állni a farbával. Meg kell mondani, kit szeretek és kit gyűlölök. Minden idegsejtem tiltakozott a mondatai miatt. Minden idegszálam lázadt; soha!

Egy újságíró ettől sokkal okosabb, egy újságíró pontosan tudja, a világ ettől sokkal színesebb. Aztán évek teltek el és az átkozott felnőttek egyre többször kérdezték meg tőlem, mit gondolok, pártokról, ideológiákról. Hiába érveltem, én soha nem tudtam egyetlen együttesért, egyetlen dologért elvakultan lelkesedni, nem fogadták el a magyarázataim. Minél lázasabban magyaráztam a bizonyítványom, annál inkább megkeményedett az arcuk. Egy olyan országban, ahol minden kiejtett szónak politikai áthallás a vége, nem lehet szabadon hinni, beszélni, kinyilatkoztatni...

Mindenféle magyarázkodástól irtózom. Rettegek, hogy minden amit mondok felhasználható ellenem, hogy már akkor félreértenek, amikor még csak egy kósza gondolat a hitvallásom. Persze tudom, hogy Kirkegaard, azt mondta nincs olyan, hogy kicsit hiszek, mint ahogy kicsit élni, kicsit halni sem lehet. Vagy-vagy. El kell dönteni melyik oldalon állsz.

A minap megkérdőjelezték a világom alapvető fundamentumát. Valami buta tréfa, elátkozott suttogó propaganda, rosszakarat, vagy isten tudja mi miatt, rossz oldalra soroltak. Pedig itt, ezen a területen vagyok a  legkevésbé megengedő, itt vagyok legkevésbé türelmes, elnéző. Egy magát valamire tartó pedagógus tudja nem is tehet másképp, hiszen így vagy úgy de minden cselekedete mintául szolgálhat...

Ezért bárki bármit mond, a szerelemben konzervatív vagyok. A szerelem nálam valami olyan erős kovalens kötés, ami egybeforrasztja az egymástól távol terelt férfi és női egót. A kettébomlott nemiség mohó vágya bizonyítja, a világmindenség egységéhez nem férhet kétség. Mindig megértem a világmindenség harmónia iránti igényét, amikor elmélázok a női testek szépségén.

Bármi is akartam lenni, mindig az motivált, képes legyek lenyűgözni a csajokat. Csak nagyon rövid idő alatt jöttem rá, az igazi sport nem az, amikor felfokozott lelkiállapotban súgjuk a legszebb fehércseléd fülébe életünk legjobb sztoriját, hanem az amikor a vágyon túl, a számítógép előtt kell felidézni az élményt.

Nem találok rá szavakat, csak bámulom az angyalokat az ágy végében és hálát adok az istennek az egészséges tesztoszteron löketért, amitől folyton-folyvást férfinak érzem magam. Ahogy Zorbász, talán a legrútabb nőben is meglátom az angyalt. És akkor, ha már meglátom, akkor persze értesítem is róla, nehogy rossz álma legyen. A szép nőkről pedig váltig állítom, csak azért teremette őket az isten, hogy a szívünk, az agyunk, az ízületek a testben, minden atom és rezgés megérezze, milyen káprázatos tud lenni  a nő maga. A szép nőkért való rajongás, bolondulás az istenek imádott játéka velünk. Hányszor fordult elő, hogy éjjel lopva néztem a mellettem alvó nőt, és szánkóztam megállás nélkül a hajlatok finom lankáin. Sajnálom azokat, akik soha nem részesülnek ilyen kifinomult, legfeljebb a láztól terhes örömben.

A nő nekem mindig múzsa és a kapcsolat az istennel. A nők öle romlásba vagy éppen a mennyországba vezető út, de mindenképpen túlvilági öröm. És aztán nem is beszéltem arról, mi történik, ha szerelem megsebez. Nem beszéltem arról, milyen felemelő tud lenni egy viszonzott szerelem. Amikor a férfi fókusza a végtelenről, a mindenről az egyre, az Ő-re összpontosul.

De eddig minden ideig-óráig. Eddig minden Nő csak epizodista lett nálam. Minden közös lepedő elszakadt, a vágy, hogy a nőkön túl, újabb nők, s azokon túl talán örökké mohó angyallányok várnak, mindig felcsigázta bennem a vadász kíváncsiságát. Az ember így nem hagyja, hogy berozsdásodjon a fegyvere, örökké pucolgatja, tisztítgatja, mert attól tart, éppen ma éjjel hagyja ki a kapitális ünőt...

Masculin bolygóm, így mindig nőnemű napok és univerzumok körül kering, amíg képes leszek alkotni, élni, lélegezni, szeretkezni...

Védőbeszédem pedig Kipling mondja el:

Ha józanul tudod megóvni fődet,

midőn a részegültek vádja mar,

ha tudsz magadban bízni, s mégis: őket

hogy kételkednek, megérted hamar;

ha várni tudsz, türelmed nem veszett el,

s csalárdok közt sem léssz hazug magad

s nem csapsz a gyűlöletre gyűlölettel,

de túl szelíd s túl bölcsszavú se vagy;

ha álmodol - s nem léssz az álmok rabja,

gondolkodol - s ezt célul nem veszed,

ha nyugton pillantsz Győzelemre, Bajra,

s e két garázdát egyként megveted;

ha elbírod, hogy igaz szódat álnok

torz csapdává csavarja a hamis,

s miért küzdöttél, mind ledőlve látod,

de fölépíted nyutt tagokkal is;

ha tudod mindazt, amit megszereztél,

kockára tenni egyetlen napon,

s veszítve új kezdetbe fogni, egy fél

sóhajtás nélkül némán és vakon;

ha tudsz a szívnek, ínnak és idegnek

parancsot adni, bár a kéz, a láb

kidolt, de te kitartasz, mert tebenned

csak elszánás van, ám az szól: "Tovább!";

ha tudsz tömeggel szólni, s él erényed

királlyal is - és nem fog el zavar,

ha ellenség se, hű barát se sérthet,

ha szíved mástól sokat nem akar;

ha bánni tudsz a könyörtelen perccel:

megtöltöd s mindig méltó sodra van,

tiéd a föld, a száraz és a tenger,

és - ami még több - ember léssz, fiam!

Romantikusan

Kisördög. Nevezd csak így. Ezer éve így hívják. Ha ki akar bújni, ki is fog. Kisördög. Egészen apró. Eddig ott lapult az idegek, szövetek mélyén. Lassan mint egy tengeralattjáró örökké álmos matróza szunyókált az andalító 37 fokban... Néha elámulva keresztül-kasul járta szív a üregeit. De csak úgy, mint egy amatőr barlangász, akit lenyűgöz a mélység, de esze ágában sincs hosszú éjszakákat tölteni a Föld gyomrában. Most meg egyszer csak rácsodálkozik a világra? Van ilyen?

Betépve

Nagy flash! Szól a zene, a tömeg vazze', hullámzik, mint a tenger. Táncolunk. Egyszerre, homokban, levegőben. Kis kastélyokat látok. Apró szívű kastélyokat, melyek megnőnek. Tudod mit, ha nem öregednénk meg, akkor egy idő után semmi értelme nem lenne ennek a  fene nagy politikának, meg a világmegváltást hazudó ideológiáknak. Elveszítené az értelmét, konvenciók és társadalmi szabályok szerint éljni. Nagy flash lenne: Mint egy hatalmas buli, ahol a cucctól, a boldogsághormonoktól, a zenétől na meg az egyesülés vágyától úgy nyílnak ki az emberek, mint a mennyország kapui...

Rátalálva

Kinek a hangján szólsz hozzám? Ki vagy te Méz-Szirén? Láttalak egy tóban. Láttalak fent a Tátrában egy tengerszem partján. Napoztál a telihold fényében. Csupa giccs. Nem tudom másképp leírni. Csupa giccs, ahogy sóhajtozni kezdtek a fenyők. Lassan sustorgott köztük a szél. Az volt a végső koncert. Álltam és bámultalak... A legszebb verset, akkor kezdtem el megírni... Azt remélem, te fogod befejezni.

Néha a legsetétebb éjszakám is olyan tökéletes, mint egy Bach vagy éppen Mozart darab. Itt él bennem a Forman álmodta zseni, Wolfi a rózsaszín hajával, és a banális nevetgélésével. És él bennem egy másik Mozart, akinek nincs arca, nincs emberi formája, csak valami zenébe öntött, hallható rezonanciája, mely színtiszta harmónia, amire nincs szó, legfeljebb kottajegyek. Ki kell mondani, Mozart egész kurta, furcsa életével és az utána maradt dallamvilággal a megváltást szolgálta. Ott kell ülnie az atyaisten jobbján. Sunyin mosolyogva, majd lázasan a misebortól, új és új operákkal kell megörvendeztetnie az értő, mennyei közönséget. Wolfgang Amadeus már életében olyan közel került a transzcendenciához, a tökéleteshez, a végső harmóniához, amire alig van példa a művészettörténetben. De ha két életem lesz, sem tudom majd Mozart tökéletességét olyan érzékletesen visszaadni, mint Kányádi Sándor tette az örök versben:   

Menjen innen kis vörös gömböc

rúgott felé a fitos kis kóristalány

és wolfgang amadeus mozart

a megszégyenítéstől még vörösebben

kioldalgott az öltözóből

a gnádige frau nem győzte várni

a kocsi nemsokára visszajön

hajolt földig a cseh portás

és wolfgang amadeus mozart

kilépett az utcára

föltekintett a csillagokra

a csillagok épp akkor kezdtek

fürödni a fölérkezett muzsikában

és wolfgang amadeus mozart

megtörülgette homlokát

és nekivágott gyalog

dunából tengerbe

ki az óceánra

úszik a koporsó

zene a vitorla

Mit szólhat isten amikor

heréltek zengik az ő dicsőségét

csupa semleges hang neutrum

neutrum neutru-u-um

Mondják sőt írja az histoire de la musique

encyclopédie de la pléiade egyébként

kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt

lakó dr schuller rudi barátom bárkinek aki

franciául nem értené szívesen magyarra

németre vagy románra fordítja azt a részt

hogy a nagy utazók les grands voyageurs állítása

szerint a legistenhátamögöttibb les plus lointaines

civilizációk bennszülöttei akik a szomszédos

törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának

egyedül mozart zenéje hallatán kezdték

hegyezni a fülük...

ui: elárulom, Denys Finch Hatton ma éjjel ismét Karennál járt, együtt nézték a csillagokat, miközben Mozart zenéje lebegett a vízek felett...