Szeretem olvasni, amikor egy-egy kiváló dal, szöveg, vagy akármilyen művészi alkotás után a meghatódottságtól, valaki azt írja: köszönöm Istenem, hogy Magyar vagyok... Ilyenkor az emberben, apró pici csengő szólal meg, hiába láttam Kefalóniát és hiába maradtam volna Rovinjban-ban vagy éppen Rodoszon a Fouri beach-en, ne adj isten Párizsban, Salzburgban, Milánóban vagy az isten háta mögött Aebelo szigetén valahol a Keleti-tengeren, Neuwerken- a Nyugati tengeren, hiába akartam házat venni Zakopanéban hiába kísértett meg a jobb-könnyebb sors reménye, a szívem, az a föl-földobott kő, mindig hazahúzott... És akkor, hogy ne érezzem baleknak magam, a hurkásokból lett istencsászárok Color-ék, (akik azóta doktor urak valahol) most is gombócot növesztenek a torkomba. Alig több mint 10 millióan értik: féltelek... Ha nem férfi lennék, most zokogni kellene mint egy kislány a meghatódottságtól: Féltelek! Érted? Az égre kiáltani, hátha valaki meghallja: féltelek te pici ország, féltelek, te pici nemzet. Féltem a nyavalyás közös sorsunk. Féltem, mert az a hír járja, hogy a magyarok folyton blöffölnek a Pókerasztalnál és 19-re is lapot kérnek, ha Black Jackről van szó. A magyarok mindig pénzt kunyiznak a játékostársaktól, majd fennhangon szidják őket, ha a buta logikájuk miatt veszítenek. A magyarok fennhangon veszekednek a krupiékkal és előszeretettel szedik le a keresztvizet a szerencsejáték barlang tulajdonosairól, de azért a játékszenvedélyüknek képtelenek ellenállni...  

Mindezen túl, mert félteni jó, én is féltek Valakit! Egy lányt. Nagyon. Féltem. Talán még magamtól is. Annyira féltem.