Apám most hívott. Nem tud aludni. Pedig nem szokása, hogy ilyen későn hívjon. Össze is rezzentem; csak nincs valami baj? Apám elmesélte, hogy Róna Pétert hallgatta. A közgazdász szerint 2 hónapon belül államcsőd várható Magyarországon. Feltéve és amennyiben. Feltéve, hogy a kormány köti az ebet a karóhoz és az IMF&EU nem engednek a 21-ből. Apám nem rajong a vészmadarakért és nem is hisz nekik. Optimista ember, aki szerint csupán nagy a nyomás és falra festik az ördögöt, hogy megtörjék az ellenállást. Ám most mégis beléhasított a félsz, mi van, ha most valaki mégis ránk engedik Fenrirt a farkast? A "vant" félti. A "vant", mert tudja, milyen kegyetlen a "nincs".

Mi történik, ha  Brüsszelben, Párizsban, Berlinben a megrepedezett Európai Aréna kegyelmetlen urai lefelé fordítják a hüvelykujjukat? Akkor meneküljön aki csak tud? Akkor készüljenek a közszférában dolgozók, hogy akár hónapokig nem lesz fizetésük? Nyissunk Euroszámlát Ausztriában vagy Szlovákiában? Olyan pénzben bízzunk, amelynek bukására fogadásokat kötnek a szerencsésebb történelmi fejlődéssel bíró országokban? Vagy vegyünk átkozott svájci frankot, betonbiztos norvég koronát? Vegyünk zölddollárt? Vegyünk földet, hogy legalább ételt tudjunk majd termelni? Ülök az éjszakában a fénylő elektromos papír előtt és hümmögök, hüppögök. Nézek ki az ablakon. Látom a sárgás fénybe öltözött körutat és a még sárgább Jég utcát. A Bujtosi tavon lassan, megfontoltan imbolyognak a fények. Az éjszaka néma és süket. Holnap újból felkel a nap. Pedig egyre távolabb minden álmunk. Egyre távolabb kerül a szeretett Zakopane, a görög tenger, az Adria. Egyre távolabb kerülök attól, hogy saját kis fészekre gondoljak. Ahogy a finoman intarziázott, nyugatosan integrált életem sőt a (kelet)németes életszínvonal a múlt ködével együtt eltűnik, egyre inkább földszagú lesz a sorsom, máris érzem a vállamon, ahogy nyomja krumpliszsák és feltöri a tenyerem a durva kapa. Próbálok optimista és idealista lenni. Próbálom összeszámolgatni, hogy ami marad, az sem semmi. Hogy igazából, mindaz ami fontos, az itt van szívemben és a fejemben. A befelé forduló szem, a lelkem minden az örökkévalóságból kiszakított kincsét képes lajstromba venni. Ám a hitünk mégis egyre csak párolog. Elhervadnak ebben a furcsa, rosszkedvünk telében a mosolyok, kiszáradnak az emberek, érdesek lesznek és durvák mint a kezük.

Gyermekkoromban sokat játszottam azzal, hogy találomra felütöttem a  Bibliát, lehunytam a szemem és ahová böktem azt a sort felolvastam. Aláhúztam. A Bibliám számtalan sor van aláhúzva. Csupa üzenet, csupa olyan mondat, amiről azt hittem nekem szánták. A Jóisten így beszélt nekem. Beszélt jóról és rosszról. Most azonban fogalmam sincs hol a jó és merre lakik a gonosz. Tévelygek és rettegek.

Most, ha mégis megkérdezné valaki: mitől félek a legjobban, képtelen lennék válaszolni.

A jólét elvesztésétől? Magyarország csődjétől? Éhségtől? Haláltól?

Azt hiszem legbelül a roppant bizonytalanságtól. A bizonyosság elvesztésétől, hogy nincs nagyobb koordinátarendszer, csak valami zsinórral kimért, keserű létezés. Attól tartok, mindaz, amiben hiszek, amire az életem tettem fel, amit hirdettem, amiért lobogtam, amiért felemeltem a  szavam, lyukas garast sem ér. Attól tartok, hogy nincs az a hit, az az eszme, ami képes felnyitni az emberek szemét, ha a minimális szükségleteiket sem kapják meg. Félek, nincs az a beletörődöm Buddhizmus, nincs az szembeszálló keresztény értékrendszer, ami képes megakadályozni a közelgő, pusztító lavinát. 

Nekünk Mohács, Világos, Doberdo, Isonzo, Don kanyar kell. Hatalmas pofonok. Nekünk csőd kell, hogy meglássuk az igazi arcunkat. Nekünk a második világháború, a kommunizmus, a malenkij robot, az internálótáborok, nyavalyás Káder rezsim után kell egy büdös nagy pofon, hogy felébredjünk. Talán még ettől a  pofontól sem félek. A térdem igazából attól remeg, hogy ez a pofon nem egyedi, hanem a világméretű válság következtében részesül belőle az egész emberiség. Maga a miniszterlenök említette meg december 12-én, mi történik, ha egy országban sorozatosan rossz döntéseket hoznak. Argentínát hozta fel példaként. Zuhanórepülés, kérem kapaszkodjanak...          

Államcsőd Argentínában

 2001. december 20-án Argentína évtizedek óta a legsúlyosabb intézményi és pénzügyi válságba zuhant. Ennek eredményeként heves utcai zavargások törtek ki, a tömeg megütközött a rendőrséggel, sokan meghaltak. A káosz elmélyülése és a véres zavargások nyomán végül lemondott de la Rúa elnök. A gazdasági válság körülményei között megingott a nép bizalma politikusaiban. Az utcai tiltakozás során a jelszó ez volt: Takarodjatok. Ebbe beleértettek minden politikust, különösen azokat, akik érintettek voltak a korrupcióról szóló gyakori hírekben, akik szemérmetlenül visszaéltek a közjavakkal és a közpénzzel, anélkül, hogy a korrupt rendszerben bíróság elé kellett volna állniuk. Két hét alatt több elnök követte egymást gyors egymásutánban, végül 2002. január 2-án a törvényhozás Eduardo Duhaltét nevezte ki Argentína ideiglenes elnökének. A peso 11 éve a dollárhoz fixen kötött árfolyamát feloldották, ami az argentin peso nagyarányú leértékelésére és újabb inflációs csúcsra vezetett.

Ahogy a stressztől egyre gyorsabban oxidálódnak a sejtjeim, ahogy egyre több szabad gyök szabadul fel a testben, ahogy kínok között sóhajtanak fel, inak és ízületek, ahogy recsegni kezd a prosztata, az ember rádöbben nemcsak gyermekkora ért véget, nemcsak felhőtlen tegnap szublimált, azt a kellemes erdőt is maga mögött hagyja, amibe olyan élvezettel vetette magát. Ami most jön az szomjas séta, a kietlen, haragos, elvadult tájon.

Éppen ezért, már nem érdekel ki a felelős ezért, ki a bűnös "azok", vagy "ezek" a vállalhatatlan holnapért. Nem érdekel, hogy ki, kire mutat ujjal. Csak azt kérdezem, jönnek-e velünk tüzet oltani? Vagy hagyjuk és tétlenül nézzük, hogy mindenünk odavesszen?  

 Ébresztő! Tűz van babám!!!

Láttam okos embereket, láttam ostobákat, rátartikat, hiúkat és láttam embereket, akiknek mélységes alázatukkal, humanizmusukkal is sikerült megtréfálni a hatalomtól, gazdaságtól megittasodott korlátolt fafejeket. Láttam magasba emelkedni trónokat és a porban fuldokolni pünkösdi királyokat. Láttam a világ születését és ott voltam, amikor megfújták a kürtöket és a négy lovas végigszáguldott a világon. Teremtettem világot és pusztítottam már haragomban a saját kezem munkáját... Azt hittem nincs új a nap alatt. Azt hittem 30 fölött már én irányítom a saját világegyetemem.

A hangyatársadalomban nincs egyén. Az egyén feloldódik, elvész a biorganizmusban. Nincs akkor sem temetés és könny, amikor dolgozók pusztulnak el, sem akkor, ha éppen a királynő testőrei vesznek oda. Az egyénben fel sem merül, hogy az élete esetleg többet ér, mint a boly fennmaradása.

A "tanult ember" akkor érzi meg mit veszít a válság alatt, amikor néhány év leforgásával egyszer csak megbecsült(?) újságíróból egyszeriben humánerőforrássá válik.

A kisgyermek maximum 20-30 centiméterre képes fókuszálni a szemével. Ez éppen akkora távolság általában, mint amennyire az anyja arca található tőle a szoptatás közben.

A reménytelenség, a  hitetlenség, a kiábrándultság ellen nem sok oltásunk maradt. De most, hogy így együtt vagyunk ebben a gödörben és nem számít, hogy ki a kicsi és ki a nagy, legalább énekelnünk és táncolnunk kellene. A"rém" úgyis ideér. Már látható. Amikor elfogynak a harcos istenek, germánok, görögök, latinok, amikor elfogynak az önjelölt látnokok, messiások, akkor, de csak akkor jön el Jézus országa. Hát tanítok én nektek egy dallamot, tanítok én egy táncot, hogy a pofonok és megaláztatások helyett legalább álmotokban ezt dúdoljátok.

Hitelválság

1926-tól Magyarország súlyos eladósodással küszködött, amit csak újabb külföldi hitelekkel volt képes kompenzálni. Így a Jegybank kénytelen felélni arany- és devizatartalékait, mindezek mellett az I. világháború után megszűnt tőkeimport tovább nehezítette hazánk helyzetét. A külföldi pénzpiacok sorra omlottak össze, 1931 májusában a bécsi Creditanstalt (Ausztria ekkoriban egyik legnagyobb bankja) is bejelentette fizetésképtelenségét, az ebből kialakuló bankpánik Magyarországra is átterjedt... 1931. július 13-án három napos bankszünnapot rendeltek el, ami a bankok és a tőzsde teljes bezárásával kívánta felszámolni a bankpánikot. Újbóli megnyitásuk után korlátozták a betétkifizetéseket. Végül csak 1937-ben került sor megállapodásra a törlesztésről a hitelezőkkel. 1932 júliusában „Hitelrögzítő” egyezményekben megállapodtak a rövid lejáratú tartozások fizetésének felfüggesztéséről is. 1932-ben Gömbös nemzeti munkaprogramjában is szerepelt a bankkonszolidáció, de ez nem történt meg végül, mivel időközben az állami vállalatok is törlesztésképtelenek lettek. Magyarország államháztartása 1929-től újra deficites lett és 1930-ig nem is tudott újabb rövid lejáratú hiteleket felvenni. Ezt követően hosszú lejáratú kölcsönt szeretett volna felvenni, de az egyre súlyosbodó helyzet miatt a nemzetközi pénzpiacokon nem került sor a kibocsátásra. Végül rövid lejáratú hitelhez sikerült hozzájutni, amit beruházásokra kellett volna fordítani, de ezt a költségvetés rendezésére fordították. Ezzel a kormány megsértette a genfi feltételeket és Magyarország újra a Népszövetség ellenőrzése alá került. Royall Tyler és Henry J. Bruce személyében 1938 tavaszáig fennmaradt a gazdasági ellenőrzés és válságkezelési javaslatokat dolgoztak ki német minta alapján a bevételek növelésére és a kiadások csökkentésére.

Vonnék párhuzamot, ha mernék. Vonnék párhuzamot, ha tudnék. Nézem az egyre üresebb pezsgősüveget, arra gondolok, hogy ma két magyar állampolgárságot szerzett kisbabát is láttam egészen közelről, akik ezt a nyavalyás 2012-őt választották ki maguknak, hogy helyet követeljenek a bárgyú, megfáradt, élő magyarok között. Vonnék párhuzamot, ha minden hitem eldobáltam volna. Vonnék, ha tudnám, ki, mi vagyok én? Ha valóban fanatikusan tudnám, hogy extra Hungariam non est vita, de hát saját szememmel láttam, miként virágzik a hanyatló Abendland. Már nem tudom, hogy a pezsgő buborékoló ereje, vagy a bennem fortyogó kétségek erősebbek. Nem tudom, ki gyűr maga alá, a válság, az ital vagy éppen az ima nélküli, buta holnap, amelyben meg van írva a pusztulásom... De azt mondják másképp, meg legfőképp úgy is lehet, ahogy nem is gondolnám...

...Ha ugyan így is lehet. De aligha. Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk (...) Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? (...) A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.

Soha ennyi kusza gondolat még nem jött ki a számon. Pedig van egy forgatókönyvem. Itt a  szívemben megírva, van egy regényem, itt a nyelvemen. Van egy miniszterelnököm, az Apám, aki tűzzel-vassal, aki olyan egyszerűen, kereken dobálná ki a liberalizmust, a másképp gondolkodást ebből a  nép-nemzeti Noé bárkájából, hogy az már megmosolyogni való. A logikája persze őrült beszéd, de van benne rendszer s ha nem lenne, akkor is ki kellene állnom mellette.

Most pedig itt ül a jobbomon egy kibic és kígyó nyelvével incselkedve mondja: kinek írsz? Minek írsz, árva csilánt? És én, ekkor itt, ennél a bináris hitvallásnál megállok egy szusszanásnyi időre. Ülök az erdő közepén, körbe sötétlő vadregény, egy apró tisztás, egy földből meredező dücskő csak az enyém. Erre ülök le. Luther Márton jön felém, aki nagyon pontosan megfogalmazta - isten bocsássa meg, de Lázár János is ezt hirdette egyfajta lecsupaszított parafrázisként a Parlamentben - hogy aki 20 évesen nem szép, 30 évesen nem erős, 40 évesen nem okos, 50 évesen nem gazdag, az tegyen le a reménységről.

Pedig ez a poszt most a reményről szól. A hangyák reményéről. Az aprónépek forradalmáról. Arról, hogy a világ ettől sokkal jobb hely. Arról szól ez az írás, hogy a maják szerint már csak 353 nap maradt ebből a fejezetből. Utána meg kell újulni, utána meg kell váltani az életünk, jobbat, okosabbat kell létrehoznunk. Egy világot, amiben érdemes élni, érdemes remélni.

Egy olyan Magyarországról álmodom 2012-ben, ahol képesek vagyunk összekacsintani. Ahol a hatalom attól erősödik, hogy játszani, örülni, ünnepelni is enged. Olyan országról álmodom, ahol nem leveleket gyártanak és nem törvényeket, hanem leülnek beszélni az emberekkel. Az igazi karmester a legkuszább mikropolifóniában is meghallja a harmóniához vezető vezérdallamot.  

Bevallom, amikor néha megérzem, felfogom ennek az esztendőnek a súlyát, amikor látom az egyre ráncosabb, kialvatlanabb és görcsösen eltökélt politikusokat, akkor legszívesebben visszaszaladnék a 80-as évek langy, kockaladás posványába.

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelzőkarókat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos utakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rím

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, később mint Jónás a Halban

leszálltam a kínoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra, megtaláljam,

mielőtt egy még vakabb és örök

Cethal szájában végkép eltűnök,

a régi hangot s szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy míg az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

ui: S most, aki idáig eljutott, kívánok Neki boldog holnapot 2012-ben is...

A közbeszéd színtiszta panaszkodás. Az emberek szidják a rendszert, a kormányt, a hitelminősítőket, devizaárfolyamokat. Hegyeset köpködve panaszkodnak, sírnak. Az ember már csak ilyen, főként ha magyar.

Néha nem tudom kikerülni én is belekeveredek ebbe a panaszörvénybe. Forgok vele napokig. Rosszul alszom, minden mondatom olyan mint amikor a németek tárgyalnak Magyarországon. Wir sehen, dass sie nach gute Leistungen streben, aber... Szóval látjuk, hogy törekednek, de... Mindig ott ólálkodik a De, mint valami utánunk osonó, lesből ránk vetődő gyilkos felkiáltójel.

Aztán egyszer csak jön valami, ami kizökkent a saját zárt, szűkre szabott világomból.

Az egyik nyíregyházi étterem úgy döntött ajándékokat gyűjt és megvendégeli a nagycsaládosokat. 52 embert hívtak meg, szülőket gyerekeket. Jó hír, szép esemény. Meghitt családi légkör. Amikor a jelenlévők meglátják az operatőrt és a fotósokat megilletődnek, bizalmatlanul mérgetenk bennünket. Jönnek a hiénák, hogy mindenből bazári hírt gyártsanak. Van benne valami. A média megeszi reggelire az intimitást...

Interjúzni szeretnék. Van aki nem vállalja, van aki arra kér értsem meg: nem szívesen. Aztán egy középkorú Úr rábólint. Három gyerekkel csöndben várakoznak az étterem Jézuskájára. Amikor előkerül a  mikrofon a férfi beszélni kezd. Mondja de nem részletezi, egyedül neveli a csöppségeket. Az arcából olvasom - nem merek rákérdezni - a sors nem volt kegyes hozzájuk. Az édesanya talán már a mennyországból figyeli hogyan cseperednek fel a Földön hagyott angyalkái.

• Együtt díszítjük a fát. Már nagy a készülődés - meséli a férfi kissé megtörten.

• És volt valami kívánságuk a gyerekeknek? Valami nagy álmuk karácsonyra? - kérdezem.

• Ó, nincsenek nekik nagy vágyaik... - és elhalkul a hangja.

Nincs több kérdés. Gombóc a torkomban. Megilletődve köszönöm meg az interjút, amikor Gergő a legkisebb, 2-3 éves forma, ragyogó szemű kisfiú rám néz és szinte reménykedve súgja:

• Vonatot... Vonatot kértem a Jézuskától...

Már nem érdekel, hogy nem volt időm még ajándékot venni, nem foglalkozom vele, hogy mi lesz a holnapi híradóval, meg az előszilveszteri műsorral. Megszólalni sem tudok, csak viszem Gergőt magammal a szívemben, angyali üdvözletként...

- beleköt a világ szánalmas állapotába...-

Hírkereső, hírstart... Pörögnek az események, hullanak, sőt záporoznak a hírek, mint odakint a hideg eső. Számok és adatok versenyeznek egymással, életre-halálra. A szenzációra éhes újságírók a szuperlatívuszokon túli világot vizslatják, mint a Kepler űrtávcső a 22b jelű, állítólag lakható bolygót. Milyen szó übereli a gigantikus, a megdöbbentőt és a frenetikust? - ez okoz a firkászoknak nyomasztó, álmatlan éjszakát.

Pedig lélegzetelállító szalagcímek és számok mögött sincs más csak egy kis görbe lábú, kisiskolás hírecske, akinek a szerkesztő azt a feladatot szánta, egy csapásra legyen belőle Bruce Willis és most azonnal mentse meg a  világot! Generáljon sok százezer kattintást, özönöljön a nép a villódzó monitorok elé, mint 1984-ben a nyírbátori Szabadság moziba, amikor az E.T.-t vetítették.

Kányádi Sanyi bácsi most is ott sopánkodik Nagygalambfalván: állj meg világ, szállj le világ!

De a világnak eszében sincs fékezni. A világ most is hitelt törleszt, államadósságot minősít, költségvetést gyárt, háborúzik, éjszakába nyúlva törvénykezik, összeesküvés elméleteket gyárt. A világ most is számol, oszt, szoroz, álnok módon keresi a lehetőséget, hogyan fog mások nyomorából pénzt csinálni. Mert a világnak a vérében van a rohanás, az érzéketlenség az érzelmi intelligencia teljes hiánya.

Azt hiszem a világ egy olyan gyerek, mint akit betegsége idején a szülők magára hagyták a kórházban. A világot elhagyta az isten és most a pszichológiai hospitalizmus összes rákfenéje kiütközik szerencsétlenen.

Mint egy nagy, koszos, mérgező haboktól terhes, zuhatag felé hömpölygő folyó, olyan az életünk. Kavargunk benne megveszekedett homokszemekként, néha egymásba kapaszkodunk, néha kivetnek bennünket valami istenverte homokpadra és napfény egészen apró gyöngyé szárít bennünket...

- szavakkal keresi az élet értelmét...-

Hát az lenne a fontos, hogy benne legyünk ebben a folyóban? Ez az élet: pörögni, bekerülni a fő sodrásba? Hinni, hogy nélkülünk nincs folyó, nincs élet, nincs holnap napfelkelte? Ez lenne az élet értelme? Értől az óceánig? Valóban ez a feladat? Önmagunk hősévé válni? Mint valami magunk rajzolta képregénysztár, aki bazári maskarába bújva hirtelen emberfeletti teljesítménnyel kiforgatja ezt a buta a világot a sarkából? Valóban az a hős, aki híres lesz, aki százezreknek, millióknak mutatja meg az arcát, nyűgözi le a nézőket, csinál egyszerre megszámlálhatatlan sok pénzt, tesz szert édeskés hírnévre és aztán egész életében attól retteg, hogy mindez csupán egyszer esik meg vele? A 15 perc hírnév, vagy állandó csillag a show-biz egén, nem teljesen mindegy az örökkévalósághoz képest? Mi volt hamarabb a filmsztár, vagy film maga? A világ éhes. Újabb és újabb popcorn-csillagok kellenek neki, kielégíteni csillapíthatatlan étvágyát. Kellenek újabb és újabb falatok, akikkel azonosulni képes... Újra meg kell írni a régi meséket, égető szükség lesz megrendezett ölelések, csókok, könnyek, átlátszó nevetések...

Mert mi a fontos? Fontos az, amihez a kis tyúkszaros életünkkel ragaszkodunk, ami kiemel bennünket az életünk szürke monotóniájából. Hitet ad, viharkabáthoz cipzárt, hogy ne érezzük állandóan a saját kis színtelen világunk rosszízű terhét.

Azt mondom, most ebben a pillanatban, 2011 decemberében vitán felül állva fontos, lesz-e színház Nyíregyházán januártól. Engedik-e játszani a szép, okos fiakat? Vitán felül létkérdés. Pedig ez város 1981-ig megvolt önálló társulat nélkül. Ez kis semmi város, beérte egy "nyári laknak" épült színházzal, ahol mint a mesében, hol volt és hol nem volt előadás. És dzsentri módon könnyedén, lezseren hozászoktunk, a megyében egyedül itt Nyíregyházán van otthona Tháliának. Megszoktuk, mert a "vant", a jót, a szépet, a kiválót könnyű megszokni. Istenem, milyen jól emlkészem Perjési Hilda angyaltestére az Othellóból, mennyit bőgtem Máthé Eta játékán a Maud és Harold alatt. Hogy élveztem a Hegedűs  háztetőn-t Hetey Laci bácsival és hogy rajongtunk már főiskolásként Kerekes Laciért, énekeltük Megyeri Zolival és Bede Fazekas Szabival, a Senki sem tökéletes Republic slágereit. 2002 óta pedig a színház valahogy még közelebb jött hozzám, mert a  Vidor fesztivál olyan ajándék, ami kitörölhetetlen emlékeket adott. Olyan előadásokat itt "a városban", melyektől nem az lennék aki. Kövesdi Levi idézte a rendkívüli társulati ülésen a csontig rágott mondatot; lehet színház nélkül élni, de minek.

Közben azt is tudom, mint ahogy a válság nem kíméli a megtakarításokat, nem kíméli tékozló fiúk miatt a szüleim pénztárcáját, házakat vesz el az emberek feje felől, vagyonokat emészt fel, úgy majd intézményeket, templomokat és erős hiteket is földdel tesz egyenlővé. A válság maga az ördög, Fenrir a farkas, az apokalipszis fekete lovasa. A válság ugyanakkor közöny is. Arra tanít, hogy semmi sem tart örökké, s meg kell tanulnunk elengedni azt, ami nem létszükséglet.

És bármennyire mondjuk, tanítjuk, bármennyire lázong bennem a magyartanár, be kell vallani, szemünket lesütve, színház nélkül valóban lehet élni. Hiába tudom, hogy már az ókori Athénban is, meg hogy évszázadokon keresztül, de akár csak a rendszeres olvasás, a színház is csupán a befogadók vékony rétegéhez jutott, jut el. És ez a  réteg, mondjuk ki most és itt, a magyar értelmiség, a leginkább sunnyogó, leginkább megalkuvó, impotens, legkevésbé lázadó, összetartó, szervezkedő réteg ebben az ország. A magyar értelmiség csinovnyik, a magyar értelmiség mameluk és ez még inkább jellemző itt a keleti végeken, ahol sokkal jobban kell félteni a munkahelyet, egzisztenciát mint bárhol másutt az országban. Ez a réteg nem fog az utcára vonulni, ha bezárják a színházat, nem fog jajgatni, ha szép lassan elfogy minden köröttünk, ami Nyíregyházává tette ezt a semmiből kreált tirpák falut. És most  isten adja, hogy ne legyen igazam! Isten adja, hogy a provokációm miatt ezrek tiltakozzanak!

Ám megsúgom a sunnyogó "enyéimnek", hogy minden önmagunkat sirató kesergés ellenére, minden önsajnálat dacára lesz itt színház, lesz itt önálló társulat és nem kell messzire menni a színházi katarzisért!!! Csak akkor most, most az egyszer lábbal szavazzunk, akinek telik adakozzon, mutassuk meg kell nekünk ez az intézmény és foggal, körömmel ragaszkodunk hozzá és nem sajnálunk áldozni érte!!!

- színház az egész világ...-

Amikor leültem megírni ezeket a sorokat még nem gondoltam, hogy a születésnapom, a Szent Karácsony így megbabonáz majd. Nem gondoltam, hogy amikor magam maradok a számítógép előtt, és sorok, mint búzaszemek peregnek az ujjbegyeimből, akkor egyszer csak megszólal az a csengettyű, amit apám olyan finoman rázott valamikor a 80-as évek első felében Nyírbátorban. Megszólal bennem, hogy Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei. Nem azé, aki fut, még csak nem is azé aki törekszik, hanem egyszerűen a minket elhagyni tűnő, könyörületes istené minden percünk, minden gondolatunk és minden karácsonyunk. Az egy istené, aki tűnjön bár hideg szívűnek, tűnjön bár kegyetlennek azért időről- időre bizonyítja, hogy mindannyian édes gyermekei vagyunk. Vannak pillanatok, amikor egészen közel jön hozzánk, megsimogatja kócos, mindig gyermek fejünk, aztán hagyja, hogy botladozzunk, izguljunk, remegjünk, verítékben úszva imádkozzunk egészen lényegtelen dolgokért...

Mindig arról álmodtam, egyszer csak rám talál a megnyugvás, egyszer csak valaki megszabadít a bűneimtől, egyszer csak jön valaki egy szivaccsal és, megtörli maszatos arcom és azt súgja; ennyi, szabad vagy, nem kell többé félned. Mindig vártam a nagy percet. És most itt állok a tükör előtt, nézem ezt az ismeretlen embert, aki én magam vagyok és arra kell rádöbbennem, magamnak kell intézni a  megváltásom, magamnak kell sorba állni, kitölteni a szükséges papírokat, megbirkózni a  bürokráciával és magamnak kell férfi létemre megszülni azt a szegletét a világnak, ahol otthon leszek, ahol nyugalom, békesség és jókedv vár rám.

Persze játékból adok még egy esélyt, hogy rákeresek a neten, vagy egy leértékelésen egyszer csak a kezembe kerül egy plázában, de ennek egyre vékonyabb az esélye...

Mi a fontos? A pillanat, a kristálytiszta, szent hited a fa alatt...     

Karácsonyi forgatag, műsorvezetés. A fellépők már a színpadon, így akad néhány perc szünet. Állok beszélgetünk a hangmérnök kollégákkal, amikor egy jól öltözött középkorú nő szólít meg. Láthatóan izgatott.

• Segíthetek? - kérdezem tőle.

Mire így felel:

• Tessék mondani, meddig van nyitva a Télapó Simogató?

Vissza kell fogni a nevetésem. Átszáguld a fejemen, hogy a Gyedmaróz-Télapó már elolvadta tavalyi hóval, meg, hogy évekkel ezelőtt állatokat is lehetett simogatni a Mikulás ház előtt. Így aztán csak ennyit felelek:

- Azt hiszem hétig, de óvatosan tessenek simogatni a Mikulást, mert még elkopik olyan sok gyerek vár rá...

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –

Éjjel. Az ember úgy érzi az éjjel egy szörny, egy roppant sárkány. Megeszi a napot, hogy lángot tudjon lehelni. Pedig az éjjel mozigépész - a gyerekeknek varázsló -, éjjel fekete vásznat terít az égboltra. Becsomagolja a Napot, hogy a remegő, pislákoló csillagokat is megbámuljuk. Gyerekként azt hittem a csillagok napvetemények. Csöndben szundiznak az égi ágyban, nőnek növekednek, hogy aztán, amikor a Nap megöregszik és nyugdíjba vonul, legyen aki átvegye tőle a fárasztó munkát...

Les jours tranquilles. Csendes nap az éjjel. Messze horkol a gyár, a rendőr is lassan jár. Az eső mintha felfelé csepegne. Vissza a felhőpárnába. Csak párolog az élet, mint egy magára hagyott csésze tea a konyhaasztalon. Nincs jobb annál, mint amikor az alkotó elbóbiskol az egy levegővel, fröcsögve felmondott híradón.

Az isten szereti az alvó embereket. A kis puttó angyalok ellenben hamisak, lerángatják a takarót a rossz alvókról és nevetik, ahogy a legnagyobb méltóságok is úgy kuporodnak, gömbölyödnek össze, mintha csak az anyjuk méhébe lennének.

Te én ide hallom a nevetésed. Túl az éjszakán. A hajnal hozza. Ez a derék postás, hozza kelet felől. Reggel illedelmesen kopog, bekukucskál az ablakomon. Hozza a nevetésed, hozza egy apró zacskóban; a csókod ízét, az ölelésed könnyű és édes terhét. Elhozza és türelmesen kivárja, míg kidörzsölöm az álmot a szememből és azt kérdezem; üzent is valamit?

Ő megrázza fejét és elillan. Én ott maradok 30 dkg nevetéssel, néhány morzsa csókkal és egy font öleléssel...

Az éjjel csendes nap... Zuhan minden az ágy felé, az agy beletörődik, ennyi volt, most már nem kellenek a csontra szikkadt, rossz és szép gondolatok. A csöndben a semmi nő, legfeljebb kósza álom, meg az ébredő vágy, ami bolond, mert mindig, hóban fagyban, mélyre dugdosott tavaszban is remél...

A cukrozott üdítők mellett a világ egyik legkelendőbb terméke az összeesküvés-elmélet. Hol egyszerűen csak a félelem, máskor meg a bűnbakképzés viszi rá az embereket, hogy időről-időre valami titkos társaságra fogják nyomorúságukat s tehetetlenségüket: képtelenek a világ kerekén fordítani.

A történelem az élet tanítómestere ezerszer be tudja bizonyítani, krízishelyzetekben a többségben lévők mindig keresnek valami esendőbb célcsoportot, hogy bebizonyítsák, sötét ármánykodások, ördögi mesterkedések, háttérben megbújó, arctalan ellendrukkereknek (egy kisebbségnek, egy érdekcsoportnak, egy sátáni körnek) köszönhető, hogy sorra hullanak a tehenek, kiszáradnak a folyók és zuhan a tőzsdeindex. Az ismeretlenség, a furcsa szokások, rítusok vagy éppen valóban vészterhes idők csak fokozták az ellenérzéseket s jöttek korok, amikor az ember úgy elaljasult... De ezzel már tele vannak a történelemkönyvek.

(Ha valaki azt kérdezné  azok után, ami  - Magyarországon is - megtörténhetett, érzek-e felelősséget, érzem-e, hogy szégyellnem kellene magam, hát nagyon kategorikusan el kell utasítanom, 34 évesen nincs bennem semmilyen skrupulus és azt kívánom a  háború után született nemzedékeknek, utasítsák el a megbélyegzést, mint ahogy én is elutasítok minden kételkedést, minden történelemhamisítást, mindazt, ami a bűnösöket tisztára akarja mosni.

De én Radnótival szólok:

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

 s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

 de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

 és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

 világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

 míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

 s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Bevallom, éppen ez az öntudat mondatta velem: nem összeesküvés-elméletek, nem összeesküvők irányítják a világot, hanem állandóan változó érdekek, pillanatnyilag érvényes véd és dacszövetségek. Nem hittem el, hogy zsidók, arabok, hinduk vagy éppen han kínaiak genetikai alapú szövetsége jelentene veszélyt az érvényesülésemre, a pici világomra vagy akár a hazámra. Nem hittem, már csak azért sem, mert idealistaként az emberi jóravalóságában hiszek. (Talán hiba, talán ostobaság...))

Szóval hiába olvastam a szabadkőművesekről és egyéb ördöngös titkos társaságokról, hiába hallottam, hogy bizonyos sub rosa működő helyeken bizonyos bankárok, közgazdászok, politikusok, újságírók eldöntik, hogyan is legyen a világban, csak mosolyogtam a bennfentesnek tűnő pletykákon, amelyektől hemzsegnek a kizárólag pénzért íródott könyvek és manapság már az internet is.

Van itt minden az egymásra rakódott tudatrétegekben. Az UFO titkot rejtő Vatikántól, kezdve a Roswelli eseten át a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéig. Az emberi hiszékenység egyszerű, mint  a szorzótábla. A könnyű, hangzatos, bulvárkapaszkodók ugyanis nagyban hozzájáruljanak ahhoz, hogy a világ működéséből mit sem értők valamiféle választ kapjanak kérdéseikre. Míg korábban az istenre és az állandóan ólálkodó sátánra lehetett mindent fogni, most ott vannak az etnikai kisebbségek, a sikeres aprónemzetek ott vannak a "gyilkolni való indiánok". Az ember egyszerű lény, hiszékeny, együgyű és sokszor még a szitán sem lát át. Mindez önmagában véve csupán tragikomikus, akkor lesz borzasztó és hihetetlen, amikor a téveszmékből ideológia lesz, amikor zászlót bont a gyűlölet és a gellert kapott harag erőszakba torkollik.

Ugyanakkor  még a legjobban képzett, legokosabb emberben is felmerül a kérdés: tessék mondani valóban minden köröttünk végbemenő változás csupán a véletlen műve lenne? Néha valóban olyan érzése támad az embernek, valakik tudatosan irányítják ezt a világszínpadon játszódó kutyakomédiát. Néha úgy tűnik nem oktalanul történnek a dolgok, hanem valahol titokzatos, szürke arcok előre megírt forgatókönyv szerint dramatizálják tyúkszaros életünk.

Legutóbb azon morfondíroztam, mi történik, ha valóban a Bilderberg csoport ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Bilderberg-csoport ) irányítja a világot? Mert ha igen, akkor akkor előbb- vagy utóbb lesz megállapodás az IMF-fel. Lesz megmentőcsomag és Orbán Viktornak is be kell állni a sorba. Furcsa, hogy a jobboldali, magyar kormány lassan elbukó "szabadságharca" az egyik legjobb bizonyíték arra, hogy nagyobb hatalmak döntenek a sorsunkról, mint ahogy azt mi gondoljuk.

Az elméletem a formális logika szerint halad. Nem tudom elképzelni, hogy a kormány csupán presztízsből, kivagyiságból, kalandorságból döntött úgy, szakít a Valutaalappal és majd csak úgy virtusból, csak úgy kuruckodva a világ szemébe vágja: no mit ezt is meg tudjuk csinálni, nélkületek is.

Kell lenni ettől komolyabb érvnek, kell lenni valami mélyebb összefüggésnek különben nincs értelme az egésznek. Bármennyire gondolják egyesek, hogy a kormány tagjai nem gondolkodnak, hogy nem érdekli őket az ország sorsa én ennek csak az ellenkezőjét hiszem el. Nem hittem Ferenc testvérről sem, hogy bolond lenne, legfeljebb ördögien rafinált s még inkább nem hiszem, hogy Orbán Viktornak elment volna a józan esze, amikor fityiszt mutatott a sötét öltönyös ördög ügyvédeinek.

Mi van ha mégis igaz, titkos klubok tagjai, befolyásos emberek időről- időre összeülnek, hogy tárgyaljanak a világról? Döntenek irányokról, trendekről. Döntenek arról, hogy ki és hogyan kapjanak hatalmat, vagy ha mégis elcsúsznak a banánhéjon, hogyan likvidálják a számukra antipatikus személyiségeket.

Mi van akkor ha a Bilderberg csoportnak van a keze Berlusconi és Papandreu leváltásában és igaz-e hogy  Papademosz és Monti, az új fiúk is a csoport tagjai? Van-e bármi igazság abban, hogy a társaság titkos találkozóin dől el a világ sorsa, vagy ez csupán megmosolyogni való botorság?

Persze ott ahol élek, azon a szinten, ahol én most ezeket a sorokat gépelem, igazából csak annyira számít ez a kérdés, hogy mennyit ér majd holnap a keresetem, mennyit kell adnom egy euróért, ha külföldre kívánok utazni. Mert ha Bilderbergek vagy Orbán Viktor és miniszterei is irányítják is a világot porszem-létem minősége alig változik. De a szívemben, a lelkemben az igazságérzet mégis az igazságért kiált. Tudni szeretném, hová kell állnom. Tudni szeretném, hogy kiért, miért érdemes küzdenem, hol a  helyem, kinek a hadseregébe kell beállnom nemzetőrnek...

Talán az egész gazdasági válság legfontosabb kérdése számomra, persze túl a forintok számlálásán, hogy hol, kinél lakik az igazság???

Most, amikor a kormány éppen Canossát kezd járni, akkor valahogy megszólal bennem a hazafi, hogy valami mégsem tiszta. Valahogy nagyon nem mindegy, milyen újságok, médiumok próbálják Magyarország megtépázott hitelességét teljesen romba dönteni. Nagyon nem mindegy, mi, miért történik. Nagyon nem mindegy kit kell támogatnom, melyik oldalra kell állnom? A saját jól felfogott, vagy éppen a hazám érdekében kell kiállnom?

Mindezeken túl nem is értem, mi ez az ellenünk folytatott látványos boszorkányüldözés? Nem értem, miért kellene minket nevetséges, lúzer színben feltüntetni, miért kell megbélyegezni, szégyenpadra ültetni.

A válasz persze biztosan nagyon egyszerű. Akinek ez érdekében áll. Lassan fantomfotót rajzolhatok a "döntéshozókról". Megnyugtat. A végén még arra is rájövök meglehet csoportos garázdákról van szó. A kisördög csak megkérdezi: van alapja az összeesküvés-elméleteknek???  

 (egy hirdetés története)

Ha az Isten Változás és nem Állandóság, ha Isten Növekedés és Fejlődés, akkor nincs többé szükség a megbocsátás fogalmára. A megbocsátás puszta fogalma eleve feltételezi a rosszat, az Eredendő Bűnt. De ha a fejlődés próbálgatás és tévedés útján való növekedés, akkor hogy lehet a tévedés bűn? Ha egyszer hozzátartozik a növekedéshez? Miért, egy anya talán úgy érzi, hogy meg kell bocsátania a gyerekének, hogy éretlen almát evett vagy a tüzes kályhára tette a kezét? Szerettél már valaha igazán valakit vagy valamit? Például egy nőt: voltál már szerelmes? Ha tényleg igazán szeretted, ugye, sose jutott eszedbe, hogy megbocsáss neki valamit? Igaz? Akármit csinált, azt mind helyesnek találtad, nem? Akármilyen fájdalmat okozott vele. Akit szeretünk, annak nem kell megbocsátani. Megbocsátani azoknak kell, akiket nem szeretünk.

 (James Jones: Most és mindörökké)

 (a hirdetés)

Napokig csak nézegette a hirdetést. Aztán, amikor egyik délután nem tudott mit kezdeni a munkával, előszedte. Az akták, mint valami hegylánc tornyosultak előtte. Forró kávéscsészéjét két tenyerébe szorítva, fájdalmasan hunyorgott rájuk. Azzal bíztatta magát, hogy ez tulajdonképpen egy baromi nagy pénzhegy. Csak meg kell számolni, csupán ennyi a feladat. Megszámolni, aztán villámgyorsan elkölteni, ezt az irdatlan sok lóvét. A kávé épp annyira híg és erőtlen volt, mint az álma. Az iroda sarkában kucorgott. Élvezte, ahogy a panorámaablakon besüt az alkonyati napfény. Nem tudott betelni azzal, hogy egyszeriben minden az övé lett. A hodályhoz hasonló, válaszfalak nélkül épített, napközben elviselhetetlenül zajos iroda egy csapásra édes magányban úszó paradicsommá vált. Árva számítógépek vak monitorjai, egy halkan zúgó ventillátor, egy hálózati nyomtató neszezése, csupán ennyi emlékeztette, holnap újra kezdődik a könyöklés, az ámokfutás. 

"Ha szeretnéd, hogy a képen látható szőke angyal kényeztessen, akkor írj minél hamarabb és minden részletet megbeszélünk! angelface@yahoo.fr"

A hirdetés amatőrnek tetszett. A profik nem kerteltek, nyersen leírták mit, mennyiért vállalnak. Milyen telefonszámon és napszakban árulják a bájaikat. A többi hirdetés ehhez képest agresszívan, pénzéhesen, nyersen harapott. Nem volt bennük semmi báj, semmi könnyedség, játékosság. A lányok egy része ugyan megpróbált némi extrával vonzóbbá válni, kitűnni a többi közül, de ők is csak addig jutottak, hogy a fotógaranciás, útszéli képeik mellett diszkrécióval, megbízhatósággal és profizmussal igyekeztek klienseket fogni. Ezek inkább elrémisztették. Üresen ígérgettek és félelmet keltettek, felébresztették benne az anyja szoknyája mögé menekülő kisfiút. Igazából nem löttyedt, túlhajtott lotyókról álmodott, akiknek még a szájukból is a gumióvszerek undorító gumiszaga árad. Egy gésáról álmodott. Egy filmbéli, valószerűtlen tündéről, aki kizárólag a saját bejáratú ágytársa lesz, akinek éjjel mesélhet, akinek kiöntheti a lelkét és akit úgy hagyhat ott az ágyban, hogy az nem kérdezi meg, hová megy, kivel fog ebédelni, beszélgetni, meghitten kávézni. Vagy éppen kivel fog csókolózni, ha úri kedve úgy tartja...

A kavargó erotikus képzelgések közepette eszébe jutott a pici szőke lány, akit Brüsszelben fedezett fel a piros lámpás negyed egyik mohó kirakatában. Akkoriban tolmácsként dolgozott. A delegáció vezetője egy nagy természetű, öregedő félisten, a jól sikerült vacsora után rákacsintott és azt kérdezte, nem volna-e kedve velük menni egy kis éjjeli kocsikázásra.

- Nem bánja meg fiam! - bizalmaskodott az öreg és egészen közel hajolt az arcához, méregdrága Remy Martin meg az utána legurított, szőke Leffe savanyú mixtúrája áradt a szájából. - Meg jó lenne, ha jönne velünk valaki, aki tud alkudozni. Ki tudja mibe futunk bele az éjszaka! - fűzte hozzá rendkívül széles vigyorral, hogy a drága műfogsorán csak úgy csillogott a fény, csupán egy apró, beékelődött, fekete capelin kaviárszem rontotta el a fogsor kitárulkozó panorámaképét. Ekkor már egyik karjával át is ölelte és ellentmondást nem tűrve terelgette a barátai irányába. Az öreg már a terem végéből nagyokat kacsintott, biztosítva izgatottan toporzékoló cimboráit, lesz már aki lefordítsa kívánságaikat.

Az enyhén lejtős Brüsszeli utcácskákban pillantotta meg a szőke kislányt. Az imént még egy ínycsiklandozó török döneres előtt nyelt nagyokat, ahogy nyársra húzott, fűszeres húshegy lassan körbefordult és az utcára lehelte a sült, bolondító illatát. A hús - gondolta magában - a hús a legnagyobb kísértés: birtokolni, nyalni, rágni, szopogatni a csontról lerágni, átélni a zamatát! Mennyi őrültségre képes az ember a rózsaszín húsért... Amikor éppen táncolni kezdett a gégéje és élesen megkordult a gyomra befordultak egy apró utcába. Még a hús járt a fejében, egy évekkel korábban elfogyasztott dortmundi döner íze, Húsvéti, füstölt, főtt sonkák, sárgatúróval, egy valódi borjú bécsi Grazban, az édesanyja hústekercsei és egy elfeledett szerelem valószínűtlenül édesnek emlékező combtöve. De mindez elillant, minden korábbi íz, kéj és vad zabálás emléke elpárolgott, amikor a vérlázítóan fiatal szőke egyszer csak ott ült előtte.     

Az a nagyszerű pillantás, ami még évek múlva is megkísértette, az a kirakatüvegen keresztül lobbant, nagy nyomáson kikristályosodott szerelemmolekula beleégett a szívébe. Persze csak egy semmi kis pont maradt, mint amikor hegesztés közben egy szikra apró lyukat mar a közelben lévő anyagba. Távolról nem is lehet észrevenni, csak aki közel hajol az láthatja meg az apró, ébenfekete heget.  A lány fiatalnak tűnt, 20-22-éves formának, mint a fiú maga. Úgy ült egy apró, fekete selyembugyiban a magas bárszéken, karjaival takarva a sarkcsillagnak imádkozó mellbimbóit, mint aki véletlenül csöppent ide. Akit csak azzal bíztak meg, néhány percig őrizze ezt a rozsdamentes lábakon álló bárszéket, a rászáradt esőcseppektől maszatos ablak mögött. A lány bőre valami huzattól libabőrös lett, de forró parázsfényétől mégis remegni kezdett a levegő, ellenállhatatlan aurát, érzéki teljes alakos glóriát rajzolt köré a fiatalság, a romlatlanság ereje. A mosolya nyár, a szájfényről a júliusi égbolt jutott eszébe a fiúnak. Amikor hatalmas felhődunyhák úsznak az égen. Azt képzelte egy ilyen dunyha alatt szeretkezik majd a lánnyal a világ legvégéig. A kis hölgy persze zavarba jött a fiútól, aki bárgyú vágyakozással bámulta. A hősszerelmes szemei mint fekete bogarak bemásztak a bőre alá, mohó ujjai már a lány pihés hátát szántják, nyelve végigsiklik az állától a köldökéig és olyan könnyedén hatol belé, mintha a világ örök és állandó rendje lenne a testük találkozása. A maga természetességében parancsoló látomást mindketten átélték, és ettől bíbor pír lepte el a mademoiselle arcát; szégyellte, hogy élete egyetlen igaz, fehér lovon érkező hercege, pontosan itt a bordély kirakatüvege mögött látja, pőrén, a bűn rossz alpakkalavórjában mosakodva. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercig. A fiú még bámult, az idősebb férfiak csak nevették. A lány ekkor egy törülközőt kapott balladaformájú kebeli elé és intett a srác jöjjön az ajtó elé. A fiú bódultan indult el, majd megállt  a küszöbön. Az ajtó mögött matatás, elfordult a kulcs, nyikorogva engedelmeskedtek a sarokpántok és feltárult a szentély. Ott remegett kábán, szemben a félénken mosolygó, majdnem meztelen, bűnös angyallal.  A lány közelebb lépett, mint egy balerina villámgyorsan lábujjhegyre állt. Két tenyerébe fogta a srác arcát, nézte az öntudatlanság határán imbolygó férfit. A lány törülközője a földön landolt, majd a fiú nyakába borult, valamit suttogott neki franciául, aztán egy szemvillanás alatt sarkon fordult és eltűnt az extra méretű kukkolóval ellátott biztonsági ajtó mögött... Csak egy fehér, tusfürdő és öblítő illatú apró törülköző maradt utána.

- Palikám, maga aztán kapós fiú! Ha gondolja befizetem! - mondta felsőbbrendűen élcelődve, de valahol nagyon is irigykedve, a tökéletes műfogsorral rendelkező öreg, miközben a többiek jót nevettek a meghökkentő románcon.

- Meg kell hagyni csinos kis kurva, az anyja hétszázát! - fűzte hozzá egy kopaszodó, pocakos tanácsnok, aki éppen egy nagyot szippantott a sárga ujjai között parázsló cigarillóba. 

Alig tért magához. Az öregek itt is- ott is megálltak egy- egy nagy ablak előtt. Fekete lányok, bősz farukat rázva szambáztak, szentpétervári porcelánszőkék unatkoztak, pici, fiús csípőjű, szőrös puncis  ázsiaiak nevetgéltek, amikor szemügyre vették a portékát. Ezek a ferde szemű lányok nem szőrtelenítették a szeméremtestüket; miközben izgágán szétvetették lábukat, a fekete, erős szőrhalom úgy mozgott az ölüknél, mintha önálló életet élne.

Még egy-egy helyen az árakat is meg kellett kérdezni a nagyuraknak. De végül nem történt semmi. A mozizás után az öregek rendeltek egy taxit és bevitették magukat a Kunstbergig. Onnan gyalog indultak el az óváros szűk utcái felé. Mint aki attól fél követik, a srác folyamatosan hátra pislogott, hátha utána jön a lány. Egy kocsmában itták le magukat, de az angyal nem jött. Így aztán egy leheletnyit molett, holland lánnyal nevetgélt hajnalig, aki sokat tudott a belga sörökről. A rubensi aktmodell azt kezdte szakértően magyarázni, hogy a belga sör olyan, mint máshol a bor. Itt is számít az évjárat, a komló, na meg az árpa minősége és legfőképp a főzéshez felhasznált víztől függ a sör zamata. Mikor kifulladtak és jó néhány világos Leffe-et legurítottak a lány egy Westvleteren 12-őt rendelt neki. Ez a sör minden korábbinál zamatosabbnak, kiforrottabbnak és tökéletesebbnek tűnt. Semmi művi, semmi izzadságíz, erőlködés nélkül készült mennyei ital volt, csak azt sajnálta, hogy már nem józan, már nem tiszta fejjel éli át ezt a pillanatot. Amikor ezen merengett a holland lány közelebb hajolt hozzá, vadul megcsókolta, úgy ledugta a torkán hosszú nyelvét, hogy majdnem kiokádta a világ legtökéletesebb sörét.

Legalább egy fotóm lenne arról a szőkéről, ahogy a bárszéken mosolyog - szürcsölt bele a langyosodó kávéba. A csészét visszahelyezte az asztalra és közelebb hajolt  a monitorhoz. 

"Ha szeretnéd, hogy a képen látható szőke angyal kényeztessen, akkor írj minél hamarabb és minden részletet megbeszélünk! angelface@yahoo.fr"

Egy levágott fejű angyal látszott a hirdetés alá biggyesztett fotón. Telt keblek, finoman ívelt has, világot jelentő csípő és olyan comb, amire kéjesen csak azt szokta mondani; kanca. Ahogy nézte a fotón a fej nélküli, térd fölött elvágott lányt, érezte, ha ez a test végigmenne előtte az utcán nem tudná levenni ringó csípőjéről a szemét.  A feltételezhetően szőke, hosszú hajból a fotón csupán két tincs lett, de  az biztos, hogy átkozottul jól állt neki a lila, fekete csipkével szegélyezett fehérnemű szett. A kép felizgatta. Szinte már érezte a szőke angyal finom hosszú ujjait, melyek valóban kényeztetnek és nem rándulnak egy ócska, tartalom nélküli félóra után köszvényesen markokra, amibe a röpke boldogság árát kell szórni.

Először azon gondolkodott, hogy lehúzza nadrágja cipzárját és ott a monitor előtt szerez egy kis örömöt magának, de azért mégiscsak erősebb volt benne a szemérem, a munkahelyen nem illene. Létrehozott - álnéven - egy e-mail fiókot és megírta a lánynak, hogy érdekelné a dolog. A levél után még dolgozott egy kicsit, aztán úgy döntött, hogy a munkát is elküldi aludni holnapig...

(másnap)

Szia!

Köszönöm érdeklődésed. Leírom, hogyan is működik nálam ez a dolog. Amit én nyújtok: érzéki érintések masszázzsal, és francia. Mindez 1 óra 10e. A minőséget meg kell fizetni. :) A hirdetésben lévő kép elegendő ahhoz, hogy valaki el tudja dönteni, tetszem-e neki vagy sem, és hogy akar-e velem találkozni és "üzletet kötni". Éppen ezért több képet nem küldök. Az arcom a képen látható test minőségével egyenlő. Ha valaki szeretne velem találkozni, akkor megbeszélünk egy konkrét helyet és időpontot. Helyet én nem tudok biztosítani, azt neked kellene. Tel. számot nem adok, hanem bízok a megbeszélt találkozási helyben és időben. Én nem olyan vagyok, mint a többi lány aki ilyet tesz. Ha szeretnél velem "mindkettőnk számára kellemes üzletet kötni", akkor írj és csatolj képet légy szíves. Várom válaszod!

Ez bolond! - gondolta magában. Vagy fogalma sincs erről a szakmáról annyira amatőr, vagy ha van, akkor egyszerűen csak nem érti, így nem lehet kuncsaftokat fogni. Egy ilyen levél után a gyakori ribizlisek egyszerűen legyintenek. Kisanyám, már ha egyáltalán "kisanyám" van a  hirdetés mögött, és nem egy buzi transzvesztita, akkor azt kell, hogy mondjam; te bolond vagy. Még ilyet! - hüledezett nevetve. Én küldjek fotót magamról és ráadásul higgyem is el, egy istennő fog erotikus masszázsban részesíteni, mindezt vakon, megbízva valakiben.

Ezer féle forgatókönyv jutott eszébe. Talán csak egy amatőr tizenéves, aki poénból feladott egy hirdetést, és fogalma sincs, itt azért többől van szó, minthogy egy kis masszázsért meg egy pippantásért, valaki kicsenget neki egy mayo chix farmerra valót. Aztán arra is gondolt, egy hülye zsaru próbálkozik, szatírok, pedofilok vagy egyéb pszichopaták lefülelésével. Egy pillanatig sem hitte el, hogy a hirdetés feladója egy csinos szőke csaj lenne. Átlátszónak, gyermetegnek, kiskamasznak érezte a levelet. Ostobának, ahol a levél feladója szamárnak, palimadárnak nézi és jót röhög a markába.

- Na jó - gondolta magában - majd adok én neked! Tudod kivel fogsz te szórakozni! - dühében arra jutott, megírja ennek a szemétnek, hogy a jó édesanyjával szórakozzon, ne vele, de aztán néhány perc múlva, amikor lehiggadt, már egészen szórakoztatónak látta a helyzetet. - Ugyan ebből nem lesz életre szóló pásztoróra, de azért kíváncsi vagyok, ki van a monitor másik oldalán. Legfeljebb nevetek egy nagyot a végén. Leült  a gépe elé és a következő néhány sort pötyögte be:

 Szia!

Bár kissé furcsán értelmezed az üzletkötés fogalmát és az általad felállított kritériumokkal is vitába tudnék szállni, de ez a szakma nem arról szól hogy az érvényes PTK szerint járjunk el. Az árral is tudnék vitatkozni, de jóhiszemű leszek: tegyük fel, te vagy a minőség a városban. Most már csak az időpontot kellene egyeztetni. Ha jó neked a ma este, akkor kérlek rövid időn belül jelezd. Ha esetleg a holnap délután, akkor az is jó nekem, 14 óra után.  Érted is tudok menni, ha nem jó, akkor megírom a címet és pontosan lefixáljuk a találkát. Mit szólsz hozzá?            

Az igazi romlás akkor kezdődik, amikor a hazugságok beférkőznek a hálószobákba, amikor a csalás már a legintimebb kapcsolatokat is rágni kezdi. Mint a moly a gyapjúban, elcsámcsog rajta, feléli, szétporlasztja a drága szőttest. A törvényre emelt hazudozás és csalás, mindig fentről érkezik. Amikor az igazságot elhazudó diplomácia élettelen nyelvén a megválasztott képviselők kezdenek igét hirdetni, de a pózokon kívül, minden szavuk ostoba mellébeszélés. Kényszeresen hazudnak, mert még maguknak sem merik bevallani, minden sikerüket annak köszönhetik, hogy azt mondták az isten adta népnek, amit az éppen hallani óhajtott. Az igazán nagy baj akkor érkezik meg, amikor a hazugságvírus, már nemcsak a közbeszédben, hanem otthon is fertőzni kezd. Amikor az apa egyszerre hazudik a feleségének és a lányának. Amikor a feleség úgy érzi a hazugság édes kábítószere nélkül értelmét vesztené az élete. A világ akkor indult el a pokol felé, amikor hazugság, a mások átverése, és az önámítás legális túlélési stratégiává vált. Most a legmeghökkentőbb és legritkább dolog az igazság a világon. Nincs olyan ember, akiből ne váltan ki dühöt, agressziót, félelmet a nyers, csiszolatlan igazság, ami olyan mint egy nagyon erős sav, lemarja, lecsupaszítja az embert és a lelkét...

Nem várt választ. Csak az járt a fejében az egész nem több egy buta tréfánál. Akkor lepődött meg csak igazán, amikor néhány óra múlva újabb levele érkezett.

 Szia.

A saját véleményed megtarthatod magadnak. Engem nem érdekel. Na most, ha ennyire kifogásolod ezt az én "sajátos üzletemet", akkor nyugodtan kereshetsz másik lányt, olcsóbban, és attól többest is kaphatsz. Te érdeklődtél, én válaszoltam. A másik dolog, amíg képet nem látok az illetőről, addig senkivel nem találkozok. Te is láttál rólam képet, igaz arc nélkül, de erről is írtam előző levelemben. Illetve nagyon fontos még, hogy csak akkor találkozok valakivel, ha egy nappal előtte már 100%-ra le van fixálva a találkozás helye és ideje. A választási lehetőség a tiéd. Van még sok - olcsó - lány...

- Milyen kis hetyke, milyen önérzetes! Nem megszokott egy ribizlitől. – gondolta magában és egyre inkább egy 16-18 év körüli fiatal lány személyisége bontakozott ki előtte. Egy csitrié, aki ki tudja miért, de úgy döntött erre a káprázatosan vékony jégre merészkedik. Már látta maga előtt, ahogy morcos képpel beül a kocsijába. Csinos és hűvös, mint egy hűtőből kikapott rozé üvege. A fiatalságából eredő korlátoltságában csak int, hogy csináljon már valamit végre. Nem beszélgetni, ismerkedni jött, arra ott vannak a barátai és a disco. Húzza le már a nadrágját, tegye szabaddá az altestét. Aztán a lány kelletlenül hozzálát a feladatnak. Hideg a keze és nyirkos, amikor hozzáér. A rágójával először nem tud mit kezdeni, majd egyszerűen kidobja az ablakon. Föléhajol. Dolgozik, erőltetett minden mozdulat, kényszeres, mintha egy gyár szalagja mellett gürizne, de ettől még szép, ettől még megkapó, pedig fényévekre tart a szakmában olyan nagyon hangsúlyozott barátnő feelingtől. Talán nem is sejti, hogy egy kis türelemmel, odafigyeléssel komoly vendégkörre tehetne szert. Persze mindez csak feltételezés. Semmi több csak néhány levélsorból átszűrődő vörös fény, amely a lelke vetítővásznán rajzol személyiségképet valakiről, akivel még soha nem találkozott.

Nem várt tovább, azonnal megírta, hogy mikor ér rá. A “szolgáltató” válasza nem sokáig váratott magára. Egy fél órán belül ott villogott a képernyőjén. Akkor holnap minden kiderül, nyugtázta. Izgatott lett, szaporábban vette a levegőt.

-    Na de azért csak fogok tudni aludni! - mosolyodott el kéjesen... 

(a találka)

Egy belvárosi panzióban vett ki szobát. A lánynak azt írta, menjen egyből oda,  kérje el a 6-os szoba kulcsát és várja meg míg megérkezik. Fotót is küldött magáról, ahogy kérte. Egy ezer éve külföldre költözött főiskolás barátja fényképét csatolta a válaszlevélhez.

- Gyula biztosan nem fog megharagudni New Yorkban, hogy a fene a jódógát! - nevetett kajánul amikor csatolta az e-mailhez. Ráadásul még hasonlítunk is ezzel a fazonírozott borostával! - két ujjával dörzsölgetni kezdte lágyan ívelő állát.

Egy félreeső helyen állította le a kocsiját. Izgatott lett, de még nem döntötte el, hogy valóban bemegy-e. Matatott a kesztyűtartóban, összeszedett némi szemetet, cukrospapirokat, meg egy kólás flakont. Kiszállt, beledobálta a hulladékot a legközelebbi kukába, közben pedig figyelt. Szuggerálva nézte a panzió bejáratát, mintha röntgen szemei lennének és képes átlátni a vastag falakon. Egy yorkshire terriert sétáltató, feltűnően csinos középiskolás lány vonult el előtte. Utána fordította fejét, nézte a fényes cicanadrágba bújtatott izmos, kerek fenekét. Csücsörített ajakival, ahogy bámult és megérezte, hogy éhes. Megjött az étvágya, szaporábban kezdett el lélegezni és öles léptekkel indult a 6-os számú "kórterem" felé.

A birtoklási- és kalandvágy, az elvágyódás, a felfedezés gyermeki öröme mind hímneműek. Valahogy szoros összefüggésben állnak az y kromoszómával. Ha egyszer majd sokkal többet tudunk a génekről kiderül, az isten jókedvében ide gyömöszölt be mindent, amit egyszerűen el akart dugni a nők elől. Bele az "y" kromoszómák utazóládáiba, elrejtve a kíváncsi női szemek elől. De azt is tudta az isten, hogy ez a csomag bizony időzített bomba. Egy idő után minden férfinál magától felmondja  szolgálatot a zárja, kiömlik a tartalma. Olyankor nincs mese, a genetikai sors beteljesíti magát. A férfi nyughatatlanná válik, menőkéje támad, nem bír magával. Minden idegesíteni kezdi, ami nincs mozgásban, ami ellentmond a lényével, ellentmond a szigorú parancssorokból álló programjával: termékenyítsd meg, fedezd fel, bontsd ki, teremtsd meg, uralkodj rajta!   

A recepciónál széles mosollyal fogadta egy szürke kiskosztümbe öltözött szőkésbarna lány. Haja lófarokban, fehér keretes szemüveggel nézett rá. Csinos, ám szándékosan szürke egérnek öltözik - de azért jól megnézte az apró anyajegyet az ajka felett és a szemrevaló dekoltázsa mellett, a picit ferdén elhelyezett kitűzőt: Nóra. A lány készségesen mutatta meg, hogy merre van a hatos és halkan hozzáfűzte, a "felesége" már várja. 

- Na persze a feleségem. - gondolta magában. - Egy arcnélküli, magát csinosnak és nem éppen olcsónak tituláló ribizli. A neten rendelt feleségem, akiről most fog lehullani a fátyol. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy a kedves Nórácska mit gondol a feleségéről, szerinte csinos? Szemrevaló? Milyen ruhában érkezett? Elegáns volt-e? A sminkje, a parfümje miről árulkodott? Mindez csak akkor derül ki, amikor kinyitja az ajtó. Amikor feltárul előtte a mennyország kapuja és ott áll valaki, remélhetőleg a fej nélküli lány, de most már arccal, bájos gödröcskékkel  a pofiján és duzzadt, érzéki meggyszínű ajkakkal. Az orrcimpája kitágult, léptei puhák voltak a padlószőnyegen, de aki kívülről szemlélte láthatta, siet. Aztán ott állt az ajtó előtt. MDF lapból készült sima ajtó. Talán szélesebb mint a szabvány. De ki tudja, hogy az ilyen panziókban mi a szabvány? Kopogása határozottnak tűnt. A válasz mégsem azonnal érkezett, némi hatásszünet után már - már ismerősen csendült a tessék. A férfi lenyomta  a kilincset és belépett. De nem jött szembe vele senki, nem várta senki. Az előszobában csupán egy elegáns táska. Mintha látott volna már ilyet, esküdni nem merne. Egy szőrméből készült kiskabát a fogason, elegáns visszafogott de ami a leginkább otthonosnak tetszett az az illat volt, ami betöltötte a szobát. Calvin Klein Euphoria...

- Pillanat és mindjárt kész vagyok! - kiáltotta egy dobozhang a mosdóból és nem is sokáig kellett várni, hogy feltáruljon az ajtó. Először a kezét látta meg, aztán villámgyorsan végigsiklott  a tekintete a karcsú nőn a cipőjétől az arcáig. A férfinak akkor nem is dobban, dübbent egyet szíve és ott a narancsszínű padlószőnyegen a földbe gyökerezett a lába...

A nő sem járt jobban. Csak beszaladt, hogy átvegye a kis koktélruháját. Felfrissítse magát, belenézzen a tükörbe, dobjon egy kis szájfényt az ajkaira. Nem is gondolkodott, csupán a rögzült, rutinszerű mozdulatsort játszotta végig. Nem gondolkodott, mert már rég túljutott azon, hogy fog kinézni, milyen lesz a vendég. Mit vár majd tőle. Milyen lesz hozzáérni, a szemébe nézni. Kielégíteni. Hogyan lépi majd át az ismeretlenségből meredező távolságtartást. Könnyen feloldódik-e majd.

- De kellene egy kis konyak, vagy tequila... - erre gondolt, miközben az ajka széléről letörölte a félre csúszott fényesítő anyagot. Lesz, ami lesz - és kinyitotta a mosdó ajtaját. Erőltetett mosollyal lépett elő, hogy abban a pillanatban lehervadjon a vigyor a képéről. A férje állt előtte...

 (hazafelé)  

Két megfagyott ember utazik egy autóban. Két kegyetlen, istentelen némaságba zuhant ember. Ülnek egymás mellett. Néznek ki az ablakon. A világ érzéketlen: autók suhannak el mellettük, unott arcú sofőrökkel és utasokkal. Az egész olyan valószerűtlen, mintha csak egy buta film statisztái lennének. Ez nem az én ruhám, ez nem az én szerepem! Keserűségükben a lelkiismeret furdalás és a féltékenység darabkái. Nem is tudják megmondani mi fáj jobban, a csalás vagy a leleplezés? A hűtlenség, a kényszerű beismerés? Az arcukhoz vágott tény: a szeretkezések, beszélgetések nélküli éjszakák, a savanyú veszekedések most bolond tréfát űznek velük. Ül a két ember az autóban, két kigyulladt ember, akikből a fojtott égés miatt csak sűrű, büdös, torokszorító füst gomolyog. Ülnek egymás mellett mint két cinkos gyilkos, akiket összeköt a bűn, ám mégis valahol a gyűlölet és a szerelem között húzódó apró szürkületi zónában egymás kezét fogva bukdácsolnak.

Ül két ember egymás mellett egy kocsiban. Kívülről nem látszik, egy világ omlott össze bennük. Kívülről nem látszik, hogy nincs több álmuk, éjszakáik üresek lesznek mint téli éjjel az utcák. Két  ember ül egy autóban, nem is néznek egymásra, hallgatnak. Pedig a fájdalomtól és kétségbeeséstől ordítani tudnának. Megölni, megenni, elpusztítani a másikat. Lassan kéjesen, jól megrágva minden falatot. De a bosszú elmarad. Ülnek egymás mellett és bámulják a bolond világot. Aztán ki tudja miért a lány a fejét a fiú vállára hajtja. Az egyszeriben zokogni szeretne, de még az sem sikerül neki. Egyszerűen csak hagyja. Hagyja, hogy a szőke tincsek a vállára hulljanak...

Őrizetbe vették annak a drogtanyának a tulajdonosát és még egy nyíregyházi férfit, amely szerda délután égett le a szabolcsi megyeszékhely határában. A rendőrség a helyszínen morfin és kodein tartalmú alapanyagokat talált 14 földbe ásott kólásflakonban. Ezekből heroint lehetett volna előállítani. Az önmagában véve is kábítószernek számító anyagok értékét 100 millió forintra becsülik. A tanyán emellett 50 kilogramm darált mákgubót, 2000 liter nitrohigítót 96 darab gázpalackot is találtak, ami arra utal, hogy nagy mennyiségben kívántak drogot előállítani.

Egy két és fél hektáros terülten működött a drogüzem a Nyíregyháza-Császárszálláson található Vadas tanyán. Az üzem helyét jól választották ki, távola a megyeszékhely központjától, félre eső helyen működött, és a körötte lévő gyümölcsfák és a kerítés miatt még a földútról sem lehet látni mi történik a birtokon. Csak akkor derült ki, hogy mi folyik itt, amikor november másodikán szerda délután a közelben élők arról értesítették a tűzoltókat, hogy valami ég a tanyán és hatalmas robbanásokat is lehet ott hallani. A tűzoltók nagy erőkkel érkeztek a helyszínre, el kezdték oltania tűzet, de rövidesen értesítették a rendőrséget is, mert a helyszínen talált anyagokból arra következtettek, nem szokványos tűzről van szó. Már az is szokatlan volt számukra, hogy az egyik melléképületben tartályokban 2000 liter nitrohigítót tároltak a tulajdonosok, és az összesen 96 gázpalackot is furcsállták. Ezek egy része robbant fel tűz következtében. A rendőrök mindezek mellett darált növényi anyagokat is találtak, valamint 13 porral oltó készüléket, ami arra utalt, hogy valkik már megpróbálták a tűzet eloltani, csak sikertelenül járták, így valószínűleg sietve elhagyták a helyszínt. Az alapos, két és fél napi tartó helyszíni szemle során a földbe ásva 14 kólásflakon morfin és kodein tartalmú kocsányos anyagot találtak a rendőrök. Ezek az anyagok már önmagukban is kábítószernek minősülnek, de alapanyagul szolgálnak a legveszélyesebb kábítószer a heroin előállításhoz is. A melléképületeben emellett 50 kg már előkészített növényi alapanyagot is megtaláltak, amelyekből szintén arra utal, hogy nagyüzemben folyt a heroin alapanyagául szolgáló kocsonyás massza gyártása. A megtalált kábítószer értéke a fekete piacon elérheti a 100 millió forintot is. A rendőrségi vizsgálat során kiderült a tanyát bérbe adták, azonban a tulajdonost és egy másik nyíregyházi férfit előzetes letartóztatásba helyezte a rendőrség. A drogüzem működtetői után nagy erőkkel folyik a nyomozás.

Nyíregyházán ebben az évben ez már a második alkalom, hogy drogüzemre bukkannak a rendőrök. Legutóbb májusban találtak a Vadas tanyaihoz hasonlót. Akkor 200 millió forintra becsülték az ott előállított drog értékét. Akkor gyorsan megtalálták az elkövetőket, egy magyar és két ukrán férfit.

Néha néhány mondatba is belefér a boldogság. Ha sikerül megkóstolnom a felhőket, az már olyan, mintha belekóstolnék a tejútba?

Lehet-e ping-pongozni angyalokkal? Nem zavarná a szárnyuk, ha elhívnám őket egy multiplex moziba? Futni, futni. Ki a világból. Mindenben van egy csöppnyi perverzió. Ha csillagok alatt alszik a test, akkor is képes testiségről álmodni... Akkor is képes lázadni. Minden szó, minden gondolat, minden nyelvöltögetés a válságnak szól? Egyébként is ki van válságban? Öltönyös emberek? A válság biztosan nem istentől való. Csak pénz van válságban. És azok, akik a pénzen ülnek, akik a napfelkeltében is csupán az arany csillogását látják.  

Amikor egy késő őszi, fázós, ködös éjjel kimerészkedsz, mezítelen talppal a csempén, a vékony pamut szöveteket átjárják ezek a barátságtalan "emberes" hónapok, akkor döbben rá az ember, hogy a hideg kiélezi a hallást, a látást, az ízlelést, és az összes érzéket. A hideg éberré, felkészültté tesz. A hideg megtanítja, hogy nem lehet elaludni, nem lehet feladni, mert itt egyetlen óvatlan pillanat és jön a méla fagy. De ha szívverésed képes vagy felerősíteni, mozogni, ha képes vagy túllépni a saját árnyékodon, akkor legyőzve magad, legyőzve a benned egyre erősödő fénytelen depressziót, akkor egyszer csak kristálytisztán megpillanthatod, hogy mi az élet értelme. Mert az élet értelme, nem Szent Ivánkor lep meg. Nem olyan percekben, amikor egyébként is teleszívod magad az élettel. Az élet értelme szürke betegágyaknál, érzéketlen ravatalozókban, csillagtalan éjszakákon lép melléd.

Beszélj hozzám, mondd újra el, hogy a világ botrány, és holnap mégis élni kell...

Nem házakban, lakásokban kell otthon lenned, nem meleg ágyakban, nem combok között. Még csak nem is "műemlék" templomokban, nem egy bálteremben, vagy egy kegyosztó íróasztal mögött. Otthon kell édesanyám húslevese mellett, nagyanyám spórja mellett, apám nevető tengerije mellett. Ahogy Kányádi is, aki szerint mise és mese csörgedez, eltrillázgat a szoprán és földöntúli édeni nyugalmat balzsamoz rám.

Mi kellene még? Még nagyobb tengeren, még nagyobb hajó? Még szélesebb utakon, embertelenül nagy motor? Citius, altius, fortius, de már nem az izmokról, az emberről beszélünk, hanem boltokról, hitelekről és pénztárcákról. Keserű minden szó, a reménytelenség mostohagyermeki lettünk, minidig koszos, mindig könnytől maszatos arcú, rossz pulyák, akik legfeljebb a legyek urai...

Talán az is baj, hogy a minden megvehető világában már nincs semmi szakrális, rituális egy tábla svájci csokoládéban, egy csomag Németországból kapott rágóban, egy nagy doboz LEGO-ban? Minden van és a tudat, hogy minden kapható, minden megvehető a pénzt emeli a vágyaink csúcsára. Aztán a két és négymagos processzorok is elszomorodnak, amikor kiderül, hogy mégsem vagyunk boldogok.

A játék elmarad. Nincsenek labdázó gyerekek. Csak egyre jobban füstölő kémények és egyre hangosabban ugató kutyák az utcákon. Mintha a kutyák minket másolnának, a komondor már nem hempereg a gyárak udvarán, hanem rühes bőrrel csahol a rozsdás kerítések mögött.

Rábíztuk a csodát a holnapra, de abból a holnapból is keserű tegnap lett. A fejünk fölé olyan pásztorokat ültetünk, akikről tudjuk bűnsegédek voltak a Bodri juhász meggyilkolásában is.  

Aztán ha mégsem, ha mégsem tudok boldogul írni, akkor a szöveg végére még mindig jöhet egy megváltó Morricone, Tiersen vagy Bacalov. Egy Latinovits féle vers, egy pohár Irsai vagy netalán egri Pinot Noir.

Ha nem tudnék boldogul megszólalni, akkor majd hallgatok. De megjegyzem tisztelt, Hölgyeim és Uram, túl sok vizet, kiabálva sem zavarok; talán ez az én túlélésem és legfőképp szerény boldogságom együgyű záloga...