Minél több helyen jár az ember, minél több dolgot tud a világról, saját magáról, a épített és természeti környezetéről, a szokásairól, étkezéséről, öltözködéséről, a nyelvhasználatáról, diftongusairól annál keserűbb lesz a szájíze. A provincialitásom kisszerűsége, a köröttem mozgó élőlények középszerűsége, a saját apró univerzumom, ez a híg trágya néha úgy zuhan rám, mint egy pusztító kisbolygó. A kataklizma belülről érkezik és átjárja a porcikáim. Ilyenkor jó menekülni a nosztalgiába. Jó elmerülni a gyermekkorba, amikor az ember még nem volt ennyire kritikus és szofisztikált. Amikor AD Stúdiót hallgatott, Rambo filmeket nézett és török Boss melegítőt vett a KGST piacon.
Amikor az ember képes kívülről, objektíven látni a jelen idejű énjét, magyarságát és összehasonlítja olyan hősökkel, forradalmárokkal, államférfiakéval, akik előttünk éltek és alkottak, minden lélegzetvételünk értelmetlenné válik, hangyányivá törpül és legfeljebb lázítja a vért.
A 48-asok fantasztikusak voltak, a katonák Solferinótól, Isonzón át a Don- kanyarig életüket és vérüket adták. Az 56-osok megdönthetetlen mércét állítottak, a rendszerváltók pedig már el is veszítették a egy kor jogosan kiérdemelt, immár azonban érdemtelen glóriájukat.
De hol vagyunk mi? Ki leszünk mi a történelemkönyvekben? Mi 30-asok. Mit fognak rólunk írni, gondolni az utánunk jövők? Vagy csöndesen csak annyit motyognak majd; a jólét, a fogyasztói társadalom gyermekiből, a bukott, a válság mostohafiaivá váltunk.
Még most van esély arra, hogy úgy írjuk be magunkat a történelemkönyvekbe, hogy kiutat találtunk egy világméretű válságból és újra hitet, reményt, jövőt adtunk a mindig újaknak!
Minél többet gondolkodom az aranyba foglalt múlton, a megszépült tegnapon, annál jobban vágyom arra, hogy az ágaskodó becsvágyam kielégítsem. Annál többször talál ébren az éjfél és lázasan kattog az agyam, keresve kiutat ebből a lidércnyomásos mocsárból. A kora hajnali delírium aztán, mint valami kábítószeres álomból való, ólmos ébredés gyakran maga alá gyűr. A zsákutcában az ember hajlamos beismerni: nincs tovább ez a pusztulás, a töpörödés kora. Míg a középkorban a pestis, most a globalizálódás mellékhatásai teszik tönkre a boldogságunk és vetik vissza évtizedekkel a demokráciát. Félek a mi generációknak nem marad más, mint pálinkába és zsíros kenyérbe fulladni. A mi generációnk elitje kurvákra és hedonisztikus utazásokra költi a pénzét. A mi generációnk lezárja az űrrepülő programot, bezárja a gyárakat, leépíti a mezőgazdaságot, gyorséttermekben tömi meg, jellegtelen, ízfokozott, magas tápértékű szeméttel a gyomrát és a kábítószerekbe menekül, semmint szembe nézzen a valósággal. A hősöket ledarálják, a gondolkodókat falhoz állítják, újra nyers, konok erő, a fortélyos félelem igazgat és a világ buta, nyugtalan, abszurd és irracionális hely lesz, ahol ordas eszmék ütik fel a fejüket.
A mi generációnk pattogatott kukoricával a kezében, egykedvűen nézi a tévét, ahogy a zombik szétcincálják a köröttük egykor még lüktetető világot.
Félek a saját generációmtól. Félek, mert négyszemközt mindenki Jézus nevét súgja, de amikor a tömegek skandálják a nevet, már egyértelműen Barabást zúg a világ. Félek, hogy cél és eszközök nélkül már semmi sem marad, még a Kányádi által említett, őszintén féltett egyetlen elektronunk sem. Így a H, mint hidrogén generáció sem illik majd ránk. Ha nem lépünk, sötét kor következik a Föld nevű bolygón. Sötét, erőszakos kor, melyben csak a zombik érzik jól magukat. Ellenük azonban az ima is kevés lesz…
