Az elégedetlen ember beszél belőlem. A katarzis, a megváltás nélkül maradt ember. Persze nincs baj, idén a fizikai léten túli életet egyszerűen össze kell tallózni, össze kell szemelni. Ki kell mosni ebből a lassan hömpölygő fesztiválfolyamból. A Korijolánuszból a demokráciát, a Romantikus komédiából az örök nőt és azt, hogy milyen szép Létay Dóra. Szervét Tibin, nem fog az idő. Persze mégis. Vetkőzése, szőrös teste és háta kiáltvány a gyantázás ellen. Tóth Ildikó édes, bele kell szeretni. Aztán alig várom Gáspár Sándor és Györgyi Anna párosát. Vágyom az intimitásra, hogy megkapom, mint valami karácsonyi ajándékot. Ám ekkor már gyulladt hallójárattal és dobhártyával böjtölöm a megváltó katarzist. A fájdalom miatt egyre türelmetlenebbül és egyre enerváltabban. Egyfolytában küzdök. Azt szeretném, hogy magával rántson a sztori, vagy legalább nevessek egy jót. Görcsösen ragaszkodom a fixa ideához, hogy lesz egy darab, amitől más emberként, angyalként megyek haza. A nevetés gyógyít. Ezzel biztatom magam és míg az egyik fülemmel Bach Goldberg variációban gyönyörködöm, addig a másikban hallgatom a gyulladás vízesésszerű morajlását.
Megsüketülök a Vidor végére. Ez jár a fejemben. Csak lassan ténfergek át a túloldalra, ahol Gáspár és Györgyi meztelenül fekszenek a besötétített Kamarában. Az ott egy darab New York, neonfényekkel és két fura emberrel, ez itt Nyíregyháza fülemben sikoltó késsel és az elviselhetetlen fájdalommal. Azon morfondírozom, miközben Gáspár főzni kezd és a felmelegített olivaolaj és rádobott hagyma illata betölti a teret, hogy az isten engem most azzal büntet, minden hangot, mondatot és dallamot a fájdalom segítségével közvetíti. Értsem, semmi sincs ingyen.
Mondom a beteg elégedetlen ember beszél belőlem. Ma este persze néhány pillanatig elvarázsol Maszlobojscsikov Szentiván éjjele. De szívszorító látni, milyen könnyedén alakít Eperjes és Oberfrank, aztán mégis társak nélkül, görcsössé, statikussá válik a darab. Alig akad valaki, aki képes felvenni velük a tempót. Bizony ez nem az Új Színház, ahol Eperjes csak egy volt a sok között és nem valami egymaga értő vátesz. Rossznyelvem elővéve egyszerűen csak esztétikai Rambó. Aztán adok még egy esélyt Garaczi Lacinak. A Plazma annak idején bejött. Huszár Zsolti, Fodor Annamari, hisz szeretem őket. Talán a játékkal nincs is baj, talán elhiszem, hogy színház ez. De a szöveg, a szöveg. Hallom, látom, hogy Garaczi kipécéz egy számítógép előtt rejszoló informatikust, akiről leszedi a keresztvizet. Tölt a pohárba egy kis limonádét, pszcho-izét, de ettől még nem működik a darab. Ettől még nem tetszik. Még akkor sem, ha látom Szemenyei Jani éppen a mi Budai Zsófinkkal verbális flörtöl a színpadról. Osztrovszkij Erdejébe, pedig be sem merem tenni a lábam, félek, hogy lerágja a húsom az érdektelenség.
A fájós fülemmel az autóban arról álmodom, hogy néhány évet megfiatalodva újra ragyogó szemmel estéről estére kapom meg a katarzist. Kulcs, Vőlegény, Üvegcipő, Prah, Buborékok, Bábelna, Zöld Martzi, a Jó pálinka ittasa magát, Noises Off, Hal a zacskóban, Guppi, Messze van ide Petuski... Csörög a vekker. Ez van, ezt kell szeretni... De szerencsére ez még nem a vég...