Néha bávatagon elrévedezhetsz a bágyadt augusztusi napsütésben. Lent, délen most lassan véget ér a tél. Jó lenne a hátamra venni a házam, életem, barátaim, munkát, vágyat, istent és itt hagyni a rossz időnek, a télnek ezt az elátkozott Medencét. Nincs torokszorítóbb mint tudni, amikor legközelebb beteszem a Tisza-parti ház ajtaján a lábam, már eszembe sem jut fürdőgatyát pakolni a táskámba.

Most még "hosszú", nagy anyár. Az utolsó augusztusi héten kánikula lesz, forró éjszakákkal. A Vidor fülledten, gyöngyözve köszönt ránk. Ej, pedig de kellene még egy szabad, semmittevő hétvége. De kellene egy hideg sör, egy kis pácolt hús, egy hosszú beszélgetés egy üveg istenadta rozé mellett. Bevallom, nem vagyok jóban az augusztussal. Nem leszek jóban az 50-es éveimmel sem, ha megérem. Félek, ott, akkor már minden a számolgatásról, a kuporgatásról, az önmegtartóztatásról szól...

Alig egy hónap és újra ott vagyunk, ahol utoljára március 21-én; éjjel tábornok hadereje felzárkózik a napsugár királyfiéhoz és onnantól kezdve, ismét villámgyorsan erősödni kezd az éjszaka birodalama.

Persze mit sírok én, aki az éjszaka gyermeke. Mit sírok én, aki az összes fontos gondolatát, a múló napok romjain, az újszülött, magatehetetlen, setét hajnalok bölcsőjénél vetettem papírra. Szeretek virrasztani és tudni; az idő nem állt meg, a gépezet forog, a hajnal már nincs messze. A körúton újra megjelennek a mindig késében lévő, mérgezett autók és az ideges sofőrök. Kávé és cigarettaszagú az átlagember világa, miközben nekem inkább megtűrt nyomdafesték, meleg papír és valami kimondhatatlanul nyűgös, lázas, izgága, ideg-velőszagú, amitől az emberben a szervek úgy kelnek táncra, mint a túlfőzött víztől a forraló.

12 év telt el, mióta átvettem az első diplomám. 12 év telt el, mióta már nem állandó lakhelyem a  Sóstói út 31/b. 12 év telt el, mióta  nagy csapat Fisli Gyula, Makkos Péter, Papp György, Sipőcz András és jómagam, kiléptünk a burokból és belekóstoltunk ebbe a "habostortába". 12 év után a kemény mag ismét találkozott Dombrádon. 5-ből három, együtt a Tisza 23.9 Celsius fokos vízében.

'Gusztus 20. Mosolyok, fürdés, világmegváltás. Csöndben, a la Carte. Lassan turkálunk az emlékekben. 100-szor, 1000-szer idézett történeteken nevetünk és szórakoztatjuk a többieket. Néha úgy mosolygunk, mint a büszke, okos (fér)fiak, máskor az üstökünk vakarva, szemérmesen, mert féltve őrzött titkokat fecsegünk ki. A sztorizás egyre vaskosabb élceket és poénokat hoz ki belőlünk. Egyszer csak összeszorulnak az erek, az agyam utat talál a lázas szívhez és szaporább lesz a légzés. Itt, ebben a körben nem füllenthetek. Itt mindenki tudja, hogy 10 éve mit álmodtam, mire esküdtem. Visszahozzák a kölyök énem és szembesítenek vele. Az orrom alá dörgölik, hogy vadhajtásaim nőttek, a szűz nyüvő, bátor diák lassan, de biztosan elveszett.

Egyszerre érzem, hogy felemelő, meg hogy pirulnék is bele. Pipacsszínű lesz arcom és keresem a menedéket nyújtó egérlyukakat, hol fogok eltűnni, megbújni, mielőtt olyan kérdéshez érnek, amit én is egyre többször, amit én is naponta. Húzom a lelkem a spanyolcsizmába. Mint  imát, úgy mormolom a leckét. A kérdéseimből már rózsafüzért rakosgattam. Mantrázok, mint egy katolikus-sámán. Pogány istenek megtért fattya.

Persze ettől még földönkívüli vagyok. Rettegek a soroktól. Hogy be kell állni, hogy meg kell állni, mielőtt kihull az összes fogam, megőszül, kihull, megfakul a lágyuló koponyán az egykor, dús és irigyelt hajkorona.

Az élet császárai, most ott lubickolnak a Tiszában és a történetek, mint apró szentjánosbogarak megvilágítják a csillagtalan éjszakát. Egymás Vergiliusai vagyunk ebben a pokolban. És hiába hiszi valaki, hogy mindez teátrális, hogy nagyítok, magasztosítok és túlzok. Miközben esendőségünk mocsarával küszködök azt is látom, hogy bizony ezekből a történetekből kell megírnunk a megváltásunk bizonyíték erejű szakdolgozatát.

Lassan elhiszem azt, amit szülők mondanak, hogy a látszólag bohém, könnyű út helyett bizony egy rögös, kidolgozatlan, áramkimaradásra hajlamos utat választottam. És az út olyan roppant módon alulfinanszírozott, hogy muszáj vagyok a túlélés érdekében még nagyobb adagot rendelni az önámításból. Még nagyobb adagot nyelni és büszkén hirdetni, hős vagyok. Kiskirály, egy megismételhetetlen csoda, Oscarok, Nobelek, de még díszpolgárságok nélkül is.  

És ekkor jövök rá, amikor a felismerés belém hasít, meztelen látom magam, akkor a szükségből erényt kovácsolva egyszerűen hasznára lehetek a környezetemnek. Leadott vér vagyok. A közszolgálat transzfúziójához szükséges vérlemez... A tudat, hogy szolgálhatok, hogy tölcsérrel kiálthatok, megnyugtat...

ui:

Ceremóniamester voltam egy lakodalomban. Két hete. Furcsa volt, mint az első szerelem. Azt hiszem, szívesen lennék még... A világ, az isten ceremóniamestere. Komolyan venném a hivatalom...   

Kilépve ebből a suta magamutogató moziból, a vetítővászon túloldalán langyos tej, gőzölgő kávé, egy mosoly, sárkányrepülők és jólelkű sárkánylányok. Az én világom már annyira egyszerű, hogy a többiek kinevetik: mese. Az én világomban az ágy a biztos pont, na meg a nevetés; a nátha nem dönt le és soha nem hallok köhögést. Félek, ha újra rátör a világra a roham, a bronchusok felfedik átkozott titkukat, hogy legbelül, a mindenséget vér és genny köti össze. Ciszták, daganatok, fekélyek között ha van kedved kormot lélegezhetsz. Három napja kovácsolom a fegyverem. Három napja ebben a felülfertőzött légcsőhurutban vakon, delíriumban ácsolom a fegyverem. Se erőm, se kalapácsom, csak egyre félelmetesebb láz izzítja a fegyveracélt. Sistereg a hideg eső a folyton fényesebb és élesebb, halálos tükörfémen. Megkerülöm a földet, egyetlen éjszaka alatt, hullócsillagokkal rakom tele a szakadt zsebeim és reggel úgy ébredek, mint aki a fürdés után elfelejtett megtörülközni.

Eddig azt hittem a világ süket a szavamra. Néhány napja tudom; a világ számára én vagy néma, a szavaim pernye, jeleim halkan pukkanó buborékok. Esélyem nincs, hogy a közösség sivatagján átrágjam magam.

Találkoztál velem. Találkoztam veled. Egy autóban végignéztük, ahogy az özönvíz rászakad a világra. Noé lettem és te a kedves szerelme. Az állatok is megneszelték a bimbózó csodát, a hajó mint egy koncertterem ezer üvöltéstől lett hangos. Szitakötőket hívtál az ajtónk elé. Bennünk megbízhatunk, mondtad mosolyogva és behunytad a szemed, az első igazi csóknál.

Beteg vagyok. Ezt mondogattam. Féltettelek. Éreztem, hogy a tüdőmet évek, megfojtott szerelmek és a megkoszosodott élet is nyomja. Féltem, hogy meglátod, milyen tisztátlan minden gondolat, mennyire vágyom kóstolni a húsodat. Egy szarvas rontott a szobába. Megállt, bőgött ránk. Szőrszálai végén halványsárgán aranyszemek izzottak, megvilágították az arcod. A szemed bepárásodva, arcodon szerelem- harmat. Fel kell ébredni! Kiáltottam, fel kell ébredni!!! Míg nem késő, míg kézzelfogható a hideg valóság.

És akkor megpillantottuk, ahogy földre  dobálták a bukott angyalokat. A sötét égbolton bíbor csíkokat húztak, ahogy bucskáztak, pörögtek, forogtak. Feküdjünk a  fűbe! - ezt rikkantottad  - Úgy nézzük, hogyan érnek földet!

Egy csepp félelem sem volt az arcodon. Én rettegtem, hogy  a megnyomorított, bűnösen rokkant angyalok dühe megéget bennünket. Ásni, kaparni kezdtem, mint egy kutya, zihálva, fulladozva a beteg tüdőmmel. Te meg csak nevettél. Mögöttem álltál, már egy tépázottan is lenyűgöző, fénylő angyalt karolva. Én meg piszkosan sárosan nézetlek benneteket. Félve elmosolyodtam, talán még azt is ki szerettem volna nyögni; szép pár vagytok. De akkor már sehol, de sehol nem találtalak. Mondták, hogy  a "bukottak" hajókat ácsoltak és összegyűjtötték a bátrakat. Elindultak a nyílt vizek felé.

Én hetek óta gyógyfüveket kaszálok. Szárítom, szórom a lobogó vizekbe. A findzsát két tenyerembe szorítva iszogatom. Ettől remélem a gyógyulást. Van egy kis ház a Tisza parton. Ott várok... Egy apró ház, közel a folyóhoz, amibe augusztus közepén fürödni járnak a csillagok. Ott várok. Örökkön örökké...

Ha valóban van hitem, akkor most megtanulok mosolyogni. Mi mást tehetnék? Annak idején Őri tanár úr gyakran mondogatta, majd meglátjátok, a legjobb szándékok, az imák és a mantrák ellenére is, valahogy az igazán fontos dolgok az életünkben egyszerűen maguktól történnek. Hogy ki lesz az ember felesége, férje, hogy kivel és hogyan éli le az életét véletlenszerű. Hiába ott a tudat, az akarat, a szándék, legtöbbször a dolgaink elcsúsznak egy banánhéjon. Majd kis idő elteltével csak mosolygunk azon, hogyan próbáltunk szemben vizelni a széllel. A kognitív  disszonanciát kerülő ember belenyugszik, hogy kevés a forradalomhoz és karosszékében hátradőlve nyugodtan jelentheti ki: ezekben a kérdésekben szó sincs szabad akaratról, inkább valamiféle eleve elrendeltetésről . Olyan ez, mint tőzsde, melynek technikai elemzéseit a Fibonacci számsorozattal szokták elvégezni. Aztán vagy bejön, vagy nem, mert az érzelmek egyelőre nem írhatóak le biztosan használható képletekkel. Annak idején Reszegi Marcsi, aki matekot tanult a főiskolán, váltig állította, hogy a Fibonacci számsorozat, tulajdonképpen bizonyíték az intelligens tervezésre, az isten létére… Ez a számsorozat ugyanis, mindenütt ott van, nem csak a tőzsdén, de a faágak növekedésében, a levélerezet kialakulásában. ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Fibonacci-sz%C3%A1mok )

Szóval véletlen, sorszerű, Fibonacci-spirál… Az egész roppant izgalmas és érdekes, főként akkor, ha az ember hisz. Görög-katolikus lévén, nekem ez egy újabb bizonyíték, hogy az én jóságos teremtőm, nem véletlenül indította útjára ezt a félelmetes gépezetet. Persze a Fibonacci szám, az csak a deizmushoz elég, vagy legföljebb a panteizmushoz…  

Hová szeretnék kilyukadni? Ha már tőzsde, akkor éppen arról beszélek, hogy a nagy pénzügyi összeomlásokat is csak legfeljebb jósok, Kasszandrák látják előre és még ők sem tudják megmondani, mi történik a nagy kollapszusok másnapján. 2008 óta valahogy minden nap másnap. Az izgága befektetők, a pénz kiszámíthatatlan áramlása szétzilálja a világot. A liberalizmus, most bukik meg, amikor mindenki fékek és ellensúlyok után kutat, amikor rá kell ütni a szánkra, amikor a rég bevált reflexek helyett, újabb és újabb értelmetlen tornagyakorlatokra, vagy képpel élve kintorna tekerésre kényszerítik a kisembereket.    

Hová rohan a világ? Könnyű választ adni: a vesztébe. Látom rajta, ahogy ez a fékeveszett világ nap  mint nap rohan, négyütemű, pöfögő szörnyetegeken. A volánok mögött is legtöbbször  állatok. Akik nem ismernek táblákat, korlátokat. Akiknek nem számít az 50km/h, a 30km/h, a mindkét irányból behajtani tilos. Nem számít, hogy rajtuk kívül mások is élnek. Naponta látom, ahogy a körút, mint egy pokoli folyó, kattogva, brummogva, zörögve folyik a pokolba, látom, ahogy a Belső körúton tövig nyomják a gázt és látom, ahogy nevetnek mások ráncosodó homlokán… Rendőr, kerub közelben sincsen.

Ó, a földi pokol ott kezdődik, amikor a szerencsétlen, ennie sincs szomszéd, német juhászokkal pakolja telel a zsebkendőnyi kertjét. A kutyákat persze nem futtatja, csak egy rozoga melléképületben tartja 10 négyzetméteren. Nyomorúság. Az embernek enni nincs mit, a kutyának pedig élnie nincs mit.

Látom a Nyíregyházán keresztülvágtató pokoli kamionsofőröket, akik ennek a pusztuló világnak a puccerjei. Gépeik gyomrában szállítják a fogyasztói társadalom lomjait, termékeit, és bőven hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a világ semmiféleképpen nem lehessen ebben a  formában földi paradicsom.

Mi marad? Mitől lesz mosoly az arcomon? Virágoktól. A „paraszt” Clivia virágzik. A sok esőtől méregzöld a természet és valódi kis vasgyúró gólyákat látok a fészkekben, mert idén annyi békát termett a föld, hogy gólya legyen a talpán, akinek nincs még elege a hangoskodó kétéltűekből.

Mi marad még? Hát a hit a szerelemben. Hit abban, hogy a világ egyszer csak, egyik napról a másikra, ahogy elromlott meg is javul majd. Hit abban, hogy ez a sok értelmetlen hülyeség, ami kérdésként lóg felettünk, egyszerűen letisztázódik. Csak attól tartok, hogy az Új Kor, a legközelebbi Aranyos világ még nagyon távol van, attól tartok, hogy az eljöveteléért nagyon sokat fogunk szenvedni. Csaták, háborúk és vért izzasztó küzdelmek jönnek. Szegénység, mint  a világégések után. Újjáépítés a semmiből. Vagy jobb esetben egy nagyon lassú, vonatott menetelés jön, mely mögött legfeljebb a tőzsdecápák processziós türelme áll majd.

A világ elhasznált, vékony kötélen táncol. A dolgok közepén nehéz, a periférián elviselhetetlen. Eszembe jut egy régi sci-fi novella Harlan Ellisontól: Szája sincs úgy üvölt.

S mégis, most először, meg akarom őrizni magam. Tartósítani kívánom a felébresztett érzéseim. Világgá kürtölni vágyam, álmom, főnyereményem. Most először még a magánéletem is kiteregetni: hogy megérkeztem, megérkezett. Lehet, hogy el sem indultam, lehet, hogy nem is vár engem senki. Lehet, hogy minden, ami történik velem, csupán illúzió. Csípjetek belém, mert különben még a világba fogom ordítani: élvezem!             

Mi marad utánunk? Ki emlékszik majd arra, mit mondtam Neked egy bolond éjszakán? Csupa közhelyben turkálok. Közhelyeső, közhelyparádé. Kit érdekel, hogy erre jártam? Kit érdekel, hányszor úsztam át a Tiszát? Apám azt mondta, csak az lehet nagy úszó, aki mindig árral szemben gyakorol. Apám okos ember, éppen ezért ha úszik, akkor inkább lebeg és mosolyogva nézi a kapálózásom.

***

Vettek nekem egy dudát, de nem adtak térképet a pokolhoz. Csak nevettek, amikor kértem. Ahol az út jószándékkal van kikövezve, arra kell menned - mondták vicsorogva. Aztán szereztem térképet. Sütöttem szalonnát fortyogó magam felett, gyűjtöttem mérges gázokat papírzacskóba, majd egy apró szelencébe beletettem az ördög három aranyhajszálát. Fújom a dudát, csak azt nem értem, hogy lehetséges, hogy a patásnak sohasem korpásodik a haja?
 

***

Nem hiszek a bűnben. S ha nincs bűn, akkor végképp nincs bűnhődés.  Mégis tudom lakik bennem egy farkas, és lakik benned egy dög. Egyszer majd bemutatják őket a tvében is. Ettől félek. A tévével leszek bűnszövetségben...
 

*** 

Olyan nehéz mondatokat adtál a kezembe, hogy alig bírom cipelni. Mint amikor cingár kisgyerekként egy széles, macskaszemes, csatos műbőr táskát adtak a vállamra. Mintha lába nőtt volna a táskának. Hátulról úgy tűnt, nem én cipelem, hanem ő sétáltat engem. Minden nap megjárattam a tudományokat. Én a táskának fájtam, a táska nekem és estére mindig zúgott a fejem...

***

Csak kevés mesét tudok. Olyat meg talán végképp nem, amit vársz tőlem. Tanítson meg kacagni. Nézek rád, elkerekedett szemekkel. Tudok én ilyet? Nevettess meg, kérlek... Halkan, lesütöttel szemmel kérlelsz. Aztán, amikor látod mennyire összezavartál, kedvesen nekem dobod a labdát; most kérdezhetsz ötöt tőlem. Kétségbeesem. Mért pont ötöt? Mit is szeretnék egyáltalán tudni? Tudni akarok-e bármit Rólad. Vagy elég az, hogy én álmodtalak meg? Úgy kellene kérdezni, hogy megtudjam, ki vagyok, hogy megtudjam ki vagy. Úgy kellene kérdeznem, hogy ide add a szemüveged, amin keresztül az egész világot látod. Úgy kell kérdeznem, mintha nem is érdekelne a válasz. Úgy, hogy azt feleld nekem, amit hallani szeretnék. Tudok úgy kérdezni, hogy közben a válaszokból mese lesz? Tudok úgy kérdezni, hogy sohasem ér véget a válasz?
 

***

Egyszer eljött hozzám a király. Nem akarok felvágni. Igazából nem hozzám jött. Csak tudta, hogy én vagyok a kisbíró. A király rendes embernek tűnt, persze körötte számtalan dörzsölt hízelgő lézengett. Mint egy méhraj, úgy próbálták teleduruzsolni a fejét. A király ellenben csak hümmögött, de leginkább hallgatott. Amikor egy asztalhoz ültünk, akkor azonban megeredt a nyelve. A király végül elővett egy zsákot. Stoplis cipő meg labda lapult benne. Dekázni kezdett. Ügyesen. Rám nézett, kért: rúgjon kapura nekem! Fölé, alá, mellérúgtam. Kinevetett.

***

Megtanulok zongorázni. Ha minden leckén túl leszek, soha többé nem beszélek. Ha el akarok majd mondani valamit a világnak, egyszerűen leülök egy pianínó mellé és eljátszom. Étlen, szomjan verem majd az elefántcsont billentyűket. Egészen addig, míg négykezes nem lesz a dalból...

Krisztiánnak és Zolinak ajánlva

Nem történhet rosszabb veled mint, hogy a szíved legóhajtottabb vágya egyszeriben csak beteljesedik. A világ üres, buta, érzelem, könny, mániásdepressziós mentes hely lenne, ha az óhajaink egy csettintésre valósággá válnának. A fájdalmas vágyakozás, a plátói szerelmek sokkal többet adtak az emberiségnek, mint a magazinarcú, gazdag hans hansenek és a szőke, számító istennők, ingeborg holmok vonalzóval megrajzolt életpályái. Igen, a fájdalom, a küszködés, az önmagunkkal való birkózás, a változásra ösztönző vonzalmak, a betört fejek, a lélekszaggató csalódások ezek vitték előre az emberiséget. A tinédzser "lamúrtól" megrészegült Romeó és Júlia egekben köttetett örök hűsége néhány év múlva biztosan darabokra hullik, mint egy betört tükör. Kapcsolatuk vége egyértelmű katasztrófa: szánalmas veszekedések sorozata, csalás, vádaskodás és más karjaiba való menekülés.

Nincs szánalmasabb, mint úgy ébredni; a hőn áhított, az idolnak, istennek tartott lény, hortyogva fekszik melletted és inkább hallgatod a szuszogását, mint az unalmas, holtig ismételgetett szólamait. A kihűlt szerelem nem több, mint a salak a kandallóban. Néha szép, néha érdekes, de ki kell pucolni annak érdekében, hogy a helyén új tűz keletkezzen...

Mégis mindezek ellenére: a közös tudat legmélyéről elő- előkerül egy csodaszép mese, egy ősi legenda, a sírig, a holtomiglan-holtodiglan tartó nagy szerelemről. Hiába az ellentmondó tapasztalat, a jéghideg racionalitás. Valami bent, a lélek mélyén azt súgja, kísérletezz, higgy, remélj; megkaphatod te is. Számodra is van egy megunhatatlan, állandó megújulásra képes, a képzeletből előlépett tökéletes társ...

Pedig az életed célja amúgy sem lehet a megnyugvás, hanem az örök, az állandó keresés: a próba, az út, a mozgás, a lendület, az adrenalinfröccs és talán a méltó jutalom a szíved, lelked, tested átjáró izgága szerelem. Ez a könnyen szublimáló, kémialiga azonosíthatatlan kötés, lágy bokréta az atomok, molekulák, szervek és idegek között. Ez a szívgyengítő energiaital, ez a piszkos bomba, melyet égi terroristák helyeztek a bordáink mögé.

Hiszek és mégis hitemet levagdalja tündéri fintora hatalma; mert látom az emberek mégsem a szerelemnek, hanem pénznek, helyzeteknek, állásoknak, élnek. Nem a szerelmet keresik, hanem a kényelmet, a hatalmat a világ látható és vásárolható része felett.

A tündéri fintor kiröhögi az olyan genetikailag idealista irkászokat, mint jómagam. Az élet fityiszt mutat. Suba a subához, guba a gubához konvergál. Miközben ezeket sorokat szántom, pontosan tisztában vagyok, a pusztába kiáltok. A birtokos eset minden nyelvtani eset felett áll. Bírni pénzt, hatalmat és a nőcskék könnyű szívét ez ám a grammatikai viszony! S ezek a nőcskék látva a világ buta matematikáját, a sikert, a csillogást végül mindig a  megtollasodott kakasokat választják, hogy aztán úgy bánják meg léhaságukat, hogy elhazudják maguk elől a valóságot.

A törpéknek ellenben megmarad, hogy nagyot alkothatnak a világmegváltó képzőművészetekben. Dalolhatnak, írhatnak alkoholba fojthatják negédes bánatuk. Mindezt úgy, hogy abból talán értő nemzedékek tanulhatják meg, mi az igazi vágy, az igazi szerelem... persze, most az osztályrészük nem több, mint vonyítani a kutyákkal a teliholdra, de szomorúságuk mégis emberibbé, komfortosabbá gyúrhatja a világot. Én bizony a "kis Katona Józsik" mellett állok, és áhítattal nézem, ahogy a dölyfös, korlátolt Széppataki Rózák talán észre sem vesznek bennünket...   

Van úgy, hogy napokig. Napokig nem találkozol emberekkel. Megesik, hogy hosszú hónapokig nem beszélsz. Csak fecsegsz. Szólsz, valami kijön a szádon, mint, amikor sisteregve fut az egyébként békés tej, odakozmál a legfinomabb étel. Ehető az, de kedve kinek lenne hozzá? Mondom megesik, hogy élőlények, vírusgazdák, zombik kerengnek körötted, de se közel, se távol, nincs egyetlen egy ember. Hiányzik valaki, aki érti a szavad, aki be tudja fejezni a nyers gondolatokat.

Hetek óta áltatom magam, hogy lyukas aszfaltokról, eltőzsdézett gazdaságról és kutyaugatásról fogok írni. Vagy inkább csak ezüst esőkről. Hetek óta hiszem, hogy van benne spiritusz és újra szabadon merek majd panaszkodni, lázadni és világot javítani. De még alszik bennem a szerelő. Kiesik a kezemből a csavarkulcs. Alinsky egyelőre csak a  párnám alatt...

Közben a világ újra égni kezd. Két felhőszakadás között egyszerűen lángra kap. Menekülnek a férgek. Égnek a házak, égnek megvetett ágyak, frissen húzott paplanok. Amy Weinhouse a túlparton. Magát reinkarnált nácinak képzelő norvég(!) rendőrkézen. Milyen hátborzongató párhuzam, hogy Hitler a Mein kampfban még a norvég mintás pulóvert is hasonlatként írja meg... Valakinek fújni kell a kürtöt. Valakinek vinni kell a véres kardot. Valakinek fel kell ébreszteni a jókat;nem aludhatnak tovább!

De nem, én is csak merengek, álmodozom; a Tisza parton, csak egy kóbor UFO-pilóta zavarja meg az álmot. Fentről megbolondítja az ezüst folyó. Le és kiszáll. Részeg. Megrészegült. Felkvarta a sok élmény... Sétál a mellig érő fűben. Világok harca nem itt kezdődik; ez csak egy szánalmasan elcsúszott alien. Csatangol a nedves biomasszában. Széttárja karjait botorkál a zöld tengerben. Meghajlik előtte laboda, tippan, vadköles és disznóparéj.  Aztán lekuporodik a fűbe. Sír. Vízhatlan kezeslábasán összeér a lágy esővíz és nehéz, sós könnycsepp... Az űrhajója sárgás fénnyel csalogatja: az anyád űrhajóját!!!

Egyetlen lövés és ez kékeszöld krumpli a semmivé lesz. De akkor egy szerelmes denevérpár csapkod el a felette. Elmosolyodik. - Csak a szerelem... Csak szerelem mentette meg eddig is az embert... - vicsorog és nagyot rúg egy sötéten mélázó rögbe.

Távolról banális discozene, a csárdából műdalok egy szintetizátor steril lelkéből. A levegőben csupa fermentált növény alkoholos leve. Valóban itt akarna maradni? Valóban, itt kell kivárni, míg megérkezik az "utazó megváltás"? Valóban ez jut neki a némaság, a várakozás?

Az égen villámok, minden villanás egy másik idézet, egy másik vers. Nagyzenekar, a lelke lassan tangózni kezd. A szíve nagyot dobban. Ó szív nyugodj és elindul, mert tudja, hogy van olyan "advent", ami a maga magányában is szent és édes...         

A címét már tudom a regényednek. Egyetlen szóba zárom az életed. Ha kimondom, itt teremsz. 24 órája minden mondat, minden nevetés gyerekes. Nem mérhetem az életem hozzád. Nem mérhetlek meg, mert nincs mértékegység, nem tudom mibe tölteni a lelked. Még a neved sem merem kimondani. Annyival is beérem; Csillagom. Azt mondtad Neked varázspálcád van... Nekem nincs semmim, az őszinteségem, a rajongásomon kívül. Néhány évtized a vállamon. Nosztalgia és sírva, nevetve idézett, sohasem volt, de megszépült múlt. Na meg egy nagy piknikkosárba gyűjtött bölcsesség, szendvicsek formájában, és egy üveg jófajta Furmint...

***

Na figyelj! Valahol mélyen eltemetve lakik bennem egy piszkos kis kölyök. Égetnivaló, kócos, maszatos. Mondom egy kis kölyök. Néha azt hiszem már rég elhagyott, aztán egyszer csak előkerül, mint egy kandúr. Nem szól semmit, eszik, szipog, néz azokkal a nagy barna szemeivel. A szívem facsarodik, ahogy odadobja elém a hátizsákját, tele szomorúsággal. Aztán se szó, se beszéd a következő pillanatban egyszerűen átver. Miközben én a holmiját rendezgetem, meglök, orra esem és már fut is előlem. Hallom, ahogy szalad, csilingelve nevet. Mondom itt lakik a lelkem legalján. Néha kiabálok vele, néha leszidom ilyenkor eltűnik, de ha hibázom, egyszer csak ott áll velem szemben és úgy néz rám, mint egy szigorú, számon kérő felnőtt...

***

Egyszer eljött hozzám egy angyal. Levelet írt a szobámban. Amikor befejezte a kezembe nyomta. Mosolygott. Egy mese volt. Soha életemben nem olvastam szebbet. Elvarázsolt békakirályfi és egy angyal szerelméről szólt. Mondom soha szebbet. A mesét imádtam, de figyelmeztettem az angyalt, hogy a "muszájt" nem "elipszilonnal", hanem egyszerűen csak pontos j-vel írjuk. Az angyal ekkor kikapta  a szöveget a kezemből. Látszott, hogy megsértődött. Elviharzott. Valaki még látta a Balaton parton. Én azóta sem...

***

Akkor szeretnek igazán, ha benne vagy az esti imában. Akkor szeretnek igazán, ha benne vagy a legszebb álomban. Akkor szeretnek igazán, ha Nélküled ez az egész élet, hajnalok és alkonyok, remegő csillagok, vágy és remény, mint egy vadiúj kifestő csak fekete fehér füzet. Akkor szeretnek igazán, ha hozzád igazítják a  színeket...

***

Úgy vetkőzz le előttem, hogy ne csak a tested, a lelked is lássam. Van merszed? Akaszd a tested a fogasra, érezd magad itthon Nálam...

***

Az öröm lépcsőin felfelé... Pityergő esőben, időn kívül. Esernyő nélkül induljunk el...

***

Éltél már ma? Megmaradt benned, valami ebből a semmitmondó napból? Július. Nyárderék. Felhőzeppelinek úsznak a boldogság felé. Egy pohárba gyűjtöm az esőt. Ez az én energiaitalom, az istenek könnycseppjei.

***

Nincs akkora könyv, amekkora boldogságot adtál nekem. Nincs mibe írni; kicsi, apró, semmi lett minden. Gulliver a törpék országában... Kinőttem az életem...  

Amerikában az a legfontosabb, hogy legyen egy jó ügyvéded és legyen egy kiváló egészségügyi biztosításod! A többi már formaság. Keleti part, nyugati part, másnaposok, félkarú rablók, réz vagy fekete bőrű elnökök, Mardi Grass egyre megy!  Egyébként meséltem már, hogy egy trombitából jöttem a világra? New Orleansban még a  Kodály módszer is csak úri huncutság, az igazi zenészek egyszerűen kipattannak az édesanyjuk méhéből... Hiszed vagy sem, vágyom én oda, de itt vagyok otthon:

   ó itt maradnom adj erőt

örökre itt legyek megáldott

hol sötéten enyésznek el

gyilkos hiábavalóságok...

Úgy szeretnék boldog lenni ezen a földön, úgy szeretnék magyar lenni ezen a földön, ahogy Kodácsi nagyapám. Azzal a hittel, hévvel, azzal a falánk, szélesen gesztikuláló életimádattal. Istenem, ma éppen Morszinak azt meséltem, hogy a Zsindelyes fesztivál (zsindelyes.magyarpalinka.info/hirek-zsindelyes-palinka/a-zsindelyes-nepszeru-volt-a-2011-es-budapesti-palinkafesztivalon) a pálinka ünnepe nekem zsigeri kérdés. Itt van az ereimben. Nagyapám pálinkát ivott, amikor megnősült, pálinkát ivott mielőtt kihúzták az ólból a legszebb ártányát és pálinkát gurított a  torkán, amikor én születtem. A pálinka itt van az ereimben, a tudatomban, genetikailag képesek bontani az enzimjeim... A szilva, alma, meggypálinka, netalán a kisüsti vegyes, az itt Szabolcsban közösségformáló, közösségerősítő szérum, a folyékony elegy, ami kitölti  és átjárhatóvá teszi a társadalom réseit, hézagjait és fekete lyukait. A pálinka társ és partner, baráti beszélgetések kitartó kísérője... Míg Amerikában az ügyvéd és a biztosítás, itt inkább a hónunk alá csapott fél liter tiszta gyümölcsnektár az ember mércéje... Lehetőleg nem papramargó, kerítésszaggató, karcos változat, hanem amolyan édenkertet idéző aromás, a gyümölcsök kivonatára, alkoholban fürdetett esszenciájára hajazó, mámorcseppek. Minden tiszteletem más népek nemzeti italai előtt. Szeretem én az ouzótól, kezdve a whiskey/whisky-in át a rumig bezárólag a mennyei italokat, de nem tudom megállni, hogy ne írjak himnuszt a magyar pálinkához. Hát van nép, amely képes arra, hogy az ágyas vilmoskörte érdekében, a mandulányi "magoncra" is üveget húzzon? Van nemzet, amely a hamvas barackot, szilvát nem a gyermek szájába adja, hanem a cefrébe pakolja? Hát van nemzet, ami még a kiskölykök fogfájását, insomniáját is pálinkacseppekkel gyógyítja? Hát van nemzet, ahol ennyire fontos, hogy ki hol főzeti, ahol ekkora büszkeséget a házi delírium?  Hát van nemzet, aki ilyen szerelmesen és féltve ápolja a gyümölcsöskertjeit, mert tudja, hogy kisvártatva, de folyékony formában a polcra helyezheti a kvintesszenciájukat?

Istenem! valami földöntúli boldogság lepett meg. Nem számít, hogy holnap elbeszélgetés. Nem számít, hogy inkább egy munkajogásszal kellene konzultálnom a munkaszerződésemről, már ha lesz. Nem számít semmi, csak az, hogy itt őrzöm, ebben az apró szívben és a pálinkás üvegeimben Kodácsi nagyapám mámoros vigyorát, a magyarságom és a boldogságom. Mennyi alkoholtartalmú zálog, büszke vagyok rá!!!

Futás közben olyan semmi lesz a világ. Nehéz vagyok, a mérlegnek fáj. Anyának jobban. Apám froclizik. A pocak nem szexi; látom a szánalommal vegyes mosolyokban. Most futok. Fájnak az izmok csontok, inak. Fáj minden. Mert nem emlékeznek, hogy ebben a testben egykor minden fityiszt mutatott a restségnek. Most szánalmasan fityegő kilók, zsírpárnák lógnak, remegnek. Valahol alattuk egy férfi él, egy férfi, aki egykor meg tudta mutatni a világnak! A fene ebbe a nosztalgikus múlt időbe. Hát utálom, hogy jön a kesergő kuruc. Ennyi a magyar. Mangalicazsírt csepegtet a vastagon szelt fehér kenyérre és némi paprikával, paradicsommal és na persze újhagymával letudja a norbiápdétot.

Le van tojva, hogy a világ szemében a csontrakéták, a hús nélkül élők,  teniszcsászárok az istenek. Hirdetik, a csinosság, a szépség, a white partik jelentik a mennyországba vezető utat. Szőrtelen, bordakollekciók, izompacsirták és legfeljebb tömegnövelőktől durranó fel és alkarok... Valahol szeretném elhitetni, hogy én vagyok a Dávid szobor. Vagy inkább szerényen szeretném világgá kiabálni, hogy az én hasamon most, mint párnán lehet  elaludni és a szőr egyébként kiválóan melegít, hosszú, jégbe zárt téli éjszakán.

Elviccelem. Nem marad más. Nyár van. Le kellene vetkőzni és vállalni magam. Hát ez nem fog menni. Állok a fürdő bejárata előtt, mint hat évesen a hideg medence szélén, amikor még fóbiám lett a víztől, nem tudtam úszni és kékül a szám. Mellettem holmi szabolcsi istennők, semmiben, bikiniben. Ádámcsutka le-föl, férfiak szívószálon keresztül, negatív kalóriáktól hemzsegő ásványvizet szürcsölnek. Sehol a biztos pocakhoz vezető sör, de még a rozé fröccs is csak az ördög koktélja.

Mondom antianyagnak sem rossz lenni, de ez csak biztatás, mint hosszútávfutónak lenni az olimpián és utolsónak érni a célba.

Körözök a Bujtosi tó körül. A salak vadonatúj, a kilóktól szabaduló vágy még a tegnapi. Az egész város kijött ide, van aki a Meki szagára, mások vízipipára gyújtanak, vadkacsát etetnek, párok csókolóznak, szalonnát sütnek. Dobban, él minden. Kerengek, szívom be a tó ezer szagát. Nád, gyom, fák, virágok vegyes illata és parfümök, mert mellettem, előttem finoman ívelt testek, nők, lányok róják a köröket.

Amikor mellém, elém, mögém érnek rendkívül motiváltnak érzem magam. Szívom be az illatokat és máris az a letörölhetetlen, kisfiús mosoly bujkál a szám szegletében. A világot elhagyom, ez már nem a hosszútávfutó magánya. Ez valami sokkal jobb, ez valami földöntúli öröm. Nem, nem érdekel, hogy alig bírom emelgetni a lábam. A futó lányok közt, egy futó bolond teker és rúgja és veri fel a rózsaszín salakot.

Minden kín, minden félelem elmarad mögöttem. Még a rozsdás, duci fiútól is lassabbak. Elhagyom őket és érzem nem is az olvadó kilóktól leszek könnyebb, hanem a lelkem tisztulástól. Format c:...

Futok. Felettem fitymálva sikoltoznak, elégedetlen danka sirályok. A Bujtos nekem most mégis valami édeni, szakrális hely, ahol közelebb kerülök istenhez, világot váltó válaszokhoz. És fogynak a grammok, olvadnak a dekák, az izmok megfeszülnek, egyre fáradtabb és csatakosabb a test. Az isten helyett az egyik lánynak adnám a hálámat. Remélem az égiek nem haragszanak meg túlságosan rám...

Aztán lassan, zsibbadó izmokkal és zsiborgó aggyal haza. Oda a túlpartra. Az én kikötőmbe. Valaki vár rám...