Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.
(Anakreón)
Gyűlölöm azt, ha félni kell, ha a mondat nem őszinte, karcos mint egy rossz telefon. Gyűlölöm, ha hátra kell pillantanom, mikor előtör belőlem az igazságérzet. Jókora hullámvasúton utazom. Szerencsére adoptáltam nem vagyok egyedül: magam mellé vettem egy üveg Mavrodaphnét. Emlékeztem, hogy Mihály is erről álmodott Velencében (Utas és Holdvilág). Jajj, kedves Tóni bácsi, nem is jó ez az átkozott veresbor. Mintha valaki mustra öntött volna vékonyka alkoholt. Édes, émelygős. Cseppet sem az én Tokajim. Édes likörwein, de valahogy nem ilyennek képzelem a mazsolaszőlőből gyúrt isteni nedűt. Jujj, de áthallásos, mintha csak a politikáról beszélnék. Csak az ínyem kívánja, minden porcikám tiltakozik ellene.-)
Estére mostanában még kuszább lett a világ. Nem tudtam írni. A sok élmény, a sok keserédes amarettós mandulamag nem hagyta, hogy kifakadjak. Nem hagyta, hogy ez a pacifista "tisztalélek" megmosakadjon, egy nehéz, mocsárszagú, sáros nap után.
- Ne állj mögém kérlek! Nem bírom, ha mint egy rossz tanárnő itt lihegsz a nyakamba!
De mit lehet tenni az élet, a szerelem már csak ilyen. Lezuhanyozik, aztán mögém áll. Felügyel. Nehogy már szomorkás legyen a hangulatod. A bankot járom, pedig inkább a csárdást. Iszom a levét a gazdasági válságnak, pedig attól már ez a Mavrodaphne is sokkal kellemesebb. Az emberek újra politizálnak. Politizál minden szűk sikátor, baráti születésnap és már az utca is politikáról dörmög. Mintha nem lenn jobb dolgunk, mondjuk a magunkét. Kesergő kurucok vagyunk mindahányan és nem ismerjük fel bárki is üljön be a "nagy házba" az onnantól a többség számára egyszerű, de átkozott labanc lesz. Kognitív disszonancia. Anatole France leírta már ezt sokkal szebben. Az Angyalok lázadásában. Csak az utolsó sorokat idézem:
- Barátaim - mondotta a nagy arkangyal -, ne hódítsuk meg az Eget. Elegendő, hogy meg tudjuk hódítani. A háború háborút nemz, a győzelem vereséget. A legyőzött Istenből Sátán lesz, a győztes Sátánból Isten. Vajha a jó sors megkímélne engem ilyen balvégzettől! Szeretem a poklot, amely eszemet formálta, szeretem a földet, ahol tettem talán némi jót, ha ugyan ez egyáltalán lehetséges e szörnyű világban, ahol az élőlények csak gyilkolás révén tarthatják fenn magukat. Most a mi munkánk révén az öreg Isten elveszítette a földön minden hatalmát, és aki gondolkodik e gömbön, elfordul tőle, vagy nem is tud róla. De persze, mit ér, hogyha az emberek nem engedelmeskednek már Jaldabaotnak, ha Jaldabaot lelke azért mégis él bennük, ha képmásai neki, ha hiúk, erőszakosak, civakodók, kapzsik, ha a művészet és szépség ellenségei? Mit ér, ha elfordulva e vad demiurgosztól, még most sem hallgatnak a jótét démonokra, az igazság tanítómestereire, Dionüzoszra, Apollóra és a Múzsákra? Mi, égi lelkek, fenséges démonok, mi megsemmisítettük zsarnokunkat, Jaldabaotot, ha megsemmisítettük lelkünkben a tudatlanságot és a félelmet.
S ekkor a kertész felé fordult a Sátán:
- Nectaire, te velem voltál a harcban, a világ születése előtt is. Akkor legyőzettünk, mert nem tudtuk, hogy a Szellem a győzelem, és hogy magunkban, és csakis magunkban kell megtámadni és megsemmisíteni Jaldabaotot.
És akkor nem is mondtam, hogy mennyi dologban értenék egyet. Mennyi dologban állnák, remegő piros, fehér, zöld lobogók alá, lennék önkéntes Honvéd!!!
Apámmal a végtörlesztés után arról beszélgettem, hogy az előttünk járók, most büszkék lennének-e? Büszke lenne a csendőr dédnagyapa, aki fehér lovon járt. A "havasi gyopárosoknál" írnok nagyapa, akit Csucsán a Boncza kastélyban ért a világ és számára is második világégés és aki megúszva a poklok poklát, a kommunisták börtönében is lehúzott egy kegyetlen évet.
"Fogunk mi még Rákosi sírjára szarni!" - és meg is tették. Amerikából, Kanadából, Ausztráliából hazatántorgó Fremenek, akik soha nem felejtették, micsoda szar emberek köptek itt bele a nagy közös levesbe, egyéni sorsokba, megnyomorítva a mindig kreatív, mindig szabad és mindig béklyómentes magyar lelket. Én tudom, hogy a magyar nemzet lelke a perpetuum mobile bárki is állítsa az ellenkezőjét.
Pedig azt mondják, még a ló is beledöglik, csak az ember bírja tovább. Az ember, aki poént csinál a keservekből, a hátán csattanó ostorokból. Az ember, aki nép is, nemzet is. Mint egyén egyszerre áll alatta és felette hatalomnak, törvényeknek, megmondóembereknek.
A minden hatalom elvirágzik mint a Büdöske, minden hatalom elmúlik mint a legszebb a tavasz, a lekínzóbb fájdalom. Ettől válik szép lassan a legkarizmatikusabb hatalom is önmaga karikatúrájává.
Az egyetlen út az én Mennyei Atyám szerint a szeretet. Az egyetlen Igaz Út. Az egyetlen Út, ami élettel teli. Hát én akkor kacsintva azt kérdezem, hogy ugye ez a szerelemre is vonatkozik? Mert bizony én már éjjel érzem, miről álmodnak a lányok és amikor kinyitom az erkély ajtaját a friss levegővel, a lányok meleg illata szállingózik a nappaliba és csiklandozza az orrcimpáimat. Ilyenkor egy nagy tányérantenna vagyok, ami gyűjti össze a fehércselédek száján kiáramló apró harmatcseppeket és a kis kulacsomba ezt töltöm. Ettől érzem magam egész nap halhatatlannak...
Az életem legszebb percei azok, amikor őszinték voltak hozzám az emberek. A "Főnökkel" például egy interjú után fociról beszélgettünk zsebre dugott kézzel. Egy "fontossal" a legrégebbi sérelméről, egy "érdekessel" a könnyek ízéről. Annyi mindet tudok rólatok és mégis olyan butának érzem magam. Meg kellene írnom a megváltásotok regényét. De attól félek még bérírnok-krónikásnak is jelentéktelen vagyok. Irtózom a köhögő bolháktól. Félek, hogy Mann Düdüli bácsijaként kis idő múlva csak attól érzem majd magam fontosnak, hogy kimegyek az állomásra és feltartott kézzel elhiszem, én irányítom a vonatok forgalmát...
De hát gyűlölöm azt, aki... Rövidesen Advent. Aki hisz, remél. Így legyen...
