Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –

Éjjel. Az ember úgy érzi az éjjel egy szörny, egy roppant sárkány. Megeszi a napot, hogy lángot tudjon lehelni. Pedig az éjjel mozigépész - a gyerekeknek varázsló -, éjjel fekete vásznat terít az égboltra. Becsomagolja a Napot, hogy a remegő, pislákoló csillagokat is megbámuljuk. Gyerekként azt hittem a csillagok napvetemények. Csöndben szundiznak az égi ágyban, nőnek növekednek, hogy aztán, amikor a Nap megöregszik és nyugdíjba vonul, legyen aki átvegye tőle a fárasztó munkát...

Les jours tranquilles. Csendes nap az éjjel. Messze horkol a gyár, a rendőr is lassan jár. Az eső mintha felfelé csepegne. Vissza a felhőpárnába. Csak párolog az élet, mint egy magára hagyott csésze tea a konyhaasztalon. Nincs jobb annál, mint amikor az alkotó elbóbiskol az egy levegővel, fröcsögve felmondott híradón.

Az isten szereti az alvó embereket. A kis puttó angyalok ellenben hamisak, lerángatják a takarót a rossz alvókról és nevetik, ahogy a legnagyobb méltóságok is úgy kuporodnak, gömbölyödnek össze, mintha csak az anyjuk méhébe lennének.

Te én ide hallom a nevetésed. Túl az éjszakán. A hajnal hozza. Ez a derék postás, hozza kelet felől. Reggel illedelmesen kopog, bekukucskál az ablakomon. Hozza a nevetésed, hozza egy apró zacskóban; a csókod ízét, az ölelésed könnyű és édes terhét. Elhozza és türelmesen kivárja, míg kidörzsölöm az álmot a szememből és azt kérdezem; üzent is valamit?

Ő megrázza fejét és elillan. Én ott maradok 30 dkg nevetéssel, néhány morzsa csókkal és egy font öleléssel...

Az éjjel csendes nap... Zuhan minden az ágy felé, az agy beletörődik, ennyi volt, most már nem kellenek a csontra szikkadt, rossz és szép gondolatok. A csöndben a semmi nő, legfeljebb kósza álom, meg az ébredő vágy, ami bolond, mert mindig, hóban fagyban, mélyre dugdosott tavaszban is remél...