Láttam okos embereket, láttam ostobákat, rátartikat, hiúkat és láttam embereket, akiknek mélységes alázatukkal, humanizmusukkal is sikerült megtréfálni a hatalomtól, gazdaságtól megittasodott korlátolt fafejeket. Láttam magasba emelkedni trónokat és a porban fuldokolni pünkösdi királyokat. Láttam a világ születését és ott voltam, amikor megfújták a kürtöket és a négy lovas végigszáguldott a világon. Teremtettem világot és pusztítottam már haragomban a saját kezem munkáját... Azt hittem nincs új a nap alatt. Azt hittem 30 fölött már én irányítom a saját világegyetemem.

A hangyatársadalomban nincs egyén. Az egyén feloldódik, elvész a biorganizmusban. Nincs akkor sem temetés és könny, amikor dolgozók pusztulnak el, sem akkor, ha éppen a királynő testőrei vesznek oda. Az egyénben fel sem merül, hogy az élete esetleg többet ér, mint a boly fennmaradása.

A "tanult ember" akkor érzi meg mit veszít a válság alatt, amikor néhány év leforgásával egyszer csak megbecsült(?) újságíróból egyszeriben humánerőforrássá válik.

A kisgyermek maximum 20-30 centiméterre képes fókuszálni a szemével. Ez éppen akkora távolság általában, mint amennyire az anyja arca található tőle a szoptatás közben.

A reménytelenség, a  hitetlenség, a kiábrándultság ellen nem sok oltásunk maradt. De most, hogy így együtt vagyunk ebben a gödörben és nem számít, hogy ki a kicsi és ki a nagy, legalább énekelnünk és táncolnunk kellene. A"rém" úgyis ideér. Már látható. Amikor elfogynak a harcos istenek, germánok, görögök, latinok, amikor elfogynak az önjelölt látnokok, messiások, akkor, de csak akkor jön el Jézus országa. Hát tanítok én nektek egy dallamot, tanítok én egy táncot, hogy a pofonok és megaláztatások helyett legalább álmotokban ezt dúdoljátok.

Hitelválság

1926-tól Magyarország súlyos eladósodással küszködött, amit csak újabb külföldi hitelekkel volt képes kompenzálni. Így a Jegybank kénytelen felélni arany- és devizatartalékait, mindezek mellett az I. világháború után megszűnt tőkeimport tovább nehezítette hazánk helyzetét. A külföldi pénzpiacok sorra omlottak össze, 1931 májusában a bécsi Creditanstalt (Ausztria ekkoriban egyik legnagyobb bankja) is bejelentette fizetésképtelenségét, az ebből kialakuló bankpánik Magyarországra is átterjedt... 1931. július 13-án három napos bankszünnapot rendeltek el, ami a bankok és a tőzsde teljes bezárásával kívánta felszámolni a bankpánikot. Újbóli megnyitásuk után korlátozták a betétkifizetéseket. Végül csak 1937-ben került sor megállapodásra a törlesztésről a hitelezőkkel. 1932 júliusában „Hitelrögzítő” egyezményekben megállapodtak a rövid lejáratú tartozások fizetésének felfüggesztéséről is. 1932-ben Gömbös nemzeti munkaprogramjában is szerepelt a bankkonszolidáció, de ez nem történt meg végül, mivel időközben az állami vállalatok is törlesztésképtelenek lettek. Magyarország államháztartása 1929-től újra deficites lett és 1930-ig nem is tudott újabb rövid lejáratú hiteleket felvenni. Ezt követően hosszú lejáratú kölcsönt szeretett volna felvenni, de az egyre súlyosbodó helyzet miatt a nemzetközi pénzpiacokon nem került sor a kibocsátásra. Végül rövid lejáratú hitelhez sikerült hozzájutni, amit beruházásokra kellett volna fordítani, de ezt a költségvetés rendezésére fordították. Ezzel a kormány megsértette a genfi feltételeket és Magyarország újra a Népszövetség ellenőrzése alá került. Royall Tyler és Henry J. Bruce személyében 1938 tavaszáig fennmaradt a gazdasági ellenőrzés és válságkezelési javaslatokat dolgoztak ki német minta alapján a bevételek növelésére és a kiadások csökkentésére.

Vonnék párhuzamot, ha mernék. Vonnék párhuzamot, ha tudnék. Nézem az egyre üresebb pezsgősüveget, arra gondolok, hogy ma két magyar állampolgárságot szerzett kisbabát is láttam egészen közelről, akik ezt a nyavalyás 2012-őt választották ki maguknak, hogy helyet követeljenek a bárgyú, megfáradt, élő magyarok között. Vonnék párhuzamot, ha minden hitem eldobáltam volna. Vonnék, ha tudnám, ki, mi vagyok én? Ha valóban fanatikusan tudnám, hogy extra Hungariam non est vita, de hát saját szememmel láttam, miként virágzik a hanyatló Abendland. Már nem tudom, hogy a pezsgő buborékoló ereje, vagy a bennem fortyogó kétségek erősebbek. Nem tudom, ki gyűr maga alá, a válság, az ital vagy éppen az ima nélküli, buta holnap, amelyben meg van írva a pusztulásom... De azt mondják másképp, meg legfőképp úgy is lehet, ahogy nem is gondolnám...

...Ha ugyan így is lehet. De aligha. Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk (...) Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? (...) A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.

Soha ennyi kusza gondolat még nem jött ki a számon. Pedig van egy forgatókönyvem. Itt a  szívemben megírva, van egy regényem, itt a nyelvemen. Van egy miniszterelnököm, az Apám, aki tűzzel-vassal, aki olyan egyszerűen, kereken dobálná ki a liberalizmust, a másképp gondolkodást ebből a  nép-nemzeti Noé bárkájából, hogy az már megmosolyogni való. A logikája persze őrült beszéd, de van benne rendszer s ha nem lenne, akkor is ki kellene állnom mellette.

Most pedig itt ül a jobbomon egy kibic és kígyó nyelvével incselkedve mondja: kinek írsz? Minek írsz, árva csilánt? És én, ekkor itt, ennél a bináris hitvallásnál megállok egy szusszanásnyi időre. Ülök az erdő közepén, körbe sötétlő vadregény, egy apró tisztás, egy földből meredező dücskő csak az enyém. Erre ülök le. Luther Márton jön felém, aki nagyon pontosan megfogalmazta - isten bocsássa meg, de Lázár János is ezt hirdette egyfajta lecsupaszított parafrázisként a Parlamentben - hogy aki 20 évesen nem szép, 30 évesen nem erős, 40 évesen nem okos, 50 évesen nem gazdag, az tegyen le a reménységről.

Pedig ez a poszt most a reményről szól. A hangyák reményéről. Az aprónépek forradalmáról. Arról, hogy a világ ettől sokkal jobb hely. Arról szól ez az írás, hogy a maják szerint már csak 353 nap maradt ebből a fejezetből. Utána meg kell újulni, utána meg kell váltani az életünk, jobbat, okosabbat kell létrehoznunk. Egy világot, amiben érdemes élni, érdemes remélni.

Egy olyan Magyarországról álmodom 2012-ben, ahol képesek vagyunk összekacsintani. Ahol a hatalom attól erősödik, hogy játszani, örülni, ünnepelni is enged. Olyan országról álmodom, ahol nem leveleket gyártanak és nem törvényeket, hanem leülnek beszélni az emberekkel. Az igazi karmester a legkuszább mikropolifóniában is meghallja a harmóniához vezető vezérdallamot.  

Bevallom, amikor néha megérzem, felfogom ennek az esztendőnek a súlyát, amikor látom az egyre ráncosabb, kialvatlanabb és görcsösen eltökélt politikusokat, akkor legszívesebben visszaszaladnék a 80-as évek langy, kockaladás posványába.

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelzőkarókat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos utakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rím

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, később mint Jónás a Halban

leszálltam a kínoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra, megtaláljam,

mielőtt egy még vakabb és örök

Cethal szájában végkép eltűnök,

a régi hangot s szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy míg az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

ui: S most, aki idáig eljutott, kívánok Neki boldog holnapot 2012-ben is...