Néha néhány mondatba is belefér a boldogság. Ha sikerül megkóstolnom a felhőket, az már olyan, mintha belekóstolnék a tejútba?

Lehet-e ping-pongozni angyalokkal? Nem zavarná a szárnyuk, ha elhívnám őket egy multiplex moziba? Futni, futni. Ki a világból. Mindenben van egy csöppnyi perverzió. Ha csillagok alatt alszik a test, akkor is képes testiségről álmodni... Akkor is képes lázadni. Minden szó, minden gondolat, minden nyelvöltögetés a válságnak szól? Egyébként is ki van válságban? Öltönyös emberek? A válság biztosan nem istentől való. Csak pénz van válságban. És azok, akik a pénzen ülnek, akik a napfelkeltében is csupán az arany csillogását látják.  

Amikor egy késő őszi, fázós, ködös éjjel kimerészkedsz, mezítelen talppal a csempén, a vékony pamut szöveteket átjárják ezek a barátságtalan "emberes" hónapok, akkor döbben rá az ember, hogy a hideg kiélezi a hallást, a látást, az ízlelést, és az összes érzéket. A hideg éberré, felkészültté tesz. A hideg megtanítja, hogy nem lehet elaludni, nem lehet feladni, mert itt egyetlen óvatlan pillanat és jön a méla fagy. De ha szívverésed képes vagy felerősíteni, mozogni, ha képes vagy túllépni a saját árnyékodon, akkor legyőzve magad, legyőzve a benned egyre erősödő fénytelen depressziót, akkor egyszer csak kristálytisztán megpillanthatod, hogy mi az élet értelme. Mert az élet értelme, nem Szent Ivánkor lep meg. Nem olyan percekben, amikor egyébként is teleszívod magad az élettel. Az élet értelme szürke betegágyaknál, érzéketlen ravatalozókban, csillagtalan éjszakákon lép melléd.

Beszélj hozzám, mondd újra el, hogy a világ botrány, és holnap mégis élni kell...

Nem házakban, lakásokban kell otthon lenned, nem meleg ágyakban, nem combok között. Még csak nem is "műemlék" templomokban, nem egy bálteremben, vagy egy kegyosztó íróasztal mögött. Otthon kell édesanyám húslevese mellett, nagyanyám spórja mellett, apám nevető tengerije mellett. Ahogy Kányádi is, aki szerint mise és mese csörgedez, eltrillázgat a szoprán és földöntúli édeni nyugalmat balzsamoz rám.

Mi kellene még? Még nagyobb tengeren, még nagyobb hajó? Még szélesebb utakon, embertelenül nagy motor? Citius, altius, fortius, de már nem az izmokról, az emberről beszélünk, hanem boltokról, hitelekről és pénztárcákról. Keserű minden szó, a reménytelenség mostohagyermeki lettünk, minidig koszos, mindig könnytől maszatos arcú, rossz pulyák, akik legfeljebb a legyek urai...

Talán az is baj, hogy a minden megvehető világában már nincs semmi szakrális, rituális egy tábla svájci csokoládéban, egy csomag Németországból kapott rágóban, egy nagy doboz LEGO-ban? Minden van és a tudat, hogy minden kapható, minden megvehető a pénzt emeli a vágyaink csúcsára. Aztán a két és négymagos processzorok is elszomorodnak, amikor kiderül, hogy mégsem vagyunk boldogok.

A játék elmarad. Nincsenek labdázó gyerekek. Csak egyre jobban füstölő kémények és egyre hangosabban ugató kutyák az utcákon. Mintha a kutyák minket másolnának, a komondor már nem hempereg a gyárak udvarán, hanem rühes bőrrel csahol a rozsdás kerítések mögött.

Rábíztuk a csodát a holnapra, de abból a holnapból is keserű tegnap lett. A fejünk fölé olyan pásztorokat ültetünk, akikről tudjuk bűnsegédek voltak a Bodri juhász meggyilkolásában is.  

Aztán ha mégsem, ha mégsem tudok boldogul írni, akkor a szöveg végére még mindig jöhet egy megváltó Morricone, Tiersen vagy Bacalov. Egy Latinovits féle vers, egy pohár Irsai vagy netalán egri Pinot Noir.

Ha nem tudnék boldogul megszólalni, akkor majd hallgatok. De megjegyzem tisztelt, Hölgyeim és Uram, túl sok vizet, kiabálva sem zavarok; talán ez az én túlélésem és legfőképp szerény boldogságom együgyű záloga...