- beleköt a világ szánalmas állapotába...-

Hírkereső, hírstart... Pörögnek az események, hullanak, sőt záporoznak a hírek, mint odakint a hideg eső. Számok és adatok versenyeznek egymással, életre-halálra. A szenzációra éhes újságírók a szuperlatívuszokon túli világot vizslatják, mint a Kepler űrtávcső a 22b jelű, állítólag lakható bolygót. Milyen szó übereli a gigantikus, a megdöbbentőt és a frenetikust? - ez okoz a firkászoknak nyomasztó, álmatlan éjszakát.

Pedig lélegzetelállító szalagcímek és számok mögött sincs más csak egy kis görbe lábú, kisiskolás hírecske, akinek a szerkesztő azt a feladatot szánta, egy csapásra legyen belőle Bruce Willis és most azonnal mentse meg a  világot! Generáljon sok százezer kattintást, özönöljön a nép a villódzó monitorok elé, mint 1984-ben a nyírbátori Szabadság moziba, amikor az E.T.-t vetítették.

Kányádi Sanyi bácsi most is ott sopánkodik Nagygalambfalván: állj meg világ, szállj le világ!

De a világnak eszében sincs fékezni. A világ most is hitelt törleszt, államadósságot minősít, költségvetést gyárt, háborúzik, éjszakába nyúlva törvénykezik, összeesküvés elméleteket gyárt. A világ most is számol, oszt, szoroz, álnok módon keresi a lehetőséget, hogyan fog mások nyomorából pénzt csinálni. Mert a világnak a vérében van a rohanás, az érzéketlenség az érzelmi intelligencia teljes hiánya.

Azt hiszem a világ egy olyan gyerek, mint akit betegsége idején a szülők magára hagyták a kórházban. A világot elhagyta az isten és most a pszichológiai hospitalizmus összes rákfenéje kiütközik szerencsétlenen.

Mint egy nagy, koszos, mérgező haboktól terhes, zuhatag felé hömpölygő folyó, olyan az életünk. Kavargunk benne megveszekedett homokszemekként, néha egymásba kapaszkodunk, néha kivetnek bennünket valami istenverte homokpadra és napfény egészen apró gyöngyé szárít bennünket...

- szavakkal keresi az élet értelmét...-

Hát az lenne a fontos, hogy benne legyünk ebben a folyóban? Ez az élet: pörögni, bekerülni a fő sodrásba? Hinni, hogy nélkülünk nincs folyó, nincs élet, nincs holnap napfelkelte? Ez lenne az élet értelme? Értől az óceánig? Valóban ez a feladat? Önmagunk hősévé válni? Mint valami magunk rajzolta képregénysztár, aki bazári maskarába bújva hirtelen emberfeletti teljesítménnyel kiforgatja ezt a buta a világot a sarkából? Valóban az a hős, aki híres lesz, aki százezreknek, millióknak mutatja meg az arcát, nyűgözi le a nézőket, csinál egyszerre megszámlálhatatlan sok pénzt, tesz szert édeskés hírnévre és aztán egész életében attól retteg, hogy mindez csupán egyszer esik meg vele? A 15 perc hírnév, vagy állandó csillag a show-biz egén, nem teljesen mindegy az örökkévalósághoz képest? Mi volt hamarabb a filmsztár, vagy film maga? A világ éhes. Újabb és újabb popcorn-csillagok kellenek neki, kielégíteni csillapíthatatlan étvágyát. Kellenek újabb és újabb falatok, akikkel azonosulni képes... Újra meg kell írni a régi meséket, égető szükség lesz megrendezett ölelések, csókok, könnyek, átlátszó nevetések...

Mert mi a fontos? Fontos az, amihez a kis tyúkszaros életünkkel ragaszkodunk, ami kiemel bennünket az életünk szürke monotóniájából. Hitet ad, viharkabáthoz cipzárt, hogy ne érezzük állandóan a saját kis színtelen világunk rosszízű terhét.

Azt mondom, most ebben a pillanatban, 2011 decemberében vitán felül állva fontos, lesz-e színház Nyíregyházán januártól. Engedik-e játszani a szép, okos fiakat? Vitán felül létkérdés. Pedig ez város 1981-ig megvolt önálló társulat nélkül. Ez kis semmi város, beérte egy "nyári laknak" épült színházzal, ahol mint a mesében, hol volt és hol nem volt előadás. És dzsentri módon könnyedén, lezseren hozászoktunk, a megyében egyedül itt Nyíregyházán van otthona Tháliának. Megszoktuk, mert a "vant", a jót, a szépet, a kiválót könnyű megszokni. Istenem, milyen jól emlkészem Perjési Hilda angyaltestére az Othellóból, mennyit bőgtem Máthé Eta játékán a Maud és Harold alatt. Hogy élveztem a Hegedűs  háztetőn-t Hetey Laci bácsival és hogy rajongtunk már főiskolásként Kerekes Laciért, énekeltük Megyeri Zolival és Bede Fazekas Szabival, a Senki sem tökéletes Republic slágereit. 2002 óta pedig a színház valahogy még közelebb jött hozzám, mert a  Vidor fesztivál olyan ajándék, ami kitörölhetetlen emlékeket adott. Olyan előadásokat itt "a városban", melyektől nem az lennék aki. Kövesdi Levi idézte a rendkívüli társulati ülésen a csontig rágott mondatot; lehet színház nélkül élni, de minek.

Közben azt is tudom, mint ahogy a válság nem kíméli a megtakarításokat, nem kíméli tékozló fiúk miatt a szüleim pénztárcáját, házakat vesz el az emberek feje felől, vagyonokat emészt fel, úgy majd intézményeket, templomokat és erős hiteket is földdel tesz egyenlővé. A válság maga az ördög, Fenrir a farkas, az apokalipszis fekete lovasa. A válság ugyanakkor közöny is. Arra tanít, hogy semmi sem tart örökké, s meg kell tanulnunk elengedni azt, ami nem létszükséglet.

És bármennyire mondjuk, tanítjuk, bármennyire lázong bennem a magyartanár, be kell vallani, szemünket lesütve, színház nélkül valóban lehet élni. Hiába tudom, hogy már az ókori Athénban is, meg hogy évszázadokon keresztül, de akár csak a rendszeres olvasás, a színház is csupán a befogadók vékony rétegéhez jutott, jut el. És ez a  réteg, mondjuk ki most és itt, a magyar értelmiség, a leginkább sunnyogó, leginkább megalkuvó, impotens, legkevésbé lázadó, összetartó, szervezkedő réteg ebben az ország. A magyar értelmiség csinovnyik, a magyar értelmiség mameluk és ez még inkább jellemző itt a keleti végeken, ahol sokkal jobban kell félteni a munkahelyet, egzisztenciát mint bárhol másutt az országban. Ez a réteg nem fog az utcára vonulni, ha bezárják a színházat, nem fog jajgatni, ha szép lassan elfogy minden köröttünk, ami Nyíregyházává tette ezt a semmiből kreált tirpák falut. És most  isten adja, hogy ne legyen igazam! Isten adja, hogy a provokációm miatt ezrek tiltakozzanak!

Ám megsúgom a sunnyogó "enyéimnek", hogy minden önmagunkat sirató kesergés ellenére, minden önsajnálat dacára lesz itt színház, lesz itt önálló társulat és nem kell messzire menni a színházi katarzisért!!! Csak akkor most, most az egyszer lábbal szavazzunk, akinek telik adakozzon, mutassuk meg kell nekünk ez az intézmény és foggal, körömmel ragaszkodunk hozzá és nem sajnálunk áldozni érte!!!

- színház az egész világ...-

Amikor leültem megírni ezeket a sorokat még nem gondoltam, hogy a születésnapom, a Szent Karácsony így megbabonáz majd. Nem gondoltam, hogy amikor magam maradok a számítógép előtt, és sorok, mint búzaszemek peregnek az ujjbegyeimből, akkor egyszer csak megszólal az a csengettyű, amit apám olyan finoman rázott valamikor a 80-as évek első felében Nyírbátorban. Megszólal bennem, hogy Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei. Nem azé, aki fut, még csak nem is azé aki törekszik, hanem egyszerűen a minket elhagyni tűnő, könyörületes istené minden percünk, minden gondolatunk és minden karácsonyunk. Az egy istené, aki tűnjön bár hideg szívűnek, tűnjön bár kegyetlennek azért időről- időre bizonyítja, hogy mindannyian édes gyermekei vagyunk. Vannak pillanatok, amikor egészen közel jön hozzánk, megsimogatja kócos, mindig gyermek fejünk, aztán hagyja, hogy botladozzunk, izguljunk, remegjünk, verítékben úszva imádkozzunk egészen lényegtelen dolgokért...

Mindig arról álmodtam, egyszer csak rám talál a megnyugvás, egyszer csak valaki megszabadít a bűneimtől, egyszer csak jön valaki egy szivaccsal és, megtörli maszatos arcom és azt súgja; ennyi, szabad vagy, nem kell többé félned. Mindig vártam a nagy percet. És most itt állok a tükör előtt, nézem ezt az ismeretlen embert, aki én magam vagyok és arra kell rádöbbennem, magamnak kell intézni a  megváltásom, magamnak kell sorba állni, kitölteni a szükséges papírokat, megbirkózni a  bürokráciával és magamnak kell férfi létemre megszülni azt a szegletét a világnak, ahol otthon leszek, ahol nyugalom, békesség és jókedv vár rám.

Persze játékból adok még egy esélyt, hogy rákeresek a neten, vagy egy leértékelésen egyszer csak a kezembe kerül egy plázában, de ennek egyre vékonyabb az esélye...

Mi a fontos? A pillanat, a kristálytiszta, szent hited a fa alatt...