• - Nézd Mihály, ez csak egy apró malőr. Némi szépséghiba, egy apró, alig látható pötty. Szépségpötty. De biztos vagyok benne, hogy az Öregnek tetszeni fog. Mostanában mindig lázba jön, ha Róla van szó. Csupa tűz, csupa extázis, elragadtatással beszél az ő kis madárkájáról!... Azt akartuk, hogy az öreg ismét magára találjon. Legyen valami értelmes munkánk. Akadtak problémák is a kivitelezés során, de azért van eredmény, van benne fantázia!

Mihály csak nézett maga elé. Arca nem rezdült. Szürke szemeiben szikrája sem volt a figyelemnek, vagy bármilyen érzelemnek. Ült bámult maga elé, mint aki belefáradt a létezésbe. Rá sem nézett a munkatársára. Egykedvűen, hosszú szünet után kezdett el maga elé dünnyögni.

• Gábor. Egyetlen napot töltöttem az interjúalannyal. Egyetlen napocskát. De ennyi elég volt ahhoz, hogy megértsem, milyen katasztrofális a végeredmény. Ez a projekt egy zsákutca. Egy tévedés. Nem volt semmi tudományos alapotok. Mixeltünk, mintha valami italról lenne szó.  Az egész projekt színtiszta próbálkozás.  Aki ezt nem látja be, nem érti a korábbi erőfeszítéseket. Legfeljebb az Öreget veri át, engem biztosan nem.

• Messzire merészkedsz Mihály! - húzta össze szemöldökét a mögötte álló alak. Volt már előtted is, aki lefitymálta a labor teljesítményét. Folyamatosan különvéleményekkel bombázta az Öreget és most nézd meg hol van...

• Jajj Gábor! Hagyd már ezt! - még mindig nem nézett a kollégára, de most már hallatszott hangján, hogy kizökkentették a tespedt lelkiállapotából. - az Öreg akkor is elkapkodta, ezt már mondtam neki. Tudod jól, érzelemből nem lehet politizálni. Ám el kell ismerned a projekt, halálfélelemre, fájdalomra, magányra, meg nem értettségre épül. Nézd meg alaposan, ott ül a szerencsétlen. Filozofál! Érted??? Filozofál? Láttál már olyan állatot, amely azon tanakodik naphosszat, hogy mi értelme van az életnek, meg azt veti a szemünkre, hogy a boldogság nem egyeztethető össze az életével? Gábor! A legnagyobb baj, hogy kiszagoltam a magányt, az elmagányosodást a szívében. Ahhoz képest az üresség, a mozdulatlanság édenkert. Képtelen vagyok tapsolni egy olyan süteményhez, ami gyógyszerízű.

• Elmondtad a kétségeidet az Öregnek? - kérdezte Gábor nem kis iróniával hintve meg szavait.

• Gábor! Az Isten szerelmére! Utaltam rá... - válaszolta Mihály, és úgy tűnt folytatni kívánja mondatot, de egy szót sem bírt mondani.

• Hogy úgy? - utaltál rá, fennhéjázott Gábor, majd kioktató hangon folytatta. - Csak úgy utaltál rá. Ceterum censeo... Mihály, az már régen baj, ha csak úgy foghegyről mered odavetni, nézd főnök, ez az egész felhajtás csak arra jó, hogy eljátszadozzunk... Hogy azt higgyük valami okos dologgal ütjük el az időt. Aztán itt ücsörögsz és a fejünkhöz vágod: A kreatúra önállóan életképtelen, még a gondolat is fáj benne. A mérnökök lázas munkája eredménytelen, a késztermék egy orvosi ló.

• Ne légy teátrális Gábor! Még nem késő bevallani ez most nem jött össze. Majom a ketrecben! Ennyi. Cirkusz. Látványosság. Nézd, az meg ott összekulcsolja a kezét, térdre rogy és rimánkodik... 

Ádám közben csúnyán összeveszett a családtagjaival. Évával a legkisebb apróságon is képesek voltak összezördülni. A két fiú a nő idegeire ment. Ádám nem törődött semmivel, ült és csak a tűzbe bámult. A frusztrációktól a férfi hallgatag, a nő házsártos lett. A gyerekek egymást püfölték. Elég volt egy pillanat, amikor Éva levett róluk a szemét és máris vérre menő küzdelem alakult ki köztük. Az időjárás is furcsa lett. Napokig esett. Megállás nélkül. A szemerkélő esőben a világ és az égbolt is szürkévé változott, mint Mihály arkangyal szigorú szeme. Egy zongora éppen 150-jére játszott egy Lacrimosát. Vaspondrók, sáskák s gusztustalan barna békák indultak el a Föld mélyéből a napfény felé...      

Mi az, amit megvetsz? Erről ismerszel meg igazi mivoltodban.

Frank Herbert: Dűne

Próbálom magam visszafogni. Nem esni neki egyből a rendőrségnek. Nem esni egyből neki a világnak, nem keverni össze korábban csokorba gyűjtött frusztrációt a pillanatnyi haraggal, dühvel és a szomorú tehetetlenség szajkójával. A társasház előtt az egyébként forgalmas Belső körúton, pénteken este betörték a bal oldali üvegét a kocsimnak egy olyan válltáskáért, amiben egy kézkrém, egy telefontöltő és egy füles lapult. Talán felelőtlen voltam, de mentségemre legyen mondva 10 percre ugrottam fel a lakásba. Az autó magánterületen állt (hard prtotected by New Constitution) és a "járdán" közlekedve bele sem lehet látni. Ahhoz mellé kell(ett) lopódzni, be kell(ett) világítani, majd egy kaviccsal rendesen, istenesen oda kellett sózni a kocsi üvegének. Csupán így lehetett elkövetni a számomra jelentős anyagi kárral járó lopást. Az ablak ripityára tört, az apró darabjaival tele lett az utastér. A szinte üres válltáska eltűnt. Csupán a sárga csekkjeim és egy napszemüveg maradt a hátsó ülésen. A rablást néhány perc múlva fedeztem fel és egy véletlenül arra közlekedő járőrnek sikerült is jelenteni. Mivel először nem tudtam megmondani mi tűnt el, azt kérdezték, nincs-e haragosom, amire csak azt tudtam válaszolni, olyan aki ilyet tenne nincs. Aztán jöttek a forró nyomosok, apró fiolákba raktak az üvegszilánkokból, majd biztatóan azt mondták, egy hónapon belül kiderül, hogy nincs tettes és akkor majd mindent megtérít a casco, már ha van... Micsoda öröm gondoltam magamban és micsoda ördögi logika... Legalább egy óra kellett meg rendbe sikerült tenni az autót és a környezetét. Szép péntek este lett, és a hétvége is kellemesnek ígérkezik, kocsi nélkül...

Fura párhuzam, hogy csütörtök este a Huszárvár kápolnájában részt vettem azon a misén, melyen a roma gyilkosságok áldozatairól emlékeztek meg. Felolvasták mikor, hol dobtak be kézigránátot családi házak ablakán, mikor és hol lőttek le embereket, mint kutyákat vélt és valós indokokra hivatkozva. Egy ablaküveg kicserélhető, egy autó talán rendbe hozható, de egy halottba a legjobb szakik, sőt a legigazabb papok sem képesek már életet lehelni.  Csorba Terike a Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke azt mondta, akkoriban rettegtek a  romák a  Huszár és a Keleti lakótelepen. Felváltva őrködtek, lesték nem jelenik-e meg egy gyanús autó...

A félelem kegyetlen érzés. A félelem - megtanította Herbert "istencsászár" Paulja, az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.

Csak álom egy félelem, rettegés nélküli jogállam, ahol a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését? Csak egy mese, ahol a rendőrség elkapja a gyilkost, a rablót és megnyugtatja a felborzolt kedélyeket? Csak egy mese a biztonságos, könnyű álmot ígérő Nyíregyháza?

Esténként, blogírás közben, a nagy panorámaablakon keresztül látom, amikor későn, halkan elgurul a ház előtt egy járőrautó. Mindig megnyugtat, hogy erre is szétnéznek. Bámulom őket. Bámulnak ők is befelé. Talán azt gondolják miért nem alszom, hiszen nekem nem kell járőröznöm. Én pedig magamban a polgár dacával kérdezem, mit néztek annyira? Most pedig a polgár jogos félelmével kérdezem, hol vagytok, amikor szükségem lenne rátok..?

A világ és benne Nyíregyháza is butább (talán a válság óta, vagy régebbről számítsam?), kevésbé bájos, és egyáltalán nem biztonságos hellyé vált. A rablót a vesztenivaló nélküli indulat, a polgárt a vagyonának féltése nyomorítja. Pintye Gligor és Rózsa Sándor, Robin Hood meghívására nyugaton vegetálnak. Egy ideig pizzafutárkodtak, most szalag mellett dolgoznak egy multicégnél. Arra sincs pénzük, hogy egy fapados repülővel hazaszökjenek. Itthon fortélyos félelem igazgat. Szolgálnánk, de nagyon félünk...    

(esélytelen nyelvi próbálkozás Kerekes Elek világáról)

Soha nem felejtem el a napot, amikor a Városházán megláttam egy különleges festményt. Egy téglap alakú, narancs keretes festményről beszélek, amin egészen sajátos ecsetkezeléssel egy zseni festette meg Krúdy Vörös postakocsiját. Olvasó emberként egyszerűen ledöbbentem, mert szembesültem a  ténnyel, milyen szegényes a fantáziám ahhoz képest, ahogy ez a festő láttatni bír egy szimbólumot. Miközben magamba szívtam a festményt, delejes vágy ragadta meg a szívem, hogy átéljem mindazt, amit a festő már rég átszűrt szívdobbanásokból, álmokból, elmosódott vágyakból, az emberi élet talán már másfél méterre sem érzékelhető apró elektromos szikráiból.

Most pedig itt küszködöm, hogy a szavak semmi kis világába rántsak érzést, színt, ecsetet. Itt küszködök, hogy megfogjam, megfogalmazzam mindazt, amin az ecset és birtokosa legföljebb csak mosolyogna, azzal a fantasztikus, meleg vigyorával.

Talán fel sem fogtam milyen nehéz fába vágtam a fejszém, amikor Elek világát kívántam megidézni. Nem gondoltam át, mekkora istenkísértés, egyre mélyebbre szállni a tudat szúrágta szintjeire, hogy abban tóban úszhassak, ahol összeérnek az érzékek és összekeverednek az érzékszervek, mint a palettán a színek. Annál az asztalnál szeretnék ülni, amelyen vázlatokat, skicceket gyárt az én Mesterem. Mint az örvény ránt magával a világa, ahol egybeforr, egypetéjű ikrekké válik a festő és az író. Itt már nincs Krúdy és nincs Kerekes. Ezen a szinten már csak a teremtés, a kreáció genetikája érzékelhető, ahogy elegánsan egybeolvad az olvasási élmény és a hermeneutika édes, ringató ölelése.

A festmény megpillantása óta sejtem, Kerekes Elek titkok tudója. Sikerült bekukucskálnia olyan ablakokon, ahol talán megpillantotta a teremtőt. Aki egy díványon fekve éppen Krúdy regényeket olvasott, miközben nagyot kortyolt egy kellemes pohár fröccsből és orrcimpáját egy velőscsontos leves ellenállhatatlan illata csiklandozta.     

A Vörös Postakocsival való találkozásom óta szerencsére beléphettem abba a tetőtéri szentélybe is, ahol Elek többek között ezt a festményt alkotta meg. Talán nem először, és remélem nem utoljára ott a Bethlen Gábor utcában is a saját orrommal szagolhattam ki, hogy bizony ott velünk üldögélt az öregisten. Lopva belekortyolt a borunkba. Nézett minket és Norah Jonas-szal együtt dúdolta: turn me on...

Elek persze nem fösvény. Legújabb munkáit a Pál Gyula teremben még két hétig bárki megtekintheti. Ez már egy másik világ. Felületes szemlélőnek talán nem többek a kiállított alkotások, mint kerek furnérlapokon kusza vonalak. Ám aki egy picit elmélázik azon, hogy a lapok a teljességgel kecsegtető körök, gömbök, vagy talán bolygók, lelkek, lelkiállapotok, aki képes megérteni, hogy a vonalak folyók, vízcseppek, könnyek, aki látni meri, hogy a vonalak mögött metafizaikai dzsungelek, arcok, életek, sorosok sejlenek fel, az libabőrrel távozik és viszi haza magával Elek mágikusan realista, nyíregyházian kozmopolita világát. Élményt, édes terhet, amelyet talán csak akkor bont ki, amikor az ágyban fekve észreveszi a sötétben, ha lehunyja a szemét megelevenednek a képek és láthatja, milyen elemi erővel képesek élni, táncolni a retina mozivásznán...

Kerekes Elek kiállítás, Nyíregyháza, Pál Gyula terem (még 2 hétig...)  

Két zuhanyzás közé ékelődik az életünk. Megengedem a vizet. Várok. Még hideg. Várok pedig az egyik lábam már a kádban. Aztán jön a forró. (Bemászik. Élvezi.) A meleg víz ébreszt, a meleg víz altat. Kimossa az alvás novokainját majd, ha leszáll az est álomba ringat. Az életem a hab. Ahogy körbevesz, ahogy gyöngéden ápol. Az ember az egyik legbüdösebb állatfajta. Mosom az állatot magamról, hiszem, hogy sikerülhet. Lemosni a bestiát, a farkast, vágyból ollózott pálcikaembert. Csak a gondolatai érnek valamit. Amilyen szépen rádöbben, ahogy felismer. Jézus szereti a zuhany alatt álló embert, aki egyszerre szabadul meg a kosztól és a lélek szutykától.

Félj az ajkaktól! Megcsalnak, elárulnak! Félj a duzzadt ajkaktól! Félj a hústól! Félj az élettől!

Zuhanyozz, moss fogat és rettegj, hogy nem tudják meg, hogy nincs leleplezés! Hogy még nem kerül rád a sor. Húzd a fejed búbjáig a takarót és imádkozz!

De mégsem. Szállj ki a víz alól! Gyerünk a tükörhöz! Nézd, ez te vagy. Ez vagy te. (Vicsorog.) Ne alázkodj meg! Ne félj! Egy cseppet se bánkódj, bánat ne lássa az arcod! Húzd ki magad, felejtsd el a melegítőt! Fehér inget ölts! Olyan legyél mint a gyolcsba burkolt tékozló fiú! Így állj az ajtóba és várj...

Először Vladimir és Estragon jön majd, aztán ha szerencséd van eljön maga Godot is...

Ma egész nap havat ettem. Ettem nyersen. Ettem párolva, sütve, tésztába töltve. Egész nap hosszú leveleket írtam. Százezer fonémát reszeltem a tisztes polgári ebédemre. Kékpenészes morfémákhoz, lassú bort kértem. Olyan bandukolóan száraz fehér bort.

Egy nagy pemzlit tettem a táskámba, pedig az összes festékem beszáradt. Titokban megszerettem a  telet, amióta tudom, hogyan kell incselkedni vele. Minden reggel bebugyolálom a testem. Nem adom neki, bárhogy is marja, kérje az életem, daccolok vele. Esténként fütyülök a gyémántosra fagyott éjszakában és kinevetem ezt a telhetetlen urat, a telet. Ősi ellenségem; a tél parancsolt ki édesanyám gyönge méhéből. A tél hívott és libabőre megrázta a testem.

Ám a téli szerelmeket soha nem untam meg.

Az ember ül a saját mozijában és mosolyog. Nézi a filmet. Hiszi az övé, majd azt képzeli az ő filmjén bőgnek a lányok, hümmögnek a férfiak. Ez a csöpögni is kifinomultan képes film járja be  a világot! A kritikusok a döbbenet hangján, a nézők klubokba tömörülve éljenzik. A díjeső, a rajongók sikolya a like-tenger, a megosztászuhatag.

Te csak a vállad húzgálod és megjátszod milyen zavarban vagy: de hisz csak az életem. Okoskodó újságírók, pszichológus doktoranduszhallgatók és meglett pszichiáterek szakdolgozatai írnak a rejtélyről, a titokról, a csodáról, az emberről akit fogadott a pápa és a dalai láma. Akinek kegyét egyszerre kereste az orosz és az amerikai elnök, kínaiak, zsidók és inuit eszkimók..

A Palyboy nagyinterjú, Moët & Chandon extra brut, orosz Beluga kaviár... Nők, villámgyors autók, gyűrődésmentes Boss öltönyök. Aztán egyszer csak, csömör, depresszió, gyógyszerek, nehéz vágy a föld után. Cseresznyét, almát, szilvát enni egy nyírbátori fáról. Cukkinit rántani, tejfölös uborkasaláta illatával álmodni. Búbos jércéket bámulni anyám udvarán, nézni, ahogy döcögve jön nagymamám a kert végéből Apagyon. A dögmelegben kapával kezében a világnál szélesebb mosollyal és őszinte öleléssel. Csak a vér tud így vért, a testéből test szeretni, ahogy a világ végéről haza, magához húzza.

És csak az élő tudja így magát siratni. Csak az élő tud ennyit nyögni, ríni, sírni és rimánkodni. Csak a véget feledni nem tudó ember tud így írni, szaporítani szót és várni a semmit, papot, gyászbeszédet...

"Ha te még éltél szép temetést!" Így mondják azon a vidéken, ahol otthon vagyok... "Még a pap is sírt..."

         "Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg."   (Jób 14/22)

Az utcán lehorgasztott fejű, velencei álarcok bandukolnak. Mennek előre valami nyomja, húzza őket. Fizikai és genitális erőkön túl valami marionett istenség mozgatja a (haj)szálakat. Egy kocsmából bamba zene, hamiskás füst és keserű életkedv szálldogál. Bemenni kéne. Valami alkoholt kötni vénásan. A hidegben védőitalt visznek a nagykabátok belső zsebeiben a meglett férfiak. A magyar ember természetéből adódóan Kárpáti Depressziót termeszt a kiskertben.

A kocsmafilmek hossza megjárta a végtelen már kétszer is. -15 fokos hidegben a világ megáll. A farkas már nem ordít, csak a dunyhák alatt lélegzik a test. A békák mélyebbre ásnak és májusról álmodnak. A ház előtt lassú sorban fagyállóval feltöltött állatok csordában hazafelé. Némelyik még imádkozni is megtanult. A ropogó havat, kandallóban izzó fatörzsekre cserélném, a halhatatlansággal kacérkodó lelkem pedig meghirdetem az interneten. Vajon hányan licitálnának? De nem. Nem megy, mert nem tudom beállítani a kezdő árat. Honnan induljunk? 10, 100 vagy 1000 forintot is megérne?

A zenekar meglepődött, amikor kikaptam a prímás kezéből a hangszert, abban a reményben, hogy el tudom játszani az érzést, ami megrepeszti a lelkem vastag burkát.

- Te bugyikat gyűjtesz cimbora - és átölelt az ecetszagú ivóbajtárs - én azonban barátom! - Itt már közel járt a delériumhoz - Én...cimbora már láttam, hogyan csinálják ezt a felsőbb szinteken. - Egy furmint szagú böffentéssel nyugtázta a vélt igazságát. Aztán megemberelte magát, remegő kézfejével megtörölte a száját, húzogatta a szemöldökét és bazsalygott.

- Cimbora én lelket gyűjtök. Lent a pincében egy nagy fagyasztóban van már vagy ezer is. Egy részük szépen összehajtogatva, a többi meg csak úgy egymásra hajigálva várják az ítéletnapot... A lelkek összegyűjtése nagy mesterség. Ott kell üldögélni a haldokló mellett és figyelni. Amikor az utolsót rúgja, villámgyorsan a szája elé kell tartani a nejlonzacskót és elkapni a lelkét. Aztán be vele ide a hűtőbe...  

Egyszer Moszkvában egy félpucér férfi részegen rohant nekem. Csupán egy bőrnadrágot és nemezcsizmát viselt a legalább 30 fokos hidegben. Egy zacskót szorongatott a  jobb kezében, amit időnként a szívéhez szorított. Már hazafelé mentem és rettegtem, hogy a gyűjtő jó lelkűen a zsebembe csempészett egy szebb darab fagyasztott lelket. 

- Testvérkém! - így szólított meg a véreres szemű medve - Vedd meg tőlem ezt a csomagot! Hidd el nem bánod meg! Nem adnám el, de elittam a pénzem és a kocsmába már nem engednek be rubel nélkül.  A hatalmas ember ott totprzékolt az egyre sűrűsödő hóesésben, akkora tenyere volt, mint egy péklapát. Szenvtelen tekintettel nézett rám, de attól tartottam, mindenre képes még egy korty vodkáért. A zsebemből bankókat kotortam elő, melyeket azonnal kirántott a kezemből. Halkan nehogy felbosszantsam, azt kérdeztem tőle: - Cimbora mi van ebben a papírzacskóban?

- Anyám utolsó lehelete... - válaszolta és eltűnt a sűrű hóesésben...       

Ettél már krémest kézzel? Csókoltál már szerelem nélkül? Szeretnéd élvezni milyen részvét nélkül élni??? Ma jöttem haza a Gulágról, holnap újra deportálnak. Az érzések utáni emberen már haszontalan a lobotómia.

Egyszer azonban láttam, abból az irányból is emberek jönnek. Furcsák, meggyötörtek. Sárkánybőr cipőben, nagy szablyával és még nagyobb vággyal. Királyok, hercegek, trónörökösök és szerencselovagok hada vágot neki a csontra fagyott magyar valóságnak.

Lehorgasztott fejű velencei maszkok az utcán. - Ennyire félnének a hidegtől..? Senki sem válaszol, csak a fejükkel biccentenek; kezdjünk el végre írni...

- Megtennéd, hogy egy picit közelebb jössz hozzám? Csak egy kicsit. Ne ijedj meg, nem akarom megfogni a kezed, csak ha előrébb jössz, akkor a szemem sarkából egészen jól látom, melyik lábad emeled. Azt hiszem a legfontosabb dolog az ütem az életben, hogy megtaláld a saját ütemed. Aztán később, hogy összehangold valakivel a lépéseid...
Egyszer azt vettem észre, amikor már túl voltunk néhány randevún, hogy akarva- akaratlanul is egyszerre lépünk. Mint két kiscserkész. Talán még a szívünk is egyszerre dobbant és ami a legfontosabb, mindig boldogságillat lengte körül. Ez nem olyan, mint  a frissen mosott ruha illata és nincs egyetlen olyan parfüm sem a világon, ami a közelében járna. A boldogságillatú emberek körül sok a mosoly, a kedvesség az előzékenység. Mint a buta, de édes filmeken, minden sikerül nekik. Kinyílnak az ajtók, földig hajolnak a vigyorgó londinerek és nem várnak borravalót...
Hiába burkolózol romantikába. Hiába játszod meg, milyen fene nagy boldogság futkároz át néhány pillanatig rajtad, az egész olyan mint  a villámlás: egy pillanatra időre ugyan világos lesz, ám ez mégsem olyan, mint amikor egy szép májusi reggelen elindulsz belemosolyogni a  világba.
A hóesés olyan mint a hallgatásod. Tudom mit akar mondani, értem az üzenetét és bele is borzongok valahányszor a tarkómhoz ér...
Volt egy éjszaka Nyírbátorban. 1995-öt írtunk. A városra, mint egy török basa dölyfösen, pöffeszkedve tört rá a hideg, de felettünk nem volt hatalma. Kinevettük, fütyültünk rá. Rá sem hederítettünk a szánkból gomolygó párára, és a daraszerű hóesésre sem. Finta Ildi, Szabó Betti, Varga Zoli. Fogtuk egymás kezét, hol énekeltünk hol nevettünk abban a fogvacogtató nyírbátori éjszakában. Négyen nekiindultunk a Papok rétjének. Korcsolyázni, korcsolya nélkül. Fürödtünk a hóban és csak akkor estünk révületbe, amikor fals hangon azt kezdtem dúdolni: Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál... Négyen együtt sem voltunk túlzottan régiek... Ildi most az ország másik végében. Legutóbb azt hallottam Zalaegerszeg környékén él. Zoli, az isten tudja hol. Vagy 10 éve még láttam. Szabó Betti... Betti, pedig már odafent várja, hogy egyszer majd ott szervezzen osztálytalálkozót. Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk.

Tudod mi hiányzik az írásaidból? Tudod mi hiányzik? Az a láz, az fantasztikus láz, amivel levarázsoltad a lányok bugyiját! Emlékszel? Elég volt néhány sor! Egy jól megírt, egy jól megtanult vers. Isu, a szobatársam már vitte is a hóna alatt a plédjét és nagyokat sóhajtozva, kajánul vigyorogva mondta a lánynak: ismered azt a verset, hogy kicsi házba elviszlek...

Honnan tudod, hogy..? Te erről, honann tudsz? - Jött a megszeppent kérdés, de a válasz csak egy fennhéjázó, gumióvszer reklámból ismert füttyszó lett.  

Kicsi házba elviszlek, hallgatni a  vízcseppet, surranó csendet, szuszogó ölelésed... Ez volt a kedvenc csajozós versem. Ha tetszett egy lány, biztosan elmondtam neki.  Ám a kétágyas koliszoba csak akkor lett intim tér szívünk hölgyével, ha az egyikünk távozott. Rendszerint a tv-és szobában vártuk ki, míg a sötétítőt el nem húzta az éppen bevetésen lévő tengerészgyalogos. Onnan tökéletesen rá lehetett látni a szobánk ablakára. Ha a függöny felment, akkor már vissza lehetett vánszorogni és mosolyogni az orrunk alatt, csipkelődő megjegyzésekkel dobálni a kipirult párocskát. Volt olyan lány, aki minden szeretkezés után gondosan kisminkelte magát és olyan is, aki nem jött zavarba, egy szál bugyiban, vagy a nélkül mutogatta bájait.
Talán valaki most megvet bennünket. Azt mondja úgy éltünk - törvényen kívül-, mint az állatok. A hét csütörtöktől csütörtökig tartott. Füstölődés a Metró klubban, aztán egy lánnyal szorongva a csíkos, barna kolipléden, már a konzervdoboz szobában.
Sokat olvastam. Átkozottul sokat. Mindent: Till Eulenspiegelt és a Bárányok hallgatnak-at németül. Szerb Antaltól amit csak lehetett, magyarul. Az Utas és holdvilág szinte összes sorát aláhúztam, kívülről szerettem volna megtanulni, akárcsak Ottliktól az Iskola  a határont. Faltam Heideggert, Hajnóczyt, Russelt és Ajtmatovot. Időnként, szerelmes reggeleken Turgenyevet is. Szinte  alig telt el hét, hogy ne lapoztam volna Adyt és Pilinszkyt. Vétkeztem és imádkoztam.
Egyszer Isu, meg a nagyokos barátja Galamb azt találták ki, akkor írjak verset, ha ittam. Ha eleget ittam. Amikor az alkohol szent tüze megolvasztja a gátlások láncait. Sajnos nem voltam nagy ivó hozzá. Aztán egyszer mégis nekigyürkőztem. Ez lett belőle (részlet):

Elindultuk Betlehembe
Két zoknival gatyával zsebembe
Te csak etted a vajas kenyeret
Szétmaszatoltad, nem tettél egyebet
Két csöcs! Neked intett a Holdudvar

Felkiáltottam, Holdudvar! majd
Két csöcs között a völgyben találkozunk...

...

Térdig gázolva a folyóban,

Szemérmesen fürdött Mária

Beszélt a hallal,

Ami már rég szálka és ereklye...

Minya Károly tanár úrtól tanultam meg, hogy mit jelent  a blaszfémia... Úgy voltam a vallással mint Vörösmarty remetéje, amiből pedig Popper tanár úr készített példabeszédet.
A püspök hajója kiköt a tenger egyik elhagyott szigetén, hogy vizet vegyen fel. A püspök sétára indul a sziget belsejébe. Egyszer csak üvöltést hall:– Legyen átkozott az Isten! Legyen átkozott az Isten! Odasiet, hát egy öregember térdel, és az ég felé emelve arcát ordítja az átkot. – Hát te mit művelsz? – kérdi a püspök elszörnyedve. – Imádkozom. Egész nap csak imádkozom. – Te szerencsétlen! Nem így kell imádkozni! – Hanem hogyan? – Azt kell mondanod: Legyen áldott az Isten! Amit te mondasz, az a kárhozatba visz. Az öreg a lábához borult.– Téged az Isten küldött, hogy megvilágosítsál. Elindult a hajó, a fedélzeten a püspökkel. Egyszer csak rikoltást hall a messzeségbe tűnő sziget felől. Odanéz, hát a vén remete szalad a vízen, és kiáltozik: – Várj meg, püspök, várj meg! Elfelejtettem, hogy mit kell mondani! – Menj vissza nyugodtan – mondja megrendülten a főpap –, és mondd azt, amit eddig. Majd hozzáfűzte, bár én tudnék így imádkozni.
Senki nem tudhatja, hogy melyik út a helyes. Érted??? Soha nem tudhatod. Ezért mondtam, hogy lépj mellém kérlek, hogy a szemem sarkából is lássam, melyik lábad emeled. Könnyebb kettőnek a homályban is...

Két érzést senkinek sem kívánok. Az egyik a kínzó tehetségtelenség és tehetetlenség, a fulladozó provincialitás érzése: valami kezelhetetlen furunkulus a lélek felszínén. A másik a meg nem értettség, a fel nem fedezettség: az ego fuldoklása a szellemi magány óceánjában.
Na ez így nevetséges. Teátrális. Sületlen. Gyerekes. Vagy nagyon is kézzelfogható? Érthető? A tisztelt olvasó, most majd vagy sajnál, vagy lesajnál. Az olvasók egyik csoportja, mondjuk úgy az "edzők", most előveszik az ostorukat és hetykén azt ordítják: citius, altius, fortius!!! A másik csoport pedig összesúg a szerencsétlen háta mögött: úgy kell neked arcocska!
Édesanyám kissé szánakozóan, de valahol nagyon is együttérzően, mert ugye mégiscsak a fia lennék, azt találta mondani (barátokkal való egyeztetés után)*: azt hittük fiam, hogy ezzel a nagy eszeddel többre viszed 35 éves korodra...
Az ember sokáig hiszi az élete egy sűrű erdőbe vezeti, egy olyan esőerdőbe, ahol választ kap az összes fontos és nagy kérdésére, majd bölcsen távozik és a bölcsességét aztán képes pénzre, nem is akármilyen, hanem nagy pénzre váltani!
Iancu Laura, csángó költőnő egy televíziós beszélgetés során azt válaszolta nekem arra a kérdésemre, hogy büszkék-e a szerettei, ismerősei a falujában a költeményeire, büszkék-e, hogy a vérük végül is "hírvivő" lett, egy valódi messenger, egy szavakban forgó nagykövet...
Laura meglepett a gyors és kiábrándító válasszal; nem. Nem, mert ők akkor hiszik el, hogy a jósorsa révbe vitte, ha Mercédesszel, talpig aranyban és gyermekek hadával érkezik haza, a Kárpátokon túlra. A csomagtartó legyen megpakolva ajándékkal, az sem baj, ha picit fennhordja majd az orrát, mert ez is a teátrális siker alkatrésze...
Azt hittük fiam... Az illúziókat zsírpárnákra cseréltem. Az agárkölyökről kiderült, hogy igazából csak egy kényelemszerető, lusta és öregedő Basset Hound.
Azt hittem édesanyám, ha olyan kifinomult leszek, mint Agent Cooper, ha nem iszok büdös házipálinkát, csak öregedő konyakot, ha meg tudom különböztetni a Wellington bélszínt a Newburg módra készített homártól, ha legalább kétféleképpen tudok nyakkendőt kötni, ha már az órám nem is de a hitelem svájci, akkor már vagyok valaki... Amikor németül idézem Goethe-ét, angolul Shakespear-t, akkor egyszer csak felfigyel rám valaki ebben az elátkozott világban és azt súgja: na tudok én magának valamit, ami nem mellékesen jól hoz a konyhára és izgalmas, érdekes is egy bolygó hollandinak!
Gottfried Keller egyik szarkasztikus novellájában (Der Schmied seines Glückes) a főhős úgy keríti hatalmába a jószerencsét, hogy megváltoztatja a nevét. Ma azt mondanánk, sokat mondogatta, hitt benne, bevonzotta. Bevonzotta, mint Coleho az Alkimista negédes ízével az ezotériára is fogékony eltévelyedett olvasókat. Sajnálom, nekem még mindig Thomas Mann a legfontosabb morális és életvezetési tanácsadóm. A személyi trénerem.
A sikerről pedig csak azt tudnám mondani, hogy talán 10-12 éves koromig nem tudtam másképp elaludni, csak ha jóanyám a közelemben volt. Féltem, rettegtem, ha egyedül kellett aludnom pedig egy egészen szuper gyerekszobával ajándékoztak meg, sok játékkal, mindig kellemes ággyal, déli fekvéssel. Még óvodás lehettem, amikor édesapám még egy szuper polcot is kreált, hogy az összes játékom, kocsik, mozgathatós katonák (playmobil), elkészített LEGO csodák, vonatok és mozdonyok és miegyebek ráférjenek. Nappal imádtam itt játszani, de ahogy leszállt az éj, rettegés lett minden perc. Emlékszem már nagyobbacska lehettem, amikor éppen a habzsolt VHS-horrorfilmektől, rémregényektől féltem. UFO-tól, furcsa lényektől, szellemektől. Ha lehunyom a  szemem most is látom a cidriző kisembert, aki rémülten bújik a takaró alá és hallgatja, ahogy nagyokat koppan az apró szíve.
Életem legnagyobb dicsősége, hogy legyőztem a  félelmem. Anya, már nem félek! Tudok, bár nem szeretek most sem egyedül aludni. Nem félek földön kívüli lényektől, alienektől, nem félek halottaktól és embertől sem. Legfeljebb a végtől cidrizek. Az elmúlás végérvényes, öröké tartó mivoltától. Na üss a szádra te görög-katolikus!!! Üss a szádra és higgy! Higgy, mert nincs egyebed. Mert nincs jobb a málhazsákodban. Még a szívverésem sem hallom mostanában...
Ülök az egyre falánkabb télben. A kazán most kapcsolt be. A radiátor forró. A szavak lassan elfogynak. A panaszt kiénekli a fáradság a számból. A szív nyugszik. Attila remélem ma is írt valamit az égi parancsnoknak, Steve Jobs pedig már odafent kreált hófehér tabletet, az angyalok legnagyobb örömére. De legjobban abban reménykedem, hogy a két nagyapám nem maradt bor nélkül, ma sem...
Törötten, csorbán, illúziók nélkül indulok az álmok felé és észről, szívről, bátorságról és Ózról álmodom. Remélem hosszú álom érkezik...  

* még kínosabb... (a szerkesztő megjegyzése)

 

Breaking news! Ate actually Selena chicken goulasch???

(New York Times)

Selena Gomez mysterious lunch with an unknow journalist!

(The Sun)

Selena top secret vist in Hungary! What happened on a private flat???

(The Independent)

Selena in love with an hungarian Hobbit?

(L.A. Times)

Selena Gomez két pofára ette a tejfölös csirkepörköltet. Awesome, wonderful, breathtaking - vigyorgott a képembe. Zuhanyoztam amikor megérkezett a Belső körútra. Fagyoskodva nyomta a kapucsengőt, én pontosan abban a pillanatban töröltem le  a bokámról egy kis tusfürdő habot és annyit dünnyögtem: megyek, már megyek! A lépcsőház jéghideg volt, mivel egy szál törülközőben nyitottam ajtót.
- Oh darling! My Hun-Boy! Végre itt vagyok! - ordította angolul. La Prairie Midnight Rain parfümbe mártotta magát. Miközben a gyenge hóeséstől nedves, derékig érő irha bundácskája, ezüstróka prémgallérjába próbált belefojtani. Az orrcimpáimat egyszerre cirógatták a hosszú szórmeszálak és az illat. Csak ingattam a fejem kajánul vigyorogva: kár volt elárulni, hogy ez az egyik kedvenc női illatom. Replay farmer és egy ordenáré aranyszínű platform Gucci cipő. Luis Vuitton kézitáska, csillogó gyémántokkal meghintett Vertu mobil. A kezén megszámlálhatatlan bizsu, fehérarany és ezüst karkötő, a nyakában pedig ugyanígy csörögtek a nyakláncok főként Swarowski, a szemén pedig aranyszínű, szív formájú napszemüveg: Dolce & Gabbana.
- So, im here! Végre első kézből tudom meg, mi folyik itt jurópba, meg hángöribe! - cirógatta meg az arcom. A haja tetszett. Pontosan mint, a Love you like a love song első képkocáin. Bambán vigyorogtam, amikor végignézett rajtam.
- Darling! Már elnézést - feltolta a napszemüvegét és megvetően mért végig - de nem tudtad, hogy a szőr már Sean Connery idejében sem volt divat??? Kérlek azonnal menjünk fel az apartement-be és vegyél fel valamit! Nem bírnom nézni, hogy a barátom Mr. Darwin buta tételeit bizonygatja, mi szerint a majomtól származunk. Sőt ahogy így jobban megnézlek, te nem is egy majom unokája vagy, hanem egy vérfarkasé!
Ekkor már mindketten gurultunk a  nevetéstől.
- Hogy te mennyire hülye vagy! - válaszoltam, csibészesen vigyorogva, mire a kiscsaj a capella énekelni kezdett:

 It's been said and done
 Every beautiful thought's been already sung
 And I guess right now here's another one
 So your melody will play on and on, with best of 'em
 You are beautiful, like a dream come alive, incredible
 A centerfold miracle, lyrical
 You've saved my life again
 And I want you to know baby

     
- Elég! - rikkantottam vidáman. De most már a fokhagymaseggét erotikusan  rázva, táncolgatva vette a lépcsőfokokat. Selena szétdobálta a lomjait az előszobában és a balra a konyhába vette az irányt.
Megemelte az édesanyámtól kapott, Sparpontos, csillogó 18/10-es rozsdamentes acéledény fedőjét és beleszagolt a még forró csirkepörköltbe.
- Wow! Oh my God! Te földönkívüli mesterszakács, mit csináltál nekem? De azt is áruld el, hogy mi ez a valami ebben a  fehér szószban, aminek a csontjai ilyen bizarrul szemeznek velem?   
- Ez, kedves!?! Ez paprikás csirke! És ha még bírsz várni egy picit, akkor lesz hozzá nokedli is. Mivel ez a chicken még ma reggel Nyírbátorban kapirgált, úgy döntöttem a nokedlit sem a mall-ban veszem meg, hanem házilag készítem el hozzá!
- Egy szegény pipit vágtatok le miattam? - szomorodott el, mint egy vidéki műtyúk, hogy a következő pillanatban már értő tekintettel kövesse a kézmozdulataimat; a forró víz fölött, a nokedliszaggatón mozgattam a tésztaalapanyagot. Arcára pillantva észrevettem, hogy amikor a tésztadarabkák finoman, megfontoltan csúsztak bele a fortyogó sós vízbe, a gigája nagyot rándul.
Egy fél mellet, egy darab májacskát és még egy comb felső részt is a tányérjára tettem, aztán a husi mellé halmoztam a házi tojásból készült, napszínű nokedliket, végül a pörköltszafttal nyakon öntöttem őket. Savanyú uborka és savanyított kisdinnye került az asztalra, na meg egy jó adag sour cream. Persze mindez száraz Juhfark kíséretében.
Selena késsel és villával esett az ételnek. Csak nevettem rajta.
- Azt hiszem honey-bunny ezt még Te sem tudod késsel és villával megenni. Ezt csupán egy villával és kézzel kell bepuszilni! Így ni! - Mutattam meg neki a technikát, felhívva rá a figyelmet, hogy a tejfölös, zsíros szósz a könyökéig képes észrevétlenül felkúszni, ha nem vigyáz magára.
A csirkemellnek már csak csontja maradt, és Selena kezében a comb felsőrészt tartotta, amikor először szólalt meg. Lányos ajkain mintha csak egy fura rúzzsal rajzolta volna, finom réteget képzett a tejfölös zsír.
- Ezt a csajok nem fogják elhinni, hogy én még a chicken bőrét is lenyeltem! Sőt a legnagyobb baj, hogy nem tudom majd nekik elmagyarázni ezt a csirkepöri nokedli dolgot sem  - motyogta szomorúan.
- Tudod - töröltem meg a szám egy szalvétával - azt hiszem a magyarokat senki sem értheti meg, csak aki már evett pörköltet, disznósajtot, kocsonyát, véres hurkát vagy éppen hagymás vért egy disznóvágáson. Mint ahogy én sem tudom felfogni, hogyan tudják lenyeleni a szardíniaiak a Casu Marzu-t.
- Jaj, arról már hallottam. Az a rothadt sajt, amiben légykukacok mászkálnak? Nem? Undorító lehet. Egyszer láttam a tv-ben, amikor  Gordon Ramsay-vel is megkóstoltatták. Szerintem a forgátás után kihányta. Fúj!!!
- Hát én valahol megértem őket. Tudod nekünk is van egy nagyon fura sajtunk. Úgy hívják, hogy Pálpusztai. Ezt olyan baktériumok segítségével állítják elő, mint ami a futás után büdössé teszi az emberek hónalját.
- Micsoda??? Büdös, hónaljszagú a sajtotok? Jesszus, ti sem vagytok normálisak!
- Igen és bármilyen hihetetlen sokan azt mondják, akkor  a legjobb, amikor már be kell fogni az orrod, mert annyira büdös. Ám a szádban, akkor mutatja meg mit is tud igazából!
- Most el akarod venni az étvágyam? Inkább arról mesélj, mit csináltok ti itt Európa közepén, hogy azt írják rólatok nálunk a States-ben, hogy be fogjátok dönteni az egész világgazdaságot!
- Selena! Te olyan vagy mint édesapám! Ő is képes evés közben is politizálni!
Aztán lassan, nagyon lassan elmagyaráztam, hogy a világ szív-csakrája  a Pilisben dobog, még akkor is ha kinevette az erre vonatkozó kérdést a Dalai- Láma. Aztán megemlítettem, hogy szakértők szerint a magyarok a DNS-e olyan nyakatekert, hogy kinyilvánítható, egyértelműen földönkívüliek vagyunk. Hozzáfűztem volt idő, amikor hadat üzentünk Amarikának. Mindezt persze megfűszereztem egy kis Trianonnal, ősmagyar elmélettel, szabadságharcokkal, Szent Korona tannal is és amikor már láttam nem bírja befogadni a sok letaglózó információt a magyarokról, akkor megfogtam a kezét és a fülébe súgtam: a magyarok a  saját bevallásuk szerint egy héten legalább 7 alkalommal, vagy annál is többször szeretkeznek...
Selena ekkor már csak bambán vigyorgott. Nem mert kacagni, nehogy mesértsen és igazából nem tudta eldönteni ironizálok, vagy halálosan komolyan, meggyőződésből tartok kiselőadást.
- Minden barátomat elhívom Magyarországra! Mit szólsz? - törte meg a pillanatnyi csendet.
- Hozzatok sok-sok zödhasú dollárt -  kérleltem elhalkulva és szerényen. Lehetőleg költsétek is el! Egészen jó fürdőink, meg boraink vannak, hogy a pálinkáról, a töltött káposztáról, meg az Újházy tyúkhúslevesről és a Gundel palacsintáról ne is beszéljek. Aztán egyszer talán, amikor kiderítjük, hogy a Te Luis Vuitton táskád is csak thaiföldi hamisítvány, akkor elmesélem ki is volt az a Szindbád, meg Ady Bandi, akiknek én a vér szerinti rokona vagyok...
 - Jesus! A felét sem bírom megjegyezni, de egy biztos, hogy elmondom  Uncle Barack-nak, merthogy a jövő héten talizok vele, utaljanak egy kis money-t Magyarországnak!

Meghatódva néztem, ahogy fehér Mercedes taxi elsuhant vele a Bujtosi tó mellett. Visszamentem a konyhába és biztos, ami biztos bevágtam a maradék csirkepörköltet.

Bajnai blogol. Nem haragszik. Nemrég még bedobta a törölközőt, most nagy nyilvánosság előtt véleményt nyilvánít. Fellegi közben bemerészkedett az oroszlán barlangjába és mint Assisi Szent Ferenc a gubbiói farkast, pusztán szavakkal próbálja lebeszélni a békétlen és vérre éhes "nagymacskát" a (magyar)evésről.

Itthon közben továbbra is kétféleképpen közelítjük a meg a politikai valóságot. Az egyik oldal szerint itt minden lépés "bal" volt az elmúlt két esztendőben, minden törvény a diktatúrába vezetett és Orbán Viktort kizárólag a személyes hatalmi ambíciói vezéreltek.  A másik oldal szerint a balliberálisok eladták a lelküket az ördögnek, a patással cimborálnak és nem tesznek mást mint kiszolgáltatják a pénzvilág szürke, arcnélküli urainak Magyarországot. Az egyik nézet szerint a Fidesz szét kívánja osztani a terheket, a devizaadósok, a bankok és  kormány között, a másik oldal szerint ez is csak a gazdagok számára kedvez, a kisemberről meg lenyúzzák a bőrt. Míg egyesek szabadságharcot emlegetnek, mások éppen attól óvják az ország lakosságát, hogy nehogy higgyen a szirénhangon éneklő, nemzeti színekbe öltözött démonnak, amely rabszolgasorba taszítja, örök kárhozatra veti az országot. Az átlagember lányos zavarában így aztán egymás után nézi meg a Hír TV és az ATV híradóját, egymás után olvassa a Népszabadságot és a Nemzetet. Talán így felsejlik előtte valami, mi lehet a színfalak mögött. Nekem a Nagy karnevál című film van penzumként kiszabva. Ace in the hole (http://kritikustomeg.org/film/7102/Ace_in_the_Hole_A_nagy_karnevál_1951) és miközben nézem a filmet azon töprengek, hogy ördögfattyak vagyunk mi mindannyian újságírók.

S hogy szánom menekülő fajtám...  

Elegem lett a sok véleményből. Elegem lett a biztosan így van mondatokból. A kinyilatkoztatásokból. A konzultáció nélküli döntésekből. Elegem lett a színjátékból. Elegem lett, hogy mindig nyomoznom kell, egy-egy sarkos mondat mögött  kik, milyen érdekcsoportok állnak.

Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek

Elegem lett a bankokból és bankárokból. Elegem lett az Európai Unióból, amely állandóan rajtunk veri el a port. Bezzeg az nem zavarja, hogy Benes dekrétumok ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Beneš-dekrétumok ) még mindig életben vannak, hogy a szlovákok állampolgárságot vehetnek el állampolgáraiktól. Utálom, hogy Románia bátran rajzolhatja át a megyék közigazgatási határait, s ezzel lehetetlen helyzetbe hoznak egy másfél milliós kisebbséget ( http://www.kronika.ro/index.php?action=open&res=59260 ). Egy olyan kisebbséget, amelynek tagjai többen vannak egy országon belül, mint ahányan egy-egy uniós tagállamban összesen élnek. Elegem lett azokból, akik vakon, meggyőződésből ordítják a nézeteiket. Elegem lett a lövészárkokból, azokból, akik minden ismeret nélkül mennek tüntetni valami ellen, amiről igazából fogalmuk sincs.

Azon gondolkodom, ha apámnak és nekem külön-külön kellene alkotmányt írnunk vajon mi sülne ki belőle. Biztosan sokat vitatkoznánk. Én nevetnék azon, hogy a szittyáknál kezdi, ő pedig megbotránkozna, mennyire bízok az isten adta nép bölcsességében és vigyorogva szánakozna, milyen kis naiv fiút nevelt. Egyvalamiben azonban biztos vagyok: a lényegi kérdésekben sokkal közelebb állnánk egymáshoz, mint amilyen távolságban él bennünk egy-egy részlet. Az ő szövege mereven konzervatív, de fennkölt és hosszú időkre szóló lenne, míg az enyém talán könnyebb, ruganyosabb és megbocsátóbb. Az övé a hazára, hagyományokra és korlátokra épülne, míg az enyém inkább feszegetné a korlátokat, lázadna és fütyülne az unalomig ismételt rigmusokra.
Amikor a politikára gondolok nekem regénykarakterek sejlenek fel. Itt ugrálnak előttem: Jevgenyij Bazarov, vagy éppen Milton Warden, a Trask fiúk. Nekem minden mondat egy versből jön a világra, minden eszméhez tudok egy regényt kötni.

Néha egészen Arisztotelészig szeretnék visszaszaladni. Vissza az öreghez és újból megkérdezni. Mester akkor hogyan is látja a legfontosabb etikai kérdéseket?

Legfőbb jónak Arisztotelész mindhárom etikában a boldogságot nevezi meg. A boldogság, az amire minden ember egyaránt törekszik, függetlenül mesterségétől. Mindenki egyetért abban, hogy boldogság a legkiválóbb az emberi javak közül. Bár minden cselekedet más és más célra törekszik, mintahogy más a célja az orvostudománynak és más a hadtudománynak, a végcél minden esetben ugyanaz: a boldogság elérése. A boldogságot az ember mindig önmagáért választja, és sohasem másért; és amit önmagáért igyekszünk elérni, az mindig tökéletesebb, mint amit másért.

Az alanyt kellene magam mögött hagyni. Újra visszatérni a tömegekhez... Ismét zsákutca. Ez a poszt nem lesz okos. Nem lesz frappáns. Ez a poszt ismét kritikus. Ez a poszt nem eléggé cizellált ahhoz, hogy képes legyen elmondani, mennyire vékony jégen táncolunk. Nem eléggé ügyes, hogy kifejtse hasznos lenne, ha hagynák ezt az országot egy picit a saját lábán állni. Hagynák, hogy megtanulja a demokrácia furcsa fegyver, néha egyszerűen visszafelé sül el. De rossz olyan államfőktől hallani kioktatást, akiknek háza táján bizony nem ártana egy nagytakarítás. A nagy testvér Amerika hangja, Párizs Versailles hangja, London szigethangja, Berlin mindentjobbantudok és mindenkinél többet nyomok a latba hangja nekem visszatetsző. Mint ahogy a beképzeltséget, nagy mellényt, az erőszakot, a butaságot, az önjelölt messiásokat, a pofátlanokat, a szakmailag gyengéket, a kádereket, a seggnyalókat, az appartcsikokat, a bájgúnárokat, a csaholó kutyákat, a taplókat, ostobákat, a fanatikusokat itthon sem tűrom el.

Nem bírom, ha felettem döntenek Rólam. Ha azt hiszik nincs véleményem, ha abban bíznak nem tudok hangosan ordítani, ha fáj, ha egyszerűn el kívánnak hallgattatni.
Ha azt kérik, álljak mérlegre és megmondják mennyit ér  a magyarságom, ha azt mondják nyissam ki a  bukszám és megmondják mennyit ér a hitem, akkor én fennhangon kacagok. Egész éjjel csak kacagok. Írok és nevetek. Megírom ezt az országot, megírom a szereplőit, megírom a jövőjét és még akkor is happy end-et kreálok a  végére a sztorimnak  ha megpukkad az IMF! Mert az idő, bármennyire is fura Nekem dolgozik. Én az "aprómagyar" lettem a munkáltatója.