Apám most hívott. Nem tud aludni. Pedig nem szokása, hogy ilyen későn hívjon. Össze is rezzentem; csak nincs valami baj? Apám elmesélte, hogy Róna Pétert hallgatta. A közgazdász szerint 2 hónapon belül államcsőd várható Magyarországon. Feltéve és amennyiben. Feltéve, hogy a kormány köti az ebet a karóhoz és az IMF&EU nem engednek a 21-ből. Apám nem rajong a vészmadarakért és nem is hisz nekik. Optimista ember, aki szerint csupán nagy a nyomás és falra festik az ördögöt, hogy megtörjék az ellenállást. Ám most mégis beléhasított a félsz, mi van, ha most valaki mégis ránk engedik Fenrirt a farkast? A "vant" félti. A "vant", mert tudja, milyen kegyetlen a "nincs".
Mi történik, ha Brüsszelben, Párizsban, Berlinben a megrepedezett Európai Aréna kegyelmetlen urai lefelé fordítják a hüvelykujjukat? Akkor meneküljön aki csak tud? Akkor készüljenek a közszférában dolgozók, hogy akár hónapokig nem lesz fizetésük? Nyissunk Euroszámlát Ausztriában vagy Szlovákiában? Olyan pénzben bízzunk, amelynek bukására fogadásokat kötnek a szerencsésebb történelmi fejlődéssel bíró országokban? Vagy vegyünk átkozott svájci frankot, betonbiztos norvég koronát? Vegyünk zölddollárt? Vegyünk földet, hogy legalább ételt tudjunk majd termelni? Ülök az éjszakában a fénylő elektromos papír előtt és hümmögök, hüppögök. Nézek ki az ablakon. Látom a sárgás fénybe öltözött körutat és a még sárgább Jég utcát. A Bujtosi tavon lassan, megfontoltan imbolyognak a fények. Az éjszaka néma és süket. Holnap újból felkel a nap. Pedig egyre távolabb minden álmunk. Egyre távolabb kerül a szeretett Zakopane, a görög tenger, az Adria. Egyre távolabb kerülök attól, hogy saját kis fészekre gondoljak. Ahogy a finoman intarziázott, nyugatosan integrált életem sőt a (kelet)németes életszínvonal a múlt ködével együtt eltűnik, egyre inkább földszagú lesz a sorsom, máris érzem a vállamon, ahogy nyomja krumpliszsák és feltöri a tenyerem a durva kapa. Próbálok optimista és idealista lenni. Próbálom összeszámolgatni, hogy ami marad, az sem semmi. Hogy igazából, mindaz ami fontos, az itt van szívemben és a fejemben. A befelé forduló szem, a lelkem minden az örökkévalóságból kiszakított kincsét képes lajstromba venni. Ám a hitünk mégis egyre csak párolog. Elhervadnak ebben a furcsa, rosszkedvünk telében a mosolyok, kiszáradnak az emberek, érdesek lesznek és durvák mint a kezük.
Gyermekkoromban sokat játszottam azzal, hogy találomra felütöttem a Bibliát, lehunytam a szemem és ahová böktem azt a sort felolvastam. Aláhúztam. A Bibliám számtalan sor van aláhúzva. Csupa üzenet, csupa olyan mondat, amiről azt hittem nekem szánták. A Jóisten így beszélt nekem. Beszélt jóról és rosszról. Most azonban fogalmam sincs hol a jó és merre lakik a gonosz. Tévelygek és rettegek.
Most, ha mégis megkérdezné valaki: mitől félek a legjobban, képtelen lennék válaszolni.
A jólét elvesztésétől? Magyarország csődjétől? Éhségtől? Haláltól?
Azt hiszem legbelül a roppant bizonytalanságtól. A bizonyosság elvesztésétől, hogy nincs nagyobb koordinátarendszer, csak valami zsinórral kimért, keserű létezés. Attól tartok, mindaz, amiben hiszek, amire az életem tettem fel, amit hirdettem, amiért lobogtam, amiért felemeltem a szavam, lyukas garast sem ér. Attól tartok, hogy nincs az a hit, az az eszme, ami képes felnyitni az emberek szemét, ha a minimális szükségleteiket sem kapják meg. Félek, nincs az a beletörődöm Buddhizmus, nincs az szembeszálló keresztény értékrendszer, ami képes megakadályozni a közelgő, pusztító lavinát.
Nekünk Mohács, Világos, Doberdo, Isonzo, Don kanyar kell. Hatalmas pofonok. Nekünk csőd kell, hogy meglássuk az igazi arcunkat. Nekünk a második világháború, a kommunizmus, a malenkij robot, az internálótáborok, nyavalyás Káder rezsim után kell egy büdös nagy pofon, hogy felébredjünk. Talán még ettől a pofontól sem félek. A térdem igazából attól remeg, hogy ez a pofon nem egyedi, hanem a világméretű válság következtében részesül belőle az egész emberiség. Maga a miniszterlenök említette meg december 12-én, mi történik, ha egy országban sorozatosan rossz döntéseket hoznak. Argentínát hozta fel példaként. Zuhanórepülés, kérem kapaszkodjanak...
Államcsőd Argentínában
2001. december 20-án Argentína évtizedek óta a legsúlyosabb intézményi és pénzügyi válságba zuhant. Ennek eredményeként heves utcai zavargások törtek ki, a tömeg megütközött a rendőrséggel, sokan meghaltak. A káosz elmélyülése és a véres zavargások nyomán végül lemondott de la Rúa elnök. A gazdasági válság körülményei között megingott a nép bizalma politikusaiban. Az utcai tiltakozás során a jelszó ez volt: Takarodjatok. Ebbe beleértettek minden politikust, különösen azokat, akik érintettek voltak a korrupcióról szóló gyakori hírekben, akik szemérmetlenül visszaéltek a közjavakkal és a közpénzzel, anélkül, hogy a korrupt rendszerben bíróság elé kellett volna állniuk. Két hét alatt több elnök követte egymást gyors egymásutánban, végül 2002. január 2-án a törvényhozás Eduardo Duhaltét nevezte ki Argentína ideiglenes elnökének. A peso 11 éve a dollárhoz fixen kötött árfolyamát feloldották, ami az argentin peso nagyarányú leértékelésére és újabb inflációs csúcsra vezetett.
Ahogy a stressztől egyre gyorsabban oxidálódnak a sejtjeim, ahogy egyre több szabad gyök szabadul fel a testben, ahogy kínok között sóhajtanak fel, inak és ízületek, ahogy recsegni kezd a prosztata, az ember rádöbben nemcsak gyermekkora ért véget, nemcsak felhőtlen tegnap szublimált, azt a kellemes erdőt is maga mögött hagyja, amibe olyan élvezettel vetette magát. Ami most jön az szomjas séta, a kietlen, haragos, elvadult tájon.
Éppen ezért, már nem érdekel ki a felelős ezért, ki a bűnös "azok", vagy "ezek" a vállalhatatlan holnapért. Nem érdekel, hogy ki, kire mutat ujjal. Csak azt kérdezem, jönnek-e velünk tüzet oltani? Vagy hagyjuk és tétlenül nézzük, hogy mindenünk odavesszen?
Ébresztő! Tűz van babám!!!
