(kis magyar kulturhorror)

Neked még a háború is jót tesz. Megtanultál közönség előtt énekelni, meg frusztrációk és érzések nélkül dugni. Mondom neked jól áll a háború. Büszke lettél, hogy tömegek lájkolják naponta a Facebook rajongói oldalad. Kifelé élsz, asszertív vagy, kiállsz magadért és tudsz hegyeset köpni, kurvaanyázni, ha kell. Van hited, ideológiád és a Playboy nagyinterjúban is leközölt tánclépésed. Egyébként én meg azt mondom, felszínes vagy. Öltönyt is csak leértékelésen veszel és alig nézed meg, milyen gyapjúból készült az anyaga...

Nem akarok veled vitatkozni, mert szeretem bámulni a kirakatot, ahol 30 felett éppen prostituálod magad! A társadalom neked olyan mint szargalacsin, amit a szkarabeusz gurít maga előtt és megmosolyognivaló, hogy őszintén vallod, pontosan te vagy az arany szkarabeusz.

Jönnek elő a lányok, az éjszaka kihányja őket a kockaházakból, jönnek elő a fiúk, otthonkás, hyposzagú anyjuk dobja az utcára őket. A kocsiszekrényekből szekond hend zenekofekció, dübben, mint egy hangos, büdös böfögés. Valami main stream szaporodási rítus, minden pénteken.

Állsz az ablakban, simogatod a boxeralsód: mennyi hormon, mennyi vágy. Jó lenne tudni mit érez a szatír.

Pánsípokon békák játszanak. A május egyre fülledtebb, nyomasztóbb: az esők elkerülik a medencét. Még ma utolszor beleszippantunk ebbe a közösségi kábítószerbe. Még ma utolszor kigomboljuk a gombokat, állunk egymás előtt pőrén, bátortalanul, elindulunk, hogy a kötött fogású szerelmek végül egy hideg franciaágyban térjenek örök nyugovóra.

Itt senki sem tud írni! Itt senki sem tud olvasni! Egy kivetítőn impotens magyarság. A tükrök másik oldalán jól szórakoznak az imposztorok. Verecke meddőhányó, Dévény rozsdatemető. Sírva tallóz aki él, és közben angolul ordít a rádió.

József Attilát 1938-ban még látták egy cirkuszban, ahogy "Hepp!" kiálltással tigrisbukfencet mutatott be összes művein, aztán Joseph Wild néven fapados szafarivezető lett a Ngong hegyek alatt. Sűrű esők idején, amikor beszélt neki a víz, az éjbe ordította a Külvárosi éjt, és arról álmodott, hogy sült szénbrikett mellett melegszik, édesanyja kezét szorongatva.

Királyválasztásra készül az ország. Az új szépségkirály lehet, az új miniszterelnök! - ordítja a csiricsáré ruhába bujtatott hangulatfelelős. A szakértő zsűri még a nadrágjába is benéz, mert senki sem hiszi el, hogy a metroszexuálisnak farka is lehet.

A zsűri elnöke Silvio Borgia, a híres és excentrikus Eurovízió-celeb, aki pornózással kezdte, majd kelet- európai lányok futtatásával lett milliárdos. Mivel a külföldön, jószolgálati prostitúcióra kényszerülő magyar lányok, jelentős összegeket küldenek az államkasszába, és a magyar anti-AIDS kampányban is együttműködő félistennel szoros baráti kapcsolatokat ápolva, felkérték...

Még egy szép hosszú fehér csíkot kérek a mennyországig - könyörög a szépségkirály meseszép, de nagyon buta felesége. Elindulnak a végtelen kifutón, aztán a jointtól elalélt DJ véletlenül, a titokban szebb világért imádkozó kormánymegbízott cd-jét teszi a lejátszóba. A párocska botorkál, a vakító fényekben nem tűnik fel, csupán első generációs droidok. Csöndben lépdelnek, majd Sinkovits Imre hangja dereng fel egy jobb kort sejtető CD-ről: Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar...

Ha már nem vagy trendi, divatos, akkor legalább legyél klasszikus - mondja apám nevetve. Aztán Luther Márton mondatát idézve - aki 20 évesen nem szép, 30 évesen nem erős, 40 évesen nem okos, 50 évesen nem gazdag, az tegyen le a reménységről - arról faggat hogy így 35 körül van-e már reális önképem. Mennyit érek? Hol járok az úton? Az úton, isten és a megváltás felé... 

Úgy teszek, mintha költő volnék, ezért csak így felelek: ücsörgök egy kizöldült árokparton. Rohan el mellettem a város, az élet, rohannak el szerelmes emberek, kutyák, madarak. Elszáguldanak, eltűnnek, helyek, arcok, évek, én meg ülök azon az árokparton. Nem intek, nem köszönök, talán néha leírom az emlékeimet, mielőtt bekopog hozzám az utált német orvos, Dr. Alzheimer... Így szedem össze  darabonként az életem. Talán van valaki Groningenben, Mountain Veiw-ban, Ökritófölpösön, Frankfurtban, Moszkvában, akit érdekel. Talán van, aki figyel rám. Lehet nem ismerem őket. Talán soha nem adatik meg, hogy a dombrádi naplementében még egy rozé fröccsel megkínáljam a "nyájas olvasókat". Talán soha nem írnak nekem egy sort sem, megmaradnak ismeretlennek, olvasónak. Nem fogom megtudni, hogy azért kattintanak olyan lelkesen, mert szeretnek, vagy éppen mert gyűlölnek.

Itt ezen a mindig zöld árokparton, valahol Nyíregyháza, Apagy és Nyírbátor háromszögében talán találkozhattok velem egy lassú vonaton, melynek meleg sárga fényszórója megsimogatja a félénken moccanó homokdombokat. A Nyírség kiváló rejtekhely, de félő, hogy nem ereszt. Magába szív, magához láncol. Csahos kutyává változtat. Csahos, rühes döggé...

Lidércfények felé megyek, bele az Ecsedi láp közepébe. Megtalálom a sárkányt. Megküzdök vele. Levágom a fejét, kivágom a szívét, a nyelvét. A pikkelyes bőréből páncél lesz, véréből koktél testnek, léleknek.

De az is lehet megkegyelmezek neki. Idomítom és a hátán lovagolok be Budapestre. Ülök a vörös sárkány hátán, zabla szájában, végigvonulunk az Andrássy úton. Lassan, mint a győztesek. A villasorból kiszaladnak az emberek, elképedve nézik ezt a kölyköt, aki mintha még mosolyogna is az orra alatt, ott annak a fertelmes sárkánynak a hátán. Bámulják, eleinte némán, lélegzetvisszafojtva, aztán ahogy az ámulat engedi zsinatolni kezdenek: zúg, morog a tömeg és tapsolni kezd. Orkánszerűen zúg a taps. Tapsolják ezt a bátori gyereket, aki végre egyszer ebben a semmi kis, porszem életben, ország, világ előtt bizonyít. Az ecsedi sárkány prüszköl, fújtat, nagyokat csap a farkával, de tűri a kölyköt. Így mennek fel a várba... Öltönyös elnökök jönnek sietve elé, paroláz velük. Félik vagy tisztelik? Egyre megy. A tv mutatja, az édesanyja, nagyanyja sír, de hála istennek nem őt siratják. Azt siratják, hogy a nagyapja nem láthatja. Ahogy a tv-ben, ahogy a hírekben.

Erről álmodom zöldülő árokparton. Átölelsz. Arról álmodom: átölelsz. Megmosod a maszatos arcom és azt ígéred, enyém lesz a pecsétgyűrű, amin Szent György a lándzsáját a sárkányba szúrja.

Fogy az idő, izmok és fogak lazulnak. Csak az álom tér vissza, az ember soha. A szárnyas sárkány hátán minden éjjel Hozzád repülnék...

Nagypéntek. Bach-ot hallgatok. Nem a d-moll tokkáta és fúgát, bár ehhez a naphoz talán jobban illene. Még a hidegfront előtt. A nap süt. Alig van felhő az égen. Innen föntről úgy tűnik minden rendben. Tojások visznek embereket és a bátrabbak meglovagolják a csokoládényulakat. Valaki egy receptet mesél. Nekem mandarinbefőttet kellene vennem jóanyámnak. Már az egész várost fellármázta telefonon, ki tud neki mandarinbefőttel szolgálni. A 80-as években, amikor a mandarin még csak távoli egzotikus gyümölcs volt az Új Magyar Lexikon lapjain és az Operaház repertoárján szinte mindenütt lehetett kapni azt az apró cukrozott (geil) lében fürdő kínai vackot, ami után most loholnom kell. Vegyél még rumot és pirított, darált mandulát - teszi hozzá kérlelhetetlenül. Lélekben már Rómában vagyok. Csak lélekben. Egyszer jó lenne valóban megélni, hogyan alszanak el a gyertyák a sötétzsolozsma alatt. Rómában, ahol mindenütt sokkal közelebb van az isten, mint itt a háta mögött az elsivatagosodott Nyíregyházán. Ha lehunyom a szemem látom a bátori gyereket, ahogy megbabonázva bámulja Szent Teréz „érzéki” eksztázisát a Santa Maria della Vittoria templomban maestro Berninitől.

Nagypéntek Bach-ot hallgatok. Goldberg variációk. Glenn Gould 81-es felvétele. Már nem számolom hányszor kattintottam rá. 2:52. Közel három perc valahol sokkal mélyebben, sokkal közelebb az emberhez. Az emberhez, ami őrzi a teremtő kéznyomát...

Ha tehetném, most kitennék egy hatalmas hangszórót az ablakba és bámulnám, ahogy a világ egyszer csak észreveszi ezt a decens harmóniát, ezt a muzikális világmegváltást...

Mosolyogva nézném, ahogy Bach bemászik a bőrük alá, eljut a szívükbe és egyszer csak megértik, hogy a hitünk, a keresztény hitünk nélkül az univerzum süket és néma lenne. Johann Sebastian nem hagy senkit kétségek nélkül. Nem hagyja, hogy elvesszünk a labirintusban. Kivezet a sötétségből, reményt és hitet ad. A Tamás templom karnagya megfogja a kezünk és a zongorabillentyűket simogatva úgy osztja szét a szeretet, mintha az csak egy húsvéti kalács lenne...

Halkan mester, kérlek. Halkan, csak halkan játszd a szeretet szimfóniáját... Kísérd az embert, aki ma meghal érettünk, hogy hétfőn újra megkérdezhesse: halál, hol a te fullánkod?  

A középkori Európában megbecsülték és tisztelték a scriptorokat. Ezek a névtelen szerzetesek az ismert világ egyetemes örökségét, kultúráját másolták éjt-nappallá téve a kolostorokban. Hiába égett a körmükre a gyertya, hiába romlott el idő nap előtt a szemük, kaptak tüdőgyulladást a hideg falak között, arra tették fel az életüket, hogy a betűkbe zárt tudást terjesszék, isten kegyelméből. Gutenberg mindent megváltoztatott. Az a munka, ami korábban hosszú évek kegyetlen munkáját jelentette, most napok kérdése lett. Persze eltelt némi idő, míg a tudást jelentő könyvek, legalább egy-egy Biblia és énekeskönyv a legszegényebb házakban is megjelentek.

A huszadik század második fele hozta a következő robbanást a tudás másolásában, erre jó példa a Xerox féle "száraz tintás" fénymásoló, majd a "mindentudó", "isteni" Internet és az ehhez kapcsolódó olcsó pendrive-ok és hordozható winchesterek. A személyi számítógépek és az Internet világában a tudás, mint fogalom esetlegessé és nagyon viszonylagossá  vált. Amikor csupán néhány kattintás távolságra került a világ eddig felhalmozott összes tudásanyaga, amikor egy tenyérben elfért a Széchenyi könyvtár összes betűje, az ember elkényelmesedett.

A fiatalok azt kérdezték és kérdezik a mai napig is: minek bármit is bemagolni, bebiflázni, nem elég tudni, hogy hol találom meg? Minek fárasztani magunkat egy dolgozat, szakdolgozat megírásával, ha úgy is lehet találni egyet a neten, vagy éppen némi ravaszsággal összeollózhatunk egyet a szövegszerkesztők segítségével.

Kíváncsi lennék, hány olyan dolgozat, szakdolgozat, ne adj isten phd-ét érő disszertáció készült az elmúlt évtizedekben Magyarországon, melyek legfőbb ismérve, hogy a klasszikus ctrl+C és a ctrl+V billentyűkombinációra épülnek. Copy+ Paste világ lettünk, és a kialakult helyzetért nemcsak a lusta, diákok és a nem eléggé alapos oktatók felelősek, hanem maga a társadalom is. Abban a társadalomban, ahol egy doktorihoz elég volt Lenin sapkáiról disszertációt írni, ahol országgyűlési képviselők az Ecserin vették a nyelvvizsgájukat, ahol az uram-bátyám világ miatt elég egy telefon, hogy a befolyásos szülők hülyegyerekét átrugdossák a vizsgákon, ahol csak a papír számít egy állás betöltéséhez, egy zsíros pályázat elnyeréséhez, ott ne várjuk el, hogy a valódi tudásuk, szakértelműk szerint mérettessenek meg az emberek. Ott a társadalmi mobilitás csupán egyetlen dolog kérdése, van-e a megfelelő helyen ismerősöm, barátom, vérem, vagy földim, isten ments; korrupcióra hajlamos spanom.

A köztársasági elnök esete nem a tudás, hanem a kapcsolat alapú társadalom lelepleződése. A rossznyelvek szerint Magyarországon bevált dolog volt (tisztelet a kivételnek), hogy a híres sportolókat is diplomához, doktori fokozathoz juttatták a pártfogóik annak érdekében, hogy a civil életben is könnyben boldoguljanak. Részben persze szükség is volt rá, mivel akkoriban a baráti hátba veregetésen kívül hírből sem ismerték a életjáradékot, a kiemelt nyugdíjat és egyéb életre szóló támogatásokat. Vajon ha most egy komoly hivatalt állítanánk fel, ahol elkezdenék megvizsgálni közéleti személyiségek szakdolgozatait, disszertációit, hány olyat találnának, amely nem menne át a rostán?

A köztársasági elnök doktorijának visszavétele azonban túlmutat személyes sértettségen, vagy akár az égető társadalmi kérdéseken. Színtiszta politikai ügy. A német védelmi miniszter, Karl-Theodor zu Guttenberg hasonló helyzetben lemondott, (vagy lemondatták), mert egyszerűen ártott a kormányzat megítélésének. Naivitás lenne azt hinni, hogy Magyarországon más út vezetne a csillagokig...        

VV Laci pártot alapít. Nem nevetünk, de nagyon szeretnénk. Kárász Robi kedélyesen beszélget Lackóval a TV2 reggeli műsorában, de szinte kézzel fogható a cinikus kérdés: ugye ezt ti sem gondoljátok komolyan? Pedig de. A tv-ből ömlenek a közhelyek. VV Laci teátrálisan elszánt, nála ez véresen komoly. Ki tudja hány hakniban kapott vállveregetés, bőrgőzös esküdözés után döntött úgy, politikai karriert csinál és megváltja a világot. Szinte látom a rajongókat, ahogy biztatják; Lacikám neked a Parlamentben a helyed! Laci te jelölteted magad, mi szavazunk és ott ülsz majd a bársonyszékben! Higgyél magadban! Mink Rád szavazunk!

Laci elhitte, elhiszi. Lépvessző kiscsókáknak az a pálya. Drága öltönyök, Audik, telefonok, fontoskodás. Mosolyog, beszél, magyaráz, rendkívül elfoglalt, de annyit tarhálhat össze és olyan szociális, gazdasági hatalommal bírhat, amit hétköznapi halandó elképzelni sem tud. VV Laci egyébként sem buta gyerek, államigazgatásit végzett, jó a képzelőereje. És most nagyon úgy érzi, ebben a sztoriban nagyot kaszálhat.

A sorok között is olvasni képes néző persze döbbenten ül, hallgatja az unalomig ismételt szólamokat. Nézi VV Lacit és lassan vicsorogni kezd. A kognitív disszonancia azt súgja: VV Laci csak egy állatorvosi ló. Lovasi Bandi most tesz tv-ét az ország hóna alá, hogy lemérje a lázát a mélyen tisztelt hölgyeim és uraimnak... Kicsit szomorkás a hangulatom máma, attól, hogy a profi (magyar) politikusban már nem, az amatőrnek még nem lehet hinni. A profitól rettegnek, pokolba kívánják, az amatőrt meg kinevetik és nézik, ahogy küzd a malac a jégen, mert pontosan tudják, hogy mit fog tenni, ha mégis hatalomhoz jut. Patt.

Pedig a világ nem fagyott meg, hiába hallgat a magyar értelmiség. Hiába hiszi bárki, hogy ami most van az örökké így is marad. A Fidesz jégtakarója alatt, komoly, nagy az élet. Olyan erők birkóznak egymással, amiről legfeljebb sejtésünk lehet. De a birkózás decens, diszkrét, hiszen mindenki tisztában van vele, Orbán Viktor nélkül a többieknek egyszerűen esélyük sincsen. 

Ettől függetlenül a számok egyelőre nem igazolják a nagy igyekezetet és a nagy mellényt. Az ország visszafojtott lélegzettel, időnként nyög egy nagyot az ólomsúlyú adók terhe alatt. Teljesítőképességének határán, az eszméletvesztés szélén tántorog. A nép az istenadta középosztály fásult, kiégett sárga csekkel rohangál a fizetését otthagyja  a bankban, postán, már ha egyáltalán van fizetése. Már nem érdekli senki és semmi, hitevesztett, hitehagyott. Időnként tapsol, időnként egyetért, de leginkább duzzog és ha még bír akkor vár...

Ebben a rokokó apátiában, erény és  nagyokos dolog lett a hallgatás. Persze véleménye mindenkinek van, ahogy féltenivalója is. Nagyböjt. Talán így fogják fel a népek. Pedig van kiút és ez nem az ellenzékiség szirénhangja. Egy kétharmados országban egyébként is kézzelfoghatónak kell lennie a kiutaknak. Egy kétharmados országban a hatalom képes az önmérsékeltre, lehajol, meghallgat, dünnyög és mérlegel. A kétharmados hatalom játszani is engedi a szép, okos fiakat!

A nép soha nem volt még ilyen jámbor, ilyen megértő és a lelke legmélyén ennyire várakozó. Az istenadta nép érti a szabadságharcot, a kettős beszédet. Nem vár túl sok jót az Uniótól, mert ami eddig jött, attól nincs elájulva. Úgy tűnik épül itt minden, csak éppen az épületek fenntartásra, a munkahelyek megőrzésére nem ad pénzt Brüsszel. Az uniós mezőgazdaságról nem is beszélve, ahol a magyar gazdának nem osztottak lapot!  

Ezért nép soha nem volt ennyire kormánypárti, és soha nem rettegett még ennyire attól, hogy az ördög ügyvédje legyen. Ráadásul látja, hogy a kormányban csörgedezik némi Rózsa Sándor vér is, mert megsarcol válogatás nélkül bankot, multit, esélyt ad a  végtörlesztésre. Ám mindezek fájdalomdíját mégis a nép fizeti meg.

A nép többsége nem akar trónfosztást, mert nincs alternatívája a jelenlegi hatalomnak, ám ha a politikai elit a felsőbbrendűség, a felkentség szemellenzője miatt mégsem látja be, többségi konszenzus nélkül minden nonkonvencionális (gazdasági) intézkedés csak olaj a tűzre, akkor bizony eljár a keze.

A népnek érdemes lenne felébredni a Csipkerózsika álomból. Ez a magyar valóság. A politikai elitet a nép csecsén nevelték, nevelik. A politikai elit a társadalom tükre: íme az ember!

Éppen ezért soha nem volt még ekkora szükség, arra hogy a társadalom tagjai, osztályai újból leüljenek egymással beszélni, újból elkezdjenek szervezkedni, mert érdekérvényesítő ereje csak a sokadalomnak lesz. 2014-re itt olyan erős civil mozgalomnak kellene kifejlődnie, amely képes lenne elhitetni, hogy a rendszerváltás után 25 évvel nem pártokra, hanem emberekre kell szavazni. A pártkatonák véleményét a pártérdekek befolyásolják, míg autonóm honatyák esetében egészen más lenne a játék. Érdemes átértékelni mindazt, amit az elmúlt 20 ében politikáról, pártokról megtanultunk. Visszahívható, elszámoltatható képviselői rendszert kell kialakítani, míg nem késő.

Titokban azt remélem, hogy hozzáértő, a nagyvilágban is népszerű (respect all over) válságmenedzsereket küldünk majd a Parlamentbe. Piros, fehér, zöld szívű hozzáértőket, akik frissek, rátermettek, akiket az anyjuk nem tagadná le az első majálison.

Miközben ülök Nyíregyháza infrastrukturális szempontból egyik legelmaradottabb, belvárosi részén, arra gondolok, hogy az lesz a képviselőm, aki kitalálja a gondolatomat...

Persze közben azért nem ártana szétnézni a saját házunk táján, hátha akad olyan dudva, amit saját kézzel is kihúzhatunk, nem várni állam bácsira, városra és alamizsnára. Szemetet szedni, lyukakat tömködni, csinosítani a közös istállót önerőből is lehet..

Hiszem, hogy itt és most nem lehetnék jobb helyen, mint Magyarországon. Hiszem, hogy ennek az országnak jövőjét én is alakítani fogom. Isten engem úgy segéljen!

A nyelv egy felmosórongy. Ezzel sikálnak minden sarkot, ahol emberek érintkeznek egymással. Az én nyelvem ellenben soha nem egy piszkos létől locsogó rongy, mert szeretem jól kicsavarni, megpucolni minden mocsoktól, szennytől. Küszködve, de elérni, hogy ismét tiszta legyen, hajszálaktól és portól mentes. A nyelv egy felmosórongy, de nem mindegy hogyan használod...

Nyírgyulajig még a házi tojásból és kolbászból készült reggeli vitt, Ófehértót, Besenyődöt átbeszéltük. A besenyődi református templom előtt egy pillanatra eszembe jutott a pap, aki akkoriban itt prédikált, ő temette nagyapámat.

Mert itt élned halnod kell.  

Levelek már gazdag falu. Hosszú káposztaföldek, na meg a fövenyes strand a szomorú füzek alatt. Egyszer Nyíribronyig kísértem félénk, nagy szemű lányokat, biciklin a strandtól. Az egyiknek olyan barna bőre volt mint egy jól átsült, két kilós kenyérnek és tulipán illata. Igen tulipán illata, mint az áprilisnak... A földek szürkék, porosak lettek a nagy melegben. A szomjúságtól zsibbadtan hallgatóztak mellettünk a térdig érő kukoricatövek...

A zsilipről ugráltunk, míg a halőr ordító Simsonját meg nem pillantottuk a távolban. Féltünk, amikor ugrottunk, mert egy régi pletyka szerint valahol a zsilip mellett egy betonoszlop meredezik a földből. Mindenki úgy tudta, hogy egy srác egyszer fejest ugrott és meghalt. Mi csattanó talpasokkal szórakoztattuk magunkat és jól felhúztuk a lábunk amikor a habokban landoltunk, hittük ez megvéd a bajtól. Aztán egyszer csak vettem egy nagy levegőt és bevállaltam a fejest. Esetlen lett, ahogy a vízbe értem át is fordultam, az orromon keresztül egészen a garatig futott a halastó pontyszagú vize. Amikor a felszínre jöttem és beleharaptam a forró levegőbe, észrevettem, hogy a többiek némán rám merednek, s mikor felfogták kutya bajom sincs könnyű mosolyokat rajzoltam az arcokra. Hová kell ugrani? - kérdezték, mintha én lennék a titkok tudója...

Úgy beszélj fiam, mint az eső... Legyen ritmusa, hol peregve, hol csak cseperegve. Úgy beszélj, mintha a lelkedben egy hangszer lenne. Játssz bátran rajta, hadd hallják mások is és ne szégyelled, ha néha halk, ha szomorú, ahogy azt sem ha úgy érzed, most rá kell húznod!

Nagyapa egy csinosabb fűzfaágat vágott a bicskájával. A végére damilt kötött, majd horgot. Közben azt fütyülte, hogy Kicsit szomorkás a hangulatom máma. Egy ásóval, kövér gilisztát forgatott ki a fekete földből. Ügyesen ráhúzta a horogra, majd bedobta a vízbe. Nem is kellett sokáig várni, egy mohó potyka, olyan 2 kilós, harapott rá az ízletes falatra. Vesztére. Távolabb a csorda megpihent az akácok alatt. Vízre vártak, szomjasan, kérő tekintettel. Nagyapám boldogan cipelte a ficánkoló halat, amit egy nagy vödör vízbe dobott... 

Apám, te aztán jó nagy hülyeségeket firkálsz! - magyarázta a mokány gyerek, miközben eltűnt a szájában egy óriás Túró Rudi. Az a Te bajod, hogy a lelked egy ablaktalan, ajtó nélküli szoba. Csak csákánnyal lehetne bejutni, mert Te falaztad be. Érted? Befalaztad és most azt várod, hogy valaki majd nagy hűhóval átjut ezen a falon... Komolyan ezt várod el, hogy csupán a szép szavak miatt valaki elhiggye egy fekete, áporodott lukban van élet??? Amikor itt a spanok azzal jönnek a csajoknak, hogy az egész életük suhanás lesz egy széles, kivilágított, menő cuccokkal teli kirakatok előtt. Te mit választanál egy kőbányát, vagy a Camps Elysees-t?

Egy beteg világban nem könnyű úgy sétálni az utcákon, hogy tudod a zsebed tele van gyógyszerrel. Mindenkinek adhatnál belőle, de te csak hunyorogsz, félsz a feladattól. Nagy a zakó, kicsi az akarat, ha van tehetség még az is megremeg...

Magamban bíztam eleitől fogva -

ha semmije sincs, nem is kerül sokba

ez az embernek. Semmiképp se többe,

mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam -

születtem, elvegyültem és kiváltam.

Talán attól mert sötét van, attól mert köd van, nem látszik a túlpart, sehol sincsenek a doveri fehér sziklák, de még Badacsony csalogató nagy asztala sem, attól mehet még jó irányba ez az istenverte hajó. S attól, mert szeretem az Istent (a magam módján persze) az Istennek egyáltalán nem kötelessége kitüntetni engem a figyelmével, jóságával, kegyelmével.

Jób könyve kell ide és nem egy senki kis Ózé... Ha összevetem, összemérem  a létem értékét és a nagy célt, a társadalmi boldogságot, akkor be kell látnom a súlytalanság mértékegységének is kevés lennék. Kit érdekel mit pötyögök, mint ahogy senki sem számolja, hány izotóp hasad meg a bináris sirámaim miatt? Lassan erőszakot teszek magamon: elfogadom nem tudtam megnőni, nem tudtam sem más, de még a saját sorsom alkatrésze sem lenni. Galambfészek a lelkem, szennyezett vérem fel sem merem ajánlani a köz javára. Fáj a jobb lábam. Utolszor akkor voltam emberforma, amikor a diplomaosztón a Szózat elszavalása után bőgtem... Bőgtem mint két árva gyermek...

Szaladok, egyre vénebb bőrrel, szuvasabb foggal, egyre őszebb halántékkal rohanok a tóparton. Zihálva állítom meg az embereket, rájuk erőltetek egy-két sort ebből a bagatell short-story-ból, ami az életem. Káromkodom, csapkodom, toporzékolom, már mindenki dagadt ruhát visz a hóna alatt, én meg még a padláson sem voltam sohasem. Énekelek! Ó dehogy, csak álmodom!!! Falsul vonítok, fülsértően, embertelenül. Az egyedülinek szült anyám kínja lassan falja fel a hasnyálmirigyeket, csontvelőt és a hormonokat. Ráncok királya leszek. Kialvatlan, csipás; egy megbélyegzett, egy kitaszított. Kockás papírra vetett leltárt olvasok hangosan, már-már ordítva az orkán erejű szélben. Kétségbe esek, remegve vésem fába, falba, ércbe, kaparom a földbe; még itt vagyok! Most szóljatok hozzám, most fogjátok meg a kezem, most adjatok enni, inni, most öleljetek szép lányok, most igézzetek szárnyat erre a szeretetéhes malacra!!! Most, még míg itt vagyok, most kapjak kegyet, megbecsülést, csillogó aranymorzsákat. Kiáltok, de miért lettem néma???

Félek, mert nem Attila vagyok; születtem, elvegyültem... kiválni sose mertem...

and we build up castles in the sky and in the sand,

design our own world ain't nobody understand,

I found myself alive in the palm of your hand,

as long as we are flyin'

All this world ain't got no end...

La Danza Apocalytica Balkanica...

Imagine, just imagine, there is one starry night left in the end of this world. What would we do? Some would be despairing hopelessly, some would gather their richest to take them with them full of hope.

Some would pray God in faith. Some would enter the Bacchanalia with pleasure dancers! Some would spend the last intimate moments with their nearest and dearest in love.

Ladaaba Orchestra offers to you the perfect tour for the very last night of this world: the last dance party!!!  Forget about the despair, take your riches with you, just in case, let God come with you, if he feels up to it. Bacchanalia implied, take your nearest and dearest with you...

Részlet a Hangyák könyvéből:

Vajon születhet-e forradalmár a hangyák, a termeszek, a méhek között? Lázadhat-e a serény dolgozó, királynő és here ellen? Mondhatja-e, hogy elege van, nem érdekli tovább a kaptár, a vár, a fészek. Fütyül a millió éves törvényekre, mától a kezébe veszi a sorsát? Mit tegyen egy 35 éves hangya, akinek a processziós idegei nem bírják tovább? Mit tegyen, ha a lakáj lét, az arany középszer, a "megtűrt" státusz szürke uniformisa egyszer csak szorítani kezd, bevág és alig kap tőle levegőt? Mit tegyen a hangya, ha egyik reggel arra ébred a körötte lévő csodás valóság nem több egy színesre festett börtönnél??? Az isten szereti a forradalmárokat? Szereti, ha egyszer csak valaki úgy dönt, nem foglalkozik szabályokkal, törvényekkel, mert mától ő lesz a törvény és ő lesz a szabály? Alinsky, Lincoln, Petőfi mind-mind arra biztatnak, hogy akasszunk királyokat, ha a többség úgy látja jónak. De mi van akkor, ha a kételkedés, a hitem, a világnézetem valahol mégis hasonlatos a királyéval? Az igazi forradalmár éhesen és jóllakottan is ugyanazt skandálja, de én bizonytalan vagyok, mert nem tudom, a jóllakottság érzése nem némítana el örökre... Bizonytalanságom bort és váteszt kíván! Bizonytalanságom a magyar értelmiség átka. Ülünk szidjuk a köröttünk lévő világot, aztán másnap hallgatunk, amikor szónokolni, kiabálni, fenyegetőzni kellene, hallgatunk mert féltjük a székünk, fészkünk, egyszerűen csak félünk rettegünk, hogy egyszer csak azt mondják, nincs több itiner, neked kell megmutatni az utat.

Minden hatalom korlátolt, minden hatalom feje elvakult. Ha nincs ellenség kreál, ha nincs gyűlölködés tesz róla, ha nincs megosztottság tesz érte. A legnagyobb baja a hangyámnak, hogy nem bírja a hatalmat, a hatalomban bátran dagonyázó vélt és valós despotákat. Az én hangyám nem bírja a kádereket, a jobbkezeket, a táska és esernyőhordozókat, spanokat és csicskákat, mamelukokat és csinovnyikokat. Az én hangyám retteg a pártoktól és párttagoktól. Az én hangyám mizantróp és anarchista, de imádja a kisembereket és a jószándékúakat. Az én hangyámnak okádnia kell a kommunistáktól, de bátran kiáll a szegényekért és elnyomottakért, az én hangyám minden őse nagypolgár, zsíros (kulák) paraszt, és köztisztviselő, akik büszkék voltak tudásukra, hogy mindent a maguk erejéből értek el. Az én hangyám nem kért soha kölcsönt, amivel tartozott kifizette és inkább az ő borából rúgott be mindenki, semmint más hordóját verte volna csapra...

Az én hangyám most vár. Ki tudja mire vár? Talán egy zászlóbontásra. Vár arra, hogy a főnök meggondolja magát. Hogy egyszer csak azt mondják neki: barátom mégis igazad volt, sőt Neked volt igazad!

Vár, pedig tudja az a hajnal nem jön el, csak, ha végre meggondolja magát. Aztán így sóhajt: rohanunk a forradalomba...