A nyelv egy felmosórongy. Ezzel sikálnak minden sarkot, ahol emberek érintkeznek egymással. Az én nyelvem ellenben soha nem egy piszkos létől locsogó rongy, mert szeretem jól kicsavarni, megpucolni minden mocsoktól, szennytől. Küszködve, de elérni, hogy ismét tiszta legyen, hajszálaktól és portól mentes. A nyelv egy felmosórongy, de nem mindegy hogyan használod...
Nyírgyulajig még a házi tojásból és kolbászból készült reggeli vitt, Ófehértót, Besenyődöt átbeszéltük. A besenyődi református templom előtt egy pillanatra eszembe jutott a pap, aki akkoriban itt prédikált, ő temette nagyapámat.
Mert itt élned halnod kell.
Levelek már gazdag falu. Hosszú káposztaföldek, na meg a fövenyes strand a szomorú füzek alatt. Egyszer Nyíribronyig kísértem félénk, nagy szemű lányokat, biciklin a strandtól. Az egyiknek olyan barna bőre volt mint egy jól átsült, két kilós kenyérnek és tulipán illata. Igen tulipán illata, mint az áprilisnak... A földek szürkék, porosak lettek a nagy melegben. A szomjúságtól zsibbadtan hallgatóztak mellettünk a térdig érő kukoricatövek...
A zsilipről ugráltunk, míg a halőr ordító Simsonját meg nem pillantottuk a távolban. Féltünk, amikor ugrottunk, mert egy régi pletyka szerint valahol a zsilip mellett egy betonoszlop meredezik a földből. Mindenki úgy tudta, hogy egy srác egyszer fejest ugrott és meghalt. Mi csattanó talpasokkal szórakoztattuk magunkat és jól felhúztuk a lábunk amikor a habokban landoltunk, hittük ez megvéd a bajtól. Aztán egyszer csak vettem egy nagy levegőt és bevállaltam a fejest. Esetlen lett, ahogy a vízbe értem át is fordultam, az orromon keresztül egészen a garatig futott a halastó pontyszagú vize. Amikor a felszínre jöttem és beleharaptam a forró levegőbe, észrevettem, hogy a többiek némán rám merednek, s mikor felfogták kutya bajom sincs könnyű mosolyokat rajzoltam az arcokra. Hová kell ugrani? - kérdezték, mintha én lennék a titkok tudója...
Úgy beszélj fiam, mint az eső... Legyen ritmusa, hol peregve, hol csak cseperegve. Úgy beszélj, mintha a lelkedben egy hangszer lenne. Játssz bátran rajta, hadd hallják mások is és ne szégyelled, ha néha halk, ha szomorú, ahogy azt sem ha úgy érzed, most rá kell húznod!
Nagyapa egy csinosabb fűzfaágat vágott a bicskájával. A végére damilt kötött, majd horgot. Közben azt fütyülte, hogy Kicsit szomorkás a hangulatom máma. Egy ásóval, kövér gilisztát forgatott ki a fekete földből. Ügyesen ráhúzta a horogra, majd bedobta a vízbe. Nem is kellett sokáig várni, egy mohó potyka, olyan 2 kilós, harapott rá az ízletes falatra. Vesztére. Távolabb a csorda megpihent az akácok alatt. Vízre vártak, szomjasan, kérő tekintettel. Nagyapám boldogan cipelte a ficánkoló halat, amit egy nagy vödör vízbe dobott...
Apám, te aztán jó nagy hülyeségeket firkálsz! - magyarázta a mokány gyerek, miközben eltűnt a szájában egy óriás Túró Rudi. Az a Te bajod, hogy a lelked egy ablaktalan, ajtó nélküli szoba. Csak csákánnyal lehetne bejutni, mert Te falaztad be. Érted? Befalaztad és most azt várod, hogy valaki majd nagy hűhóval átjut ezen a falon... Komolyan ezt várod el, hogy csupán a szép szavak miatt valaki elhiggye egy fekete, áporodott lukban van élet??? Amikor itt a spanok azzal jönnek a csajoknak, hogy az egész életük suhanás lesz egy széles, kivilágított, menő cuccokkal teli kirakatok előtt. Te mit választanál egy kőbányát, vagy a Camps Elysees-t?
Egy beteg világban nem könnyű úgy sétálni az utcákon, hogy tudod a zsebed tele van gyógyszerrel. Mindenkinek adhatnál belőle, de te csak hunyorogsz, félsz a feladattól. Nagy a zakó, kicsi az akarat, ha van tehetség még az is megremeg...
