VV Laci pártot alapít. Nem nevetünk, de nagyon szeretnénk. Kárász Robi kedélyesen beszélget Lackóval a TV2 reggeli műsorában, de szinte kézzel fogható a cinikus kérdés: ugye ezt ti sem gondoljátok komolyan? Pedig de. A tv-ből ömlenek a közhelyek. VV Laci teátrálisan elszánt, nála ez véresen komoly. Ki tudja hány hakniban kapott vállveregetés, bőrgőzös esküdözés után döntött úgy, politikai karriert csinál és megváltja a világot. Szinte látom a rajongókat, ahogy biztatják; Lacikám neked a Parlamentben a helyed! Laci te jelölteted magad, mi szavazunk és ott ülsz majd a bársonyszékben! Higgyél magadban! Mink Rád szavazunk!

Laci elhitte, elhiszi. Lépvessző kiscsókáknak az a pálya. Drága öltönyök, Audik, telefonok, fontoskodás. Mosolyog, beszél, magyaráz, rendkívül elfoglalt, de annyit tarhálhat össze és olyan szociális, gazdasági hatalommal bírhat, amit hétköznapi halandó elképzelni sem tud. VV Laci egyébként sem buta gyerek, államigazgatásit végzett, jó a képzelőereje. És most nagyon úgy érzi, ebben a sztoriban nagyot kaszálhat.

A sorok között is olvasni képes néző persze döbbenten ül, hallgatja az unalomig ismételt szólamokat. Nézi VV Lacit és lassan vicsorogni kezd. A kognitív disszonancia azt súgja: VV Laci csak egy állatorvosi ló. Lovasi Bandi most tesz tv-ét az ország hóna alá, hogy lemérje a lázát a mélyen tisztelt hölgyeim és uraimnak... Kicsit szomorkás a hangulatom máma, attól, hogy a profi (magyar) politikusban már nem, az amatőrnek még nem lehet hinni. A profitól rettegnek, pokolba kívánják, az amatőrt meg kinevetik és nézik, ahogy küzd a malac a jégen, mert pontosan tudják, hogy mit fog tenni, ha mégis hatalomhoz jut. Patt.

Pedig a világ nem fagyott meg, hiába hallgat a magyar értelmiség. Hiába hiszi bárki, hogy ami most van az örökké így is marad. A Fidesz jégtakarója alatt, komoly, nagy az élet. Olyan erők birkóznak egymással, amiről legfeljebb sejtésünk lehet. De a birkózás decens, diszkrét, hiszen mindenki tisztában van vele, Orbán Viktor nélkül a többieknek egyszerűen esélyük sincsen. 

Ettől függetlenül a számok egyelőre nem igazolják a nagy igyekezetet és a nagy mellényt. Az ország visszafojtott lélegzettel, időnként nyög egy nagyot az ólomsúlyú adók terhe alatt. Teljesítőképességének határán, az eszméletvesztés szélén tántorog. A nép az istenadta középosztály fásult, kiégett sárga csekkel rohangál a fizetését otthagyja  a bankban, postán, már ha egyáltalán van fizetése. Már nem érdekli senki és semmi, hitevesztett, hitehagyott. Időnként tapsol, időnként egyetért, de leginkább duzzog és ha még bír akkor vár...

Ebben a rokokó apátiában, erény és  nagyokos dolog lett a hallgatás. Persze véleménye mindenkinek van, ahogy féltenivalója is. Nagyböjt. Talán így fogják fel a népek. Pedig van kiút és ez nem az ellenzékiség szirénhangja. Egy kétharmados országban egyébként is kézzelfoghatónak kell lennie a kiutaknak. Egy kétharmados országban a hatalom képes az önmérsékeltre, lehajol, meghallgat, dünnyög és mérlegel. A kétharmados hatalom játszani is engedi a szép, okos fiakat!

A nép soha nem volt még ilyen jámbor, ilyen megértő és a lelke legmélyén ennyire várakozó. Az istenadta nép érti a szabadságharcot, a kettős beszédet. Nem vár túl sok jót az Uniótól, mert ami eddig jött, attól nincs elájulva. Úgy tűnik épül itt minden, csak éppen az épületek fenntartásra, a munkahelyek megőrzésére nem ad pénzt Brüsszel. Az uniós mezőgazdaságról nem is beszélve, ahol a magyar gazdának nem osztottak lapot!  

Ezért nép soha nem volt ennyire kormánypárti, és soha nem rettegett még ennyire attól, hogy az ördög ügyvédje legyen. Ráadásul látja, hogy a kormányban csörgedezik némi Rózsa Sándor vér is, mert megsarcol válogatás nélkül bankot, multit, esélyt ad a  végtörlesztésre. Ám mindezek fájdalomdíját mégis a nép fizeti meg.

A nép többsége nem akar trónfosztást, mert nincs alternatívája a jelenlegi hatalomnak, ám ha a politikai elit a felsőbbrendűség, a felkentség szemellenzője miatt mégsem látja be, többségi konszenzus nélkül minden nonkonvencionális (gazdasági) intézkedés csak olaj a tűzre, akkor bizony eljár a keze.

A népnek érdemes lenne felébredni a Csipkerózsika álomból. Ez a magyar valóság. A politikai elitet a nép csecsén nevelték, nevelik. A politikai elit a társadalom tükre: íme az ember!

Éppen ezért soha nem volt még ekkora szükség, arra hogy a társadalom tagjai, osztályai újból leüljenek egymással beszélni, újból elkezdjenek szervezkedni, mert érdekérvényesítő ereje csak a sokadalomnak lesz. 2014-re itt olyan erős civil mozgalomnak kellene kifejlődnie, amely képes lenne elhitetni, hogy a rendszerváltás után 25 évvel nem pártokra, hanem emberekre kell szavazni. A pártkatonák véleményét a pártérdekek befolyásolják, míg autonóm honatyák esetében egészen más lenne a játék. Érdemes átértékelni mindazt, amit az elmúlt 20 ében politikáról, pártokról megtanultunk. Visszahívható, elszámoltatható képviselői rendszert kell kialakítani, míg nem késő.

Titokban azt remélem, hogy hozzáértő, a nagyvilágban is népszerű (respect all over) válságmenedzsereket küldünk majd a Parlamentbe. Piros, fehér, zöld szívű hozzáértőket, akik frissek, rátermettek, akiket az anyjuk nem tagadná le az első majálison.

Miközben ülök Nyíregyháza infrastrukturális szempontból egyik legelmaradottabb, belvárosi részén, arra gondolok, hogy az lesz a képviselőm, aki kitalálja a gondolatomat...

Persze közben azért nem ártana szétnézni a saját házunk táján, hátha akad olyan dudva, amit saját kézzel is kihúzhatunk, nem várni állam bácsira, városra és alamizsnára. Szemetet szedni, lyukakat tömködni, csinosítani a közös istállót önerőből is lehet..

Hiszem, hogy itt és most nem lehetnék jobb helyen, mint Magyarországon. Hiszem, hogy ennek az országnak jövőjét én is alakítani fogom. Isten engem úgy segéljen!