- Az újság halott. Rég halott – mondta az őszülő szakállú, miközben a vékonyra vágott akácgerjesztő közé a lepedő méretű Süddeutsche Zeitungból galacsinokat hajtott. - Az újságírók annak adják el a lelkük, akik éppen enni adnak nekik. Az igazság hőseiből könnyen hasznosítható kis hangyák lesznek, arctalanul, fillérekért. Rossz nézni, ahogy a semmiből érkező, lelkes forradalmárok, tunya, pitiző csinovnyikokká válnak.
A másik, akin nem fogott az idő, végigsimította a fekete haját, bámulta, ahogy a gyufa lángja belekap az újságba, majd a csontszáraz akácba. A szemével követte a vékony füstöt, azon morfondírozott, hány évtizede állhat itt az árterén, az tökéletes formájú, fehér nyárfa. Ez a formás matuzsálem, amely magasabb és szebb, minden fánál a környéken.
- Vajon hány tucat madár lakik rajta? Vajon hányszor játszott vele a bolond, nyári szellő és birkózott vele a hirtelen haragú vihar? Ötven, nyolcvan? Vagy százhúsz éves is megvan..? – tette fel a kérdést, de hang nélkül. Eszébe jutott egy nyári, hűs zápor, amikor egy ilyen fa tövében csókolózott egy lánnyal egy egész éjjen át. Amikor a hideg esőcseppektől megborzongtak, még közelebb bújtak egymáshoz.. Hogyha együtt feküsznek is ketten, megmelegszenek; az egyedülvaló pedig mimódon melegedhetik meg?
„Ich erwarte lautstarke Kritik von den Funktionären und von unserer Regierung. Die einzige Chance besteht darin, die Probleme des Landes in den Mittelpunkt zu rücken und dem Regime einen Image-Erfolg zu verweigern“ – olvasta fel az ősz szakállú, miközben mosolygott. - Valamikor kinevettem, ha a társaságomban összeesküvés elméletekről kezdtek suttogni. Ostobának tartottam az olyan embereket, akik hisznek a legendában, hogy létezhet olyan csoport, akár faji, genetikai alapon is, akik döntenek a világ sorsásról. Hülyék, ahogy az álszent konzervatívok is, akik istenről, hazáról, jó erkölcsökről papolnak, majd hajnalban a barack- és szilvapálinkától megittasodva, a kurváik ölében fejtegetik, hogyan fogja a fajtatiszta középosztály uralni az országot, isten segedelmével. Én ehelyett a színházba jártam. A darab után a büfében totális liberalizmust hirdettünk. Nem Jézus országára áhítoztunk, hanem olyan világ után, amelyben a kiművelt, okos ember valóban maga dönt a sorsáról, életéről. A mi kis közösségünk még az ivásban is teljesítményalapú volt. Hittük, a mi országunk az idealisták kommunizmusa, némi anarchiával tarkítva. Úgy képzeltük el a világot, ahol az emberek kis közösségekben, talán önellátó, önfenntartó farmokon élnek. A 10 parancsolat szerint, de belső törvényeik szigora miatt mégis sokkal szabadabban, mint a mai társadalmi csoportok. Aztán az embernek családja, kis pénze, félnivalója lesz, észreveszi, hogy akár a gondolatai, származása miatt is kirekeszthetik. Egyre többször néz maga mögé, amikor hazafelé rohan és egyre mélyebbre rág benne a gondolat, valakik, akiknak irdatlan sok pénzük van, megtervezik mi történjen a világban. Mivel senki sem volt aki megvédjen, visszataláltam Jézushoz. Elvégre katolikusnak kereszteltek...
Bolond vénember vagy! - mosolygott a másik. Halálod előtt megtanultál félni. Érted; félni, rettegni, remegni!!!
A Tisza part májusban a legfrissebb. A fű harsány és kövér, apró fehér és sárga virágok pettyezik a mezőket. A fák zsenge zöldje pedig édesen friss oxigént lehel magából. A madarak egymás ellen fütyülnek. Kaotikusan gyönyörű, hogy ebben a kavalkádban mégis mindenki meghallja a neki szóló hívójelet. Egyszer Csurka Pista egy ilyen májusban itt ücsörgött. Borjúpörköltet evett, élénksárga, házi nokedlivel és rózsaszínbe hajló házi tejfellel. Dedikált, majd amikor néhány percre magára maradt, nézte a vizet, amely percről percre lassabban folyt. Nézte a vizet, de nem értette, hogy minden szavával mérget önt ebbe a folyóba. Persze a Tisza perelt vele, tükrében benne volt Észak- Erdély, Kárpátalja, hordalékában a kisantant dühe, és a magyar úrhatnám polgárság álmai.
Egyszer láttam egy darabot. Arról szólt, hogy egy olyan egyszerű, proli házaspár, a férfi vasútnál, a nőre meg talán háztartásbeli, hogyan küzdenek meg a pénzzel. Szóval képzeld el! A pasi egyik nap korán megy haza, láthatóan izgatott. A nő meg nem érti, hogy mi a szitu. A pasi mismásol. A nő faggatja, hogy mi van: kirúgták? Baj van? Meg ecet. A pasi aztán csak kiböki. Nyertek a lottón. Mennyit? – kérdezi a nő. Sokat. 600 milliót. A nő erre nem kap levegőt, de kiszakad belőle a mondat, hogy de 2 milliárd szokott lenni. Érted, hogy 2 milliárd szokott lenni!?! Szóval ott állnak a semmi kis vasutas-szagú világukban. Pasi leharcolt ruhában, a nő otthonkában és azon kezdenek el tanakodni, hogy mit fognak kezdeni a temérdek lóvéval. Beszélnek, álmodoznak, először csak kicsiket álmodnak, aztán egyre nagyobbat. Persze a legfontosabb, mi lesz a két gyerekükkel. Egyre jobban belemásznak a homályos, tervezhetetlen jövő sűrűjébe. Már ott tartanak, hogy a pénz nyomorult, torz lelkű törpévé nyomja össze az embert. A gyerekeikből kábítószeres szemét lesz, ők pedig boldogtalanul nézik végig a törvényt vesztett világuk széthullását. Szóval átéled a kínjukat, a mardosó felelősségérzetüket és ugyanazt gondolod, Te is, mint ők; a nyertes szelvényt meg kell semmisíteni… Fel kell gyújtani, el kell égetni… És így tesznek. Elégetik a szelvényt…
A Tisza- part májusban a legszebb. Valahonnan pörkölt illata száll és összekeveredik a sülő, pácolt hús bódító aromájával. Ahogy fogyni kezd a pálinka, amit persze borral vagy netalán sörrel kell kísérni, akkor előjön az emberből, az örök optimista; bassza meg a kutya az összes szemétládát, de attól még élni kell, inni, szeretni kell!!! Lehet kevesebb a pénz, több az adó, mocskosabb és könyöklőbb a világ, elátkozottabb a munkahely, de azért még valakinek csak meg kell enni az oroszlánt is…
Nézi az öreg a gondozott parkosított telek egyik sarkát. A nagyapja ott abban a sarokban, egyszer álltó helyében haverkodott össze, egy öt literes demizson segítségével a szomszédokkal. Együtt énekeltek: kicsit szomorkás a hangulatom mámma…
- Bozgor! Bozgor! – ezt kiabálták a részeg románok az ortodox húsvét napján Zilahon. Egy csapat magyar középiskolásnak.
- Nehovorí maďarsky! – csaholták a kutyák Kassa főterén.
- Az igazi zombie-film az lenne, ha a vezérlő fejedelem éjjelente kikelne a sírjából és szlovákokra vadászna, akit pedig megharapna magyarrá változna! – tudod, hogy ettől beszarnának a tótok!?!
Hitel alma – azt hiszem így mondják otthon, vigyorgott az üzletember. Hitelt az kaphat, akinek mi azt mondjuk, hogy érdemes rá. Aki nem érdemes a hitelünkre, arról pedig levesszük a keresztvizet. Nézze, ott és abban a mértékadó újságban derítjük ki az adott politikusról, hogy az anyjával hált életében először, akiről csak akarjuk. Egyszerre mozgatjuk az alvilágot, a médiát és a döntéshozókat is. A világ számunkra bábszakkör… Imádom a szervilis újságírókat…
Sokáig nevetett. Szivarszagúan nevetett és a kivirult arcát nézegette a blondell keretes velencei tükörben.
Valahol egy ótvaros bánya mélyén, a legnagyobb óvatosság ellenére is izzani kezdett a millió évig nyugalomban lévő kőszén. Fojtó füstje egy levegőztető nyíláson úgy szállt fel a hegyoldalban, mintha felszabadító seregek táboroznának a völgyben…
